Hídlap, 2007. március (5. évfolyam, 42–63. szám)
2007-03-10 / 49. szám
hídlapmagazin 2007. március 10., szombat • HIDLAP VII Oscar-díj 2007 Újdonságok és hagyományok a legnagyobb filmes gálán Gulya István _________________________ A ki nem élhetett a mindenható információ birtoklásának boldogsága nélkül, február 25-e óta tudja, hogy idén kik lettek egy arcnélküli, aranyozott kisplasztika tulajdonosai. Mi boldogok vagyunk (de nem lelki szegények). íme, közkinccsé tesszük. Amellett, hogy köztudomásúan csökkenti az Oscar-díj értékét, hogy annak megszerzéséhez a filmes tehetség és kreativitás - na, meg a kiváló produktum - pusztán fél siker, legalább annyira fontos - ha nem fontosabb - a lobby-aprómunka, a marketingtevékenység. Példálózhatnánk azzal, hogy minden idők egyik legmeghatározóbb, bizony: filmtörténeti jelentőségű alkotója, Martin Scorsese (Taxisofőr; Aljas utcák, Dühöngő bika stb.) a hatodik nekirugaszkodásra ért el az elismeréséig, de például soha nem kapott szobrot Alfred Hitchcock, pedig aki, ugye, és Charlie Chaplint is „elintézték” egy életműdíjjal. Ezúttal megint csak enni lehetett volna a vörös szőnyegről, amelyen csodás és megfizethetetlen ruhakölteményekben pompáztak az érkezők, és most sem lehetett parkolni, közelebb jutni a helyszínhez, a Los Angelesi Kodak Theatre-hez ötven kilométeren belül (nem személyes tapasztalat, mondták, számomra a pesti filmmustrára történő feljutás is olykor gondot jelent, nemhogy a kaliforniai utazás, hehe). Az Oscar nyitott, határozottan bezöldült, ami alatt nem azt értem, hogy a szobor színt váltott volna (átment volna smaragdba), hanem - amúgy kifürkészhetetlen - tekintetét ökológiai problémáinkra vetetette, úgyis, mint globális felmelegedés (lásd: a Kellemetlen igazság honorálása). Az oldódás másik jele volt, hogy soha ennyi nemzetközi alkotás és alkotó nem szerepelt az Oscaron, külön kis szekciót létesíthetett volna az angol, illetve a mexikói különítmény, utóbbiak esetében például a rendezői álomduó, Guillermo del Toro (A Faun labirintusa) és Alejandro González Inárritu (Bábel) és stábjaik. A nyitás harmadik, látható „eleme” a filigrán műsorvezető hölgy, az odaát vicces tévés talkshow-t vezető Ellen DeGeneres volt, akiről visszakézből azonnal megjegyezte még az „egyszerű-tévés” hírközlő is - pláne a mi szabadszájú (és kezű) konferátorunk, Albert Dzsordzsi és társa a mikrofonban, Schiwert-Takács László -, hogy bevallottan ön-neméhez vonzódó (jogosan, tegyük hozzá, mert anno Ellen közölte a nyilvánossággal, hogy az). Laura Ziskin, az Oscar-ceremónia producere azzal indokolta döntését a Variety magazinban, miszerint miért éppen DeGeneres, hogy a komika már rutinosnak számít díjátadó műsorok vezetésében, 1996-ban és 1997-ben ő látta el a Grammy- osztás házigazda-szerepét, 2001-ben és 2005-ben pedig az Emmyét, és Ziskint annyira lenyűgözte DeGeneres 2001-es produkciója, hogy már akkor elhatározta, ha egyszer módja lesz rá, meghívja Oscar-karmesternek. (A 2001-es, a New York-i terrortámadás miatti sokkos csendben számunkra hasonlóképpen megnyerő volt - többek között - a karakteres médialady azon kijelentése, miszerint mivel is lehetne jobban elégtételt venni a talibán rezsimen, mintsem hogy egy leszbikus műsorvezető parádézik egy teremnyi zsidó előtt, hehe.) DeGeneres megmérettetése itt szintén jól sikerült, poénjai általában ültek, igaz, hogy inkább csak háttér-mondatokkal kísérte az óriásvászonra sugárzott rövidke filmmontázsokat. A legkardinálisabb kérdés azonban az volt, hogy Scrosese mester vajon kap-e végre valahára filmakadémiai elismerést. Amikor Francis Ford Coppola, George Lucas és Steven Spielberg, „új Hollywood” mára joviálissá pocakosodon ex-fenegyereke a színpadra fáradt, hogy bejelentse, ki lett a 2007-es direktori pálma birtokosa, előre borítékolni lehetett volna a nyertes személyét. Mint amiképp borítékolták is: Martin Scorsese. Tarolt A tégla című filmje (a legjobb alkotásnak kiáltották ki az idén), a terem állva tapsolt a meghatódott és Kiszely Tünde-i szemöldökmotívummal megáldott mester előtt. Jack Nicholson ezúttal tarra borotvált kobakkal, de szokásához híven napszemüvegben ülte végig a kiosztót az első sorban, azaz, mondhatni, a történések másfelől hozták szokásos formájukat. A színészi díjak kapcsán nem született meglepetés - legjobb női alakítás: Helen Mirren (A királynő), ugyanez férfiban: Forest Whitaker (Skócia utolsó királya) -, legföljebb csak akkor lepődtünk meg, amikor a német Florian Henckel von Donnersmarck (A mások élete) elhalászta a díjat del Toro orra elől a legjobb idegen nyelvű filmek között. Tegyük hozzá: nem érdemtelenül. Látszólag velünk Született rónai reménytelenségünket táplálta tovább, hogy véreink szobortalanul hagyták el a helyszínt: sem a korábban egyszer már bearanyozódott (Harmadik típusú találkozások), Amerikában élő neves operatőrünk, Zsigmond Vilmos (a Fekete Dália című Brian de Palma-film noir képeiért jelölték), sem a Maestro című animációs kisopussal nevezett M. Tóth Géza nem kapta meg a kategóriadíjat. 2007-ben nem született magyar Oscar. Sebaj. Nem győzzük hangsúlyozni, a részvétel itt tényleg legalább olyan fontos, mint az elsőség. Az ünneplésnek egy időre vége, az afterpartyk romjait eltűntették, kiürültek az ott (még) recept nélkül beszerezhető (másnaposság elleni) fejfájdalom-csillapító fiolák. Lehet menni a mindennapi „bányába” - az olyan szájtáti népeknek, mint én -, vagy szőni a filmes álmokat. Következnek a dolgos hétköznapok. Csapó. Jaj. Szobortól nehezült a szatyruk (a díjazottak teljes listája) Legjobb film: A tégla (producer: Graham King) Legjobb rendező: Martin Scorsese (A tégla) Legjobb eredeti forgatókönyv: Michael Arndt (A család kicsi kincse) Legjobb adaptált forgatókönyv: William Monahan (A tégla) Legjobb női főszereplő: Helen Mirren (A királynő) Legjobb férfi főszereplő: Forest Whitaker (Az utolsó skót király) Legjobb női mellékszereplő: Jennifer Hudson (Dreamgirls) Legjobb férfi mellékszereplő: Alan Arkin (A család kicsi kincse) Legjobb idegen nyelvű film: A mások élete (rendező: Florian Henckel von Donnersmarck, Németország) Legjobb operatőr: Guillermo Navarro (A Faun labirintusa) Legjobb animációs film: Táncoló talpak (rendező: George Miller) Legjobb filmzene: Gustavo Santaolalla (Bábel) Legjobb betétdal: Melissa Etheridge („I Need To Wake Up”, Kellemetlen igazság) Legjobb vágás: Thelma Schoonmaker (A tégla) Legjobb művészeti rendezés: Eugenio Caballero és Pilar Revuelta (A Faun labirintusa) Legjobb jelmez: Milena Canonero (Marie Antoinette) Legjobb smink: David Marti, Montse Ribé (A Faun labirintusa) Legjobb hangkeverés: Michael Minkler, Bob Beemer, Willie Burton (Dreamgirls) Legjobb hangvágás: Alan Robert Murray, Bub Asman (Levelek Ivo Dzsimáról) Legjobb vizuális trükkök: John Knoll, Hal Hickel, Charles Gibson, Allen Hall (A Karib-tenger kalózai - A holtak kincse) Legjobb dokumentumfilm: Kellemetlen igazság (Davis Guggenheim) Legjobb rövid dokumentumfilm: The Blood of Yingzhou District (Ruby Yang, Thomas Lennon) Legjobb animációs rövidfilm: The Danish Poet (Torill Köve, Kanada, Norvégia) Legjobb rövidfilm: West Bank Story (Ari Sandel, Izrael) Életműdíj: Ennio Morricone A szemle ment, a filmek jönnek Magyar mozgóképes dömping GJ. Ide s tova több mint egy hónapja zárta a képzeletbeli és valóságos kapuit a legnagyobb és leginkább várt hazai filmes megmérettetés, a január 30-a és február 6-a között megrendezett Magyar Filmszemle. Ami a kiváló rendező és filmes generációkat kinevelő tanár, Fábri Zoltán (1917-1994) emléke előtt tisztelgett (néhány filmje: Körhinta, Húsz óra, Az ötödik pecsét, illetve az Oscar-díjra is jelölt A Pál utcai fiúk és Magyarok), illetve állandó munkatársa, a hazai és nemzetközi filmművészet 2006 végén eltávozott doyenje, Illés György operatőr előtt. Janisch Attila rendező (Hosszú alkony, Másnap), a szemletanács elnöke köszöntőjében így fogalmazott: „A tavalyi év kimagaslóan erős volt. A tavaly megkezdett újításainkat folytatva ebben az esztendőben további kezdeményezéseket vezettünk be, mint amilyen például a játékfilmes versenyprogram előzsűrizése vagy a játékfilmek versenyében kialakított, a legjobb szerzői és műfaji filmet azonos elismerésben részesítő kettős fődíj rendszere.” Az újítások közepette némileg maradt a régi habitus, azaz a „jó öreg magyar ellenkezés-szellem.” A sorban a harminc nyolcadik mustra vitákra, az eltérő álláspontok ütköztetéseire ugyanis ezúttal is szép számban szolgáltatott indokot - éppenséggel lehetett vitatkozni a zsűri döntésein -, egy fontos tényező azonban a szóváltások fölött állt és áll: a hazai közönség érdeklődése nem csappant a „háztáji” produkciók iránt. Ezt támasztja alá, hogy a szervezőbizottság jelentése szerint a szemle előadásaira a február 2-ai pénztárzárásig harmincötezer jegyet értékesítettek, addig harmincnégy pótelőadást hirdetve meg, a február 6-ai díjkiosztásig összességében pedig 47.101 nézőt regisztráltak. Ámbátor ez nem rekord - azt a harmincnegyedik szemle főkönyvébe jegyezhették (ötvenezer fölötti látogatószámmal) -, ám újdonság, nyilatkozta lapunknak az organizáló testület elnöke, Veressné dr. Kozma Ilona, hogy fokozott érdeklődés mutatkozott a dokumentum-, kísérleti és kisjátékfilmek iránt. A játékfilmek sikerlistáját az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója című Szász János-film vezette 2440 fővel, sokan, közelítően ugyanannyian voltak kíváncsiak a majd’ húszéves pauza után rendezéssel jelentkező Sándor Pál szemlenyitó alkotására (Noé bárkája, 2410 fő), a virtuális harmadik helyezést pedig az új Szőke András-burleszk, a Hasutasok érte el (1.921 fő). Ezerötszáz fölötti nézőszámot számos alkotás produkált: a Valami Amerikával befutott Herendi Gábor Lóra, Sas Tamás S. O. S. Szerelem!, Szalai Györgyi és Dárday István rendezőpáros Az emigráns - Minden másképp van, Bollók Csaba Iszka utazása című filmje, valamint Kamondi Zoltán öt évig készült „nagyprojektje”, a Dolina. Kísérleti és kisjátékfilmekre összesen 3.652 érdeklődő váltott jegyet. Mindennek nem mond ellent, és részben egyet kell, hogy értsünk az országos diák-zsűri értékelésével, Besze Flóra koordinátor szavaival, miszerint egy „közepes színvonalú szemléről beszélhetünk”. Lassacskán lerágott csontnak minősül, hogy a magyarországi film néhány esztendeje felfelé ívelő korszakába lépett. Ez nem csupán az előnyös adózási-finanszírozási lehetőségeket tartalmazó filmtörvény megszületésének köszönhető, hanem - és sokkalta inkább - egy olyan új filmes generáció felbukkanásának, akik valóban filmeket akarnak készíteni (ehhez a nemzedékhez tetterős, új szemléletű produceri gárda is társul, aki nem csupán az egyébként nyilvánvalóan nem nélkülözhető állami támogatásban reménykedik). Elsősorban olyanokat, amelyeket nem csak az art-mozik hajnali elszánt és „gukkeros” értelmiségi kritikusközönsége csócsál meg. Ezt érzékelte a nagyjátékfilmes zsűri is - aminek a tagjai a holland „filmmindenes”, Ellis Driessen, az amerikai Mike Goodridge szaklap- és könyvíró, a német Ulrich Gregor kritikus, illetőleg a magyar rendezőnő, Enyedi Ildikó és Muhi András producer voltak - amikor több kategóriába osztotta a tizenhét versenyfilmet. A színpadias, naplószerű filmek (Töredék, Az emigráns - Minden másképp van, Emelet) mellett, úgy vélekedtek, hogy úgynevezett olyan „megélhető” munkákkal szintén találkozhatott a nagyérdemű, mint az Iszka utazása, a Kythera és a Konyec - Az utolsó csekk a pohárban. Illetőleg a programba kerültek kommersz közönségfilmek, 1956-os témájú alkotások, de olyan egyedi művek is, mint Szőke András Hasutasok című munkája, ami szerintük inkább a sajátos műfaj (kb.: mágikus realista burleszk) erősítése egy darabjának számít. A versenyben lévő két elsőfilmes alkotás a „nagy-” és a diák-ítészek szerint is megállja a helyét a nagyjátékfilmek között. Bogdán Árpád Boldog új élet című filmje szuggesztíven, megkomponál- tan ábrázol, ahol a látvány a zenével együtt erősítette a témát. A zsáner- filmek közé sorolható Konyec - Az utolsó csekk a pohárban azonban szerintük olyan szituációkat mutat be, amelyek nem találkoznak a hitelességgel, és a megjelenített „mesevilág” sem válik elfogadhatóvá a néző számára. A kritikák ellenére azonban mindkét film a jól sikerült alkotások számát gyarapítja, amiért is szemle- fődíj dukált (Konyec...). Mindent összegezve: elégedetten távozhattunk a 2007-es szemléről abban a biztos és örömteli tudatban, hogy idén számos hazai alkotásra lesz érdemes jegyet váltanunk. Szívből reméljük, hogy filmeseinket megsegíti a forgalmazók jóistene!
