Hídlap, 2007. március (5. évfolyam, 42–63. szám)
2007-03-10 / 49. szám
VIII HIDLAP • 2007. március 10., szombat hídlapmagazin Fantázia és gyerekszerelem A bolygó-szerte legismertebb magyar rajzfilmes a Hollywoodban élő és alkotó „expannóniás”, Csupó Gábor. A Simpson család és a Fecsegő tipegők atyja február 20-án hazalátogatott, mivel az amerikai bemutatót követően - ahol a Híd Terabithia földjére című új filmje tarolt, és rögvest az első hétvégén behozta az előállítására fordított húszmillió dollárt - a „második világpremiert” Magyarországon tartják. És jött, hogy a Hídlap olvasóinak a kíváncsiságát kielégítse.- Honnan jött az ötlet, hogy az animációs világtól elszakadva valódi szereplőkkel dolgozzon?- A stúdiók ismerték a nevemet, figyelemmel kísérték a pályámat, és a munkáim folytán hamar belekerültem a rendezői körforgásba. Éveken keresztül kaptam a forgatókönyveket, vagy harminc-negyven után találtam rá a Híd Terabithia földjére.- ígéretesnek találta a scriptet?- Először regényként találkoztam a történettel, ami mélyen megérintett. A szerző, Katherine Paterson a hetvenes évek végén, személyes indíttatásra írta a könyvét: kisfia legjobb barátja meghalt - ahogyan a regény, illetve a film főhőséé is és az ő lelki traumáját próbálta feloldani.-A rendezői feladatok közül az egyik legnehezebb a színészvezetés. Többszörösen igaz ez, ha gyerekekről van szó. Hogyan boldogult velük?- Apaként öt gyerekkel a hátam mögött, mondhatni, rendelkeztem már némi tapasztalattal, így aztán gyorsan megtaláltam velük a hangot. Bár amikor a barátaimnak megemlítettem, hogy egy kutya is szerepel a filmemben, mindenki bolondnak nézett. Első filmet kutyával és gyerekkel?! Meg vagy hibbanva? De nem merült fel semmilyen gond, gördülékenyen ment a munka. A kutyával is kitűnő kapcsolatot ápoltam, (nevet)- Jól sejtjük, ha párhuzamot érzünk a főszereplő kisfiú és az Ón gyermekkora közt?- Igen. Annyi, nem elhanyagolható különbséggel, hogy nemcsak én szerettem rajzolni, hanem az apám hasonlóképpen. Ám nehezen éltünk, ezért lemondott erről a pályáról. Mikor látta, hogy én is ceruzát ragadok, ösztönző segítség volt az övé, folyamatosan bátorított, ne hagyjam abba. Ahogy a filmben a főhős fiú, én sem szerettem megmutatni a firkálmá- nyaimat egészen a rajziskoláig, ahol mindenki őrült volt, így én is otthon érezhettem magam, (nevet) Híd Terabithia földjére A mozi Katherine Paterson azonos című regénye alapján készült, amelyet az írónő legjobb barátját elveszítő fiának, Davidnek írt, aki felcseperedve - és a filmelőhívó szagától megittasulva - filmre vitt (mint forgatókönyves és producer). Az ötödikes-hatodikos-forma, kissé különc, folyton rajzoló, tanyán lakó Jesse (Josh Hutcherson) és az újonnan érkező, a fiúék szomszédjába költöző lány, Leslie (Anna Sophia Robb) között fokozatosan barátság, szerelem szövődik. A két fiatal csodás világot fedez fel, Terabithiát, ahol igazán csak ők számítanak, mindent megtehetnek,'amit csak akarnak. Idilljüket tragédia árnyékolja. Eredeti cím: Bridge to Terabithia; amerikai, 2007; 95 perc; Rendező: Csupo Gábor; Forgatókönyvíró: Katherine Paterson regénye alapján Jeff Stockwell, David Paterson; Operatőr: Michael Chapman; Zene: Aaron Zigman; Producer: Lauren Levine, Hal Lieberman, David Paterson; Szereplők: Josh Hutcherson (Jesse Aarons), Anna Sophia Robb (Leslie Burke), Bailee Madison (May Belle Aarons), Zoey Deschanel (Mrs. Edmonds), Robert Patrick (Jack Aarons), Katrina Cerio (Nancy Aarons) Lauren Clinton (Janice Avery), Cameron Wakefield (Scott Hoager); Mozistart: február 15., Forgalmazó: SPI International; Honlap: http://disney.go.com/disneypictures/terabithia/- A főszereplő kislány szülei írók, a házukban nincs televízió. Önök tartanak otthon tévét?- Odahaza egy vetítőtermem van, ahová elvonulok, ha meg kell néznem valamit. De a gyerekeknek csak heti egy film engedélyezett. Jobb, ha olvasnak.- Az eddig megszokott fantasy filmekhez képest meglepően visszafogott a látványvilág.- Igen, ez így van, és nem véletlenül. A gyártó Walden Media eredetileg egy nagy fantasyt akart, azonban én ellenkeztem: úgy gondoltam, elnyomná a történetet. Sok időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk azt az optimális mennyiségű trükköt, ami még a történet javát szolgálja. A Walden számára persze ez nem számított szempontnak. Őket csak úgy sikerült meggyőznöm, hogy a húszmillió dolláros összköltségvetésből nem futja többre. Egyébként a könyvben a gyerekek fantáziavilága egyáltalán nem volt kidolgozva, a környezet és a birodalmat benépesítő lények megalkotása mind a Klasky-Csupo műhelyben történt. Az eredeti történethez képest ez jelentette az egyetlen területet, ahol szabad utat adtunk a képzeletünknek. Egyébként végig hű maradtam a regényhez, mindössze annyit változtattam, hogy a hetvenes évekből mai környezetbe tettem a helyszínt.- A szereplőválasztásában milyen szempontok döntöttek?- Viszonylag gyorsan megtaláltam a kedvemre való szereplőket - Amerikában el vagyunk kényeztetve, sok a kitűnő gyerekszínész amikor a stúdió felhívta a figyelmemet Joshra és Anna Sophiára, akik már komoly filmszerepeket játszottak el. A lány túlságosan is csinoska volt, amit túlzásnak tartottam, de amikor összeolvasták a szöveget, érezni lehetett a levegőben, itt valami történik. Míg a könyvben tíz-tizenegy évesek a főhősök, én érettebb gyerekeket akartam, az első szerelem bemutatása miatt, ezért a tizenhárom-tizennégy éves korosztályt gondoltam alkalmasabbnak. A forgatás alatt pedig a két jó barátot játszó gyerek valóban egymásba szeretett.- Rendez újabb játékfilmet?- Igen, hamar szeretnék újra rendezni, de nem feltétlenül gyerekfilmet. Már vagy negyven forgatókönyvet néztem meg, de sajnos eddig egyik sem volt megfelelő. Idefele a repülőgépen olvastam egy történetet, ami eléggé tetszik. Még csak a huszadik oldalon tartok, izgulok, nehogy elromoljon... El Dorado kincsei P Rein Ha létezik klasszikus kincskereső legenda, El Doradoé mindenképpen az. A XVI. században a spanyol konkvisztádorok kereszttel és karddal a kezükben végigrabolták az Újvilágot és alig fél évszázad alatt három ősi kultúrát semmisítettek meg, az inkák, a maják és az aztékok birodalmát. Mindent elraboltak, amire csak rátehették a kezüket, ám aranyéhségük nem elégült ki. Ekkor találták ki El Dorado mítoszát, amely a mai napig semmit nem vesztett igéző erejéből. 1532 szeptemberében Franciscio Pizarro százharminc!! gyalogossal és negyven!! lovassal szállt partra az inka birodalom határán. Ezzel az apró sereggel hódította meg és fosztotta ki a történelem egyik leggazdagabb kincstárát. Amikor Atahualpa, a Napisten gyermeke, az inka uralkodó fogságba esett, szabadulásáért cserébe felajánlotta, hogy egy 7 méter hosszú és 5 méter széles, 2,5 méter magas szobrot megtöltet arannyal és egy kétszer akkorát ezüsttel, váltságdíjként. Az alattvalók több mint fél éven át hordták a drágaságokat. Pizarro az egészet beolvasztatta, s ezzel 11 tonna aranyhoz és 12,5 tonna ezüsthöz jutott. Ennek ellenére Atahualpát kivégezték és lerohanták az inka fővárost. A spanyolok alig negyven év alatt közel tizenötmillió indiánt irtottak ki. A XIX. század első felében már rendszeresen kutattak expedíciók a perui dzsungelekben. Találtak is elhagyott romokat és néhány aranytárgyat és ezek az eredmények csak tovább táplálták az inka mítoszt. A hódítók ezután egyre beljebb hatoltak Közép-Amerika belsejébe további kincsek megszerzésének reményében. Ezeket az expedíciókat a gazdag törzsekről szóló legendák ihlették és mindig akadt néhány pénzsóvár kalandor, aki tovább éltette a meséket, amelyek lassan összeálltak El Dorado legendájává. Azt beszélték, hogy valahol a mai Kolumbia területén, a hegyekben élt egy törzs, amely minden nap áldozatot mutatott be a Napistennek. Hajnal előtt a törzsfőnök olajjal és gyantával kente be a testét, szolgái pedig finom aranyporral hintették be a sarkától a feje búbjáig. Azután, miközben a törzs tagjai a partról figyelték, a főnök egy tó közepére hajózott. Amint a felkelő nap első sugarai megérintették, a főnök belemerült a tóba és tisztára mosta magát, miközben szolgái áldozat gyanánt különböző aranytárgyakat hajigáltak utána a vízbe. Ebből a történetből született El Dorado, amely néha a törzsfőnök, néha a tó nevét jelentette. A XVI. században számos expedíció kelt útra az Andokon keresztül, hogy megtalálja a mesés tavat. Némelyek valóban gazdag törzsekre bukkantak, és sikerrel tértek haza, többségük azonban elpusztult a megpróbáltatások során. A legenda mégis tovább élt. Úgy gondolták, hogy El Dorado tava nem lehet más, mint a Bogotától északkeletre fekvő, vízzel elöntött vulkáni kráter, a Guatavita-tó. A körülmények legalábbis ezt igazolták. A helybeli muisca indiánok ugyanis valóban bővében voltak aranynak, és néha áldoztak is a vízben lakó isteneiknek. 1562-ben Antonio de Sepulveda volt az első, aki a tóban kutatott. Árkot ásatott, és jó tíz centivel apasztotta a víz magasságát. Néhány spanyol pénzérmén kívül azonban semmit nem talált, igaz ugyan, hogy a tó közepén nem is kutatott. Legközelebb 1820-ban egy angol tengerészkapitány és egy spanyol szerencselovag csapolta meg a tavat, minden eredmény nélkül. Amikor távoztak, mégis azt állították, hogy közel 300 millió dollárnyi érték hever a tó medrében. 1856-ban a szomszédos tóból emeltek ki egy gyönyörűen megmunkált aranyszobrot, amely az indián főnököt és szolgáit ábrázolja az áldozati tutajon. Ezzel újból feléledt a legenda, amelynek igazát mindenki bizonyítottnak látta. 1900-ban egy angol társaság alakult a Guatavita-tó lecsapolására. A tó közepén lévő vastag iszapréteg azonban útjukat állta, alig néhány aranytárgyat találtak. Végül 1965-ben régészek, könnyű- és nehézbúvárok merültek alá, hogy kikutassák a tó titkát, ám a kolumbiai kormány közbelépésére a hatóságok betiltották a további munkálatokat. El Dorado kincsei máig sem kerültek elő. Meséljünk a meséről A kiskondás Pöltl Zoltán Hans Christian Andersen már nem egyszer megtréfált minket, meseszeretőket, és vagy már a történet elején, vagy menet közben bizony furcsát kanyarintott meséje szálán. Ezen a héten pedig megtörténik az, amire senki sem számít: nincs happy end. Pedig minden olyan jól indult, adva volt egy furfangos és talpraesett, bár szegény királyfi és egy nyafka, de dúsgazdag császárkisasszony. Mint a tűz és víz. Nos, nézzük, hogy lehet, hogy szerelmük közel száz elcsattanó csók ellenére sem teljesedik be. A meglehetősen bárgyú magyar és dél-amerikai szappanoperák korában azért sok mindenre megedződik a könnyed elbeszélő, tévés műfajok fogyasztója. Andersen pedig bizonyára kiváló forgatókönyvíró lett volna, ha már életidejében létezett volna az ördögi televízió. A kiskondás című mesében a rémséges végkifejlet ellenére minden remekül indul, a publikum többsége valószínűleg már a történet elején a szívébe fogadja a főhőst. „Volt egyszer egy szegény királyfi; volt ugyan egy kis birodalma, ha kicsi is, ahhoz elég nagy, hogy megházasod- hassék. Mert azt vette a fejébe. Hanem azért vakmerőség volt, hogy éppen a császár leányát szemelte ki magának feleségnek. A királyfi apjának sírján egy csodálatos rózsabokor nyílott. Az olyan édesen illatozott, hogy aki megszagolta, egy csapásra elfeledte minden búját-baját. Egy fülemüléje is volt a királyfinak; az pedig olyan gyönyörűségesen tudott énekelni, mintha a világ valamennyi szép dallama a torkában lakozott volna. A királyfi a rózsát meg a fülemülét szánta a császár leányának ajándékul; díszes ezüstszelencébe helyezte mind a kettőt, és elküldte neki a palotába. ” Ugye mondanom se kell, hogy a nyafka császárkisasszony fitymálva fogadta a két csodálatos ajándékot, és eleve elutasította, hogy a rózsa és a fülemüle küldője színe elé járulhasson. A szegény királyfi - aki a mai kor gyermekének méltó példaképe lehet, hiszen „kupé merdzsó és rolex” híján is megpróbálja elérni a célját - a kiszemelt gazdag hölgy kegyeinek elnyeréséért ezután cselhez folyamodott. „A királyfi nem törődött vele, hogy kosarat kapott; barnára meg feketére mázolta az arcát, fövegét mélyen a szemére húzta, és bekopogott a palotába. Elszegődött hát a királyfi kiskondásnak a császárhoz. Beköltözött nyomorúságos kis kamrájába a disznóól mellé. ” Az immár álruhás királyfi igazi technikai zseni volt, olyan kütyükkel állt elő hódításainak új bástyájában, a disznóól melletti kis kalyibában, melyek a végletekig felkeltették a császárkisasszony érdeklődését. Az álruhába bújt királyfi high-tech manőverei mellett arról is tanúbizonyságot tett, hogy igen alapos ismerője a női léleknek. Tudta, amit az angolok is, ahol dívik a közmondás: a kíváncsiság ölte meg a cicát. A kiskondás kamrájában elkészült egy csodálatos és titokzatos bögre, melynek tulajdonosa nemcsak főzhetett benne, de tudomást szerezhetett arról, hogy a királyi város minden háztartásában milyen étkeket készítenek a háziak. Amikor erről tudomást szerzett a császárkisasszony minden áron el akarta kérni a „szurtos” kiskondástól, aki csak és csakis tíz ízes csókért volt hajlandó odaadni a csodabögrét. Mit tehetett a nyafka úrihölgy? Kénytelen volt engedni, hogy kíváncsisága kielégítessék, az sem számított, hogy egy rangon aluli fickóval kell csókolódznia. Később egy mágikus kereplővel keltette fel a vágyat a lányban a királyfi, az a kereplő minden valcert, polkát és hop-szasszát el tudott játszani. A rátarti császárkisasszony most sem kapta meg, kevesebbért, de bizony száz csókért a varázslatos zeneszerszámot a kis- kondástól. Valljuk be őszintén, tíz csók még elmegy, de a száz az azért már meglehetősen sok. így lehetett, hogy már a nyolcvanhatodiknál tartott a kisasszony és kondásfiú, amikor a lány apja rajtakapta őket és kipenderítette mindkettőt a császári palotából a pusztaságba. Ezt követően jön a már említett „no happy end”, melynek során a megleckéztetésen kívül ugyan másra se jutunk a történetben. Ó, milyen boldogtalan teremtés vagyok én! - kesergett a császárkisasszony. - Mért is adtam kosarat a szép királyfinak? O, én szerencsétlen! A kiskondás akkor egy fa mögé rejtőzött, letörölte arcáról a barna meg fekete mázt, eldobta rongyos gúnyáját, és királyi pompában lépett a császárkisasszony elé. Olyan szép volt, olyan daliás, hogy a császár leánya álmélkodva hajolt meg előtte. De a királyfi haragosan végigmérte.- Semmire sem becsüllek! - mondta neki. - A derék királyfit kikosaraztad, a rózsát meg a fülemülét lekicsinyelted, de a haszontalan játékszerekért nem sajnáltad a csókot a kondásotoktól! Megérdemled a sorsodat! Azzal visszament a birodalmába, és becsapta a palotája kapuját a császárkisasszony orra előtt. ”
