Hídlap, 2007. március (5. évfolyam, 42–63. szám)
2007-03-17 / 53. szám
A Közöttünk élnek Az esztergomiak többsége valószínűleg nem is gondolná, hogy Barcsai Tibor nem cívis városunk szülötte, hiszen élete, munkássága, mindennapjai annyira összeforrnak Esztergommal! Életéről, munkásságról kérdeztem Esztergom egyik leghíresebb festőművészét.- Való igaz, Pécsett születtem, apám ott volt jogász a MÁV-nál, de Pécshez sincs igazán közöm, hiszen csak kétesztendős koromig éltem ott. Valójában ungvárinak tartom magamat, hiszen ott nőttem föl, ott voltam fiatalember, azután huszonnyolc éves koromban repatriáltunk Magyarországra. Tudvalevő, hogy Kárpátalját - ma már mondhatjuk, hogy aljas módon - megkaparintotta a Szovjetunió, pedig a legrosszabb esetben is a Csehszlovák Köztársasághoz kellett volna visszakerülnie a trianoni békeszerződés értelmében. Ám Sztálin igényt tartott rá és az akkori szervilis csehszlovák kormány nagystílűén lemondott a területről.- Hogyan kerültetek Esztergomba?- Egészen véletlenül. Édesanyám nagyon sokat szenvedett. Akaratunk ellenére, véletlenül egyszer csak belecsöppentünk a Szovjetunióba, ott mindent államosítottak, dühöngött a diktatúra... Szerencsére a mi házunkat nem vették ?1, de végül mindkettőnkben megfogalmazódott az elképzelés. Persze ez nem volt könnyű dolog. Sztálin életében szóba se kerülhetett volna: „Mi, hát valakinek nem tetszik, hogy itt él a nagy Szovjetunióban?” Pisszenni se lehetett róla. Aztán a hatvanas évek elején már elkezdhetett az ember játszani a gondolattal. Jogcímünk az én pécsi születésem volt, de nagyon sokáig tartott. Le kellett mondani a szovjet állampolgárságról, egy ideig állampolgárság nélküli személyek voltunk, mígnem végre megkaphattuk a magyart. Egyszóval nehéz idők voltak, de végül megérkeztünk Magyarországra, Pécsre kerültünk egy ideig albérletbe anyám egy régi ismerőséhez.- Hogyan lett Pécsből Esztergom?- Anyám Pécsett szeretett volna letelepedni, hiszen ő ott élt néhány esztendeig a harmincas években, de a döntésben valójában én befolyásoltam . Nekem már korábban nagyon megtetszett Esztergom, 1967-ben jártam itt először és jobban éreztem magam ebben a városban, mint Pécsett. Nagyon rokonszenves volt az első perctől kezdve, hiszen Esztergom is a Felvidék széMagyar György Magyar György az Esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola tanára, a neveléstudomány kandidátusa a közelmúltban vette át az oktatási és kulturális minisztertől a Szent-Györgyi Albert-díjat. A felsőoktatás területén végzett több évtizedes iskolateremtést és nemzetközi elismertségét díjazta ezúttal a kormányzat. Az esztergomiak nevében szeretettel és tisztelettel gratulálunk Magyar György tanár úrnak. T ápióbicskéről Abonyon, Cegléden, Jászberényen, Szolnokon át vezetett útja Esztergomba, miután középiskolai érettségit, műszerész szakmát, közgazdasági-, mezőgazdasági-, gépipari technikusi okleveleket szerzett. Esztergomban a Labor Műszeripari Műveknél dolgozott műszaki ellenőrként és focizott az NB Il-es csapatban. Már innen vették föl a TF labdarúgó szakedző szakára, ahol végzett, majd 1978-ban testnevelő tanár lett. Ebben az évben pályázat útján lett a tanítóképző tanársegédje, de közben a Tatabánya NB I-es labdarúgó csapatának pályaedzője. Ugyancsak edzői sikeréhez tartozik, hogy két éven át a Nyíregyháza NB I-es csapatát vezette, ekkor Esztergomban nem tanított, de óraadó lett az ottani Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. 1984-ben tért vissza szeretett városába és rá két évre a neveléstudomány kandidátusi fokozatát nyerte el. Ekkor már docenssé nevezték ki. Sportemberi alkatához mérten bejárta a Dunántúlt, eljutott határon túlra, ahol szakmai képzéseket, előadásokat tartott. A sport területén kedvenc témaköre a labdarúgás maradt, de tanulmányokat és cikkeket írt a megye sportolóiról lén van, mint Ungvár, tehát éreztem valami közösséget a két városban, na persze csak áttételesen. Máig is nagyon szeretem Esztergomot, hiszen azóta is itt élek. Van ennek a városnak valami varázsa, még ha egyesek túl is becsülik mondván, hogy „mit lehetne Esztergomból csinálni”! Azért mondjuk meg őszintén, hogy Firenzét vagy Siénát nem lehetne...- Ungváron jártál-e azóta?- Amikor eljöttünk, rögtön utána voltam, még 1968-ban, de ez már nagyon régen volt sajnos, pedig el kellene menni.- Talán sután hangzik a kérdés, de nem tudom másképp föltenni. Hogyan kezdődött a kapcsolatod a művészettel? Vászonnal, papírral, grafittal, festékkel?- Mint minden gyerek, én is szerettem rajzolni és ez meg is maradt. Hozzá kell tennem, hogy inkább grafikusnak érzem magam mint festőnek, a grafika közelebb áll hozzám, de azért szívesen festek is.-Isten, vallás, egyház, kereszténység?- Anyám görög katolikus, engem is abban neveltek. Természetesen rengeteget nyújt. Az egész művészetet Európában a kereszténység inspirálta. Ezt még egy ateistának is el kell ismernie. Gondoljunk csak egyszerűen az ikonok világára, amelyeket Kárpátalján és főleg Oroszországban megcsodálhat az ember!- Alapvetően európai ember vagy a szó legnemesebb értelmében. Európaiként gondolkodva, ha ma választhatnál, hol élnél a legszívesebben?- Mikor visszahonosodtunk Ungvárról Magyarországra, Bedzér Pál, egy azóta sajnos már megboldogult festőművész mondta nekem, hogy „Jaj Tibi, maga most elmegy innen, hát menjen. De ha már elindul, Párizsba menjen! Nem kellene a félúton megállnia!” Ma már úgy érzem, hogy volt némi igazsága. Párizsban szívesen éltem volna, na és persze Rómában is, hiszen Róma csodálatos. Egyedülálló a világon, nem láttam még hozzá hasonlót. De azért hozzá kell tennem, hogy mostmár alapvetően esztergominak érzem magam.- Amikor rajzolni kezdesz, van-e már alapvető elképzelésed, vagy egyszerűen adja a ceruza?- Inkább adja a ceruza. Ebben Henri Bretonnak, a szürrealizmus pápájának az elméletét vallom, aki az automatikus alkotás híve volt. Ez azt Mii® ff, és olimpikonjairól, a regionális egészségmegőrző testkultúráról, az ókori versenyjátékokról, a tornaügyről, a reneszánsz testkultúráról, az esztergomi neves növendékekről, hallgatókról, a testnevelő tanárok hivatásáról. Megannyi tudományos előadást tartott, többek között Veszprémben, Sopronban, a fővárosban, Győrben, jelenti, hogy ott a papír előttem, elkezdek rajzolni és az esetek többségében nem tudom, mi lesz belőle. Elkezdem és alakul, önmagából fakad. Az ösztönösséget többre tartom a tudatosságnál. Ezért kedvelem a szimbólumokat, amelyek szintén ösztönösen fakadnak az emberből.- Sokszor voltunk együtt társaságban, sőt külföldön is és gyakorta az volt az érzésem, hogy „minden nyelven beszélsz”, mint egykor Apponyi Albertról állították.- Mondjuk ez kedves volt, de azért túlzás. Jó, hát néhány nyelvet tudok. Való igaz, hogy szeretem a nyelveket, még most is tanulok, ha időt szakítok rá. Nagyszerű dolog emberekkel kontaktust teremteni. A gondolat, hogy csak magyarul tudnék egyenesen elborzaszt, de például konkrétan kedvenc nyelvem nincsen. Amelyiket épp tanulom, az tetszik, bár különösen közel áll hozzám az olasz és a spanyol...-Amikor éppen nem rajzolsz, nem készítesz grafikákat vagy nem festesz nyaranta, akkor gyakran foglalkozol idegenvezetéssel.- Igen, szeretem csinálni és bár korábban kritikus megjegyzést tettem Esztergomra, azt meg kell hagyni, hogy főként az egyházi gyűjteményei igen jelentékenyek, tehát hála Istennek, van mit megmutatni ebben a városban. A Keresztény Múzeum vagy a Kincstár például világszínvonalú.- Mikor állítottál ki utoljára és mikor szándékozol legközelebb?- Csoportos kiállításokon minden évben többször is részt veszek, egyéni kiállításom körülbelül három éve volt.- Megbecsült művésznek érzed magadat Esztergomban ?- Mit mondjak? Eléggé légüres térben mozgok, de részben igen. Egyszóval igen is, meg nem is.- Szereted, hogy mindenki ismer?- Hát hogyne! Testvéreim nincsenek, nagyon fontosak a barátaim, meg a macskáim is. Minden állatot szeretek egyébként, a legszívesebben tigrist vagy párducot tartanék, ha lehetne... A macskában az önállóságot szeretem leginkább. Nagyon kedvelnek a macskáim, de azért megvan az ő önálló életük, és ahhoz bizony ragaszkodnak. Az emberekben is az egyéniségeket szeretem. Nem kell például „ala Van Gogh” festeni. Megtette azt már egyszer ő méghozzá zseniálisan, nem kell mégegyszer megpróbálni, főleg, hogy úgysem sikerülhet. Az egyéniség a legfontosabb, ott áll mindenek fölött. Varga Péter Dénes Tatabányán, Damaszkuszban, Csíkszeredában, Sárospatakon, Szovátán, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Zomborban. Örömmel fogadta az erdélyiek meghívását és évente rendszeres előadója a Bolyai Nyári Ákadémiának. Több önálló füzetet és könyvet jelentetett meg. Elsőnek alkotta meg az esztergomi labdarúgás történetét, valamint az evezés múltját (1979-ben), városunk sportrepülésének történetét (1988-ban), tankönyveket írt a testnevelés és sport módszertanáról (egy négyosztályosok számára, valamint az öt-hatosztályosoknak). Keresett kötete lett az Esztergom Testkultúrájának története 1000-2000-ig. Ez a jubileum évében látott napvilágot, és a főiskola könyvtárában még elérhető. Legutóbb ugyancsak sikert aratott „Az esztergomi tanítóképzés testnevelői 1842-2006” biográfia, melyet ezúton is az érdeklődők figyelmébe ajánljuk. A Szent-Györgyi Albert-díj nagy elismerés, melynek odaítélését kormányrendelet fogalmaz meg, és évente egy alkalommal adományozható. Ezzel jelentős jutalomösszeg is jár, melyet kísér az igazoló okirat és a bronzplakett. (A plakett Szöllőssy Enikő szobrászművész alkotása.) Magyar György munkássága során több kitüntetést is szerzett már magának, többek között: Magyar Olimpiai Bizottság elismerő oklevele (2000), a romániai magyar pedagógusok „Ezüstgyopár” díja (2001), „A Szent-György Lovagrend Középkeresztjének kardokkal ékesített csillaga” (2002), „Szent Gellért érdemérem arany fokozat” (2003). Testnevelői pályáját most is gyakorolja és kispályás focicsatáknak aktív résztvevője. Pálos Imre testnevelő újabb kitüntetése 2007. március 17., szombat VII Utcakő A z utcakő a pomeránok fegyvere - felelte büszkén a pedagógusi érdeklődésre, miszerint honnan is származik az elhíresült idézet ritkán tanult általános iskolai padtársam, és előbb büszkeségtől dagadó tekintettel meredt a történelemtanárra, aztán értetlenül a röhögéstől hasukat fogva vinnyogó osztálytársakra, és tulajdonképpen meglehet, hogy igaza volt, előfordulhat, hogy a németajkú náció elégedetlen tagjai a hajítható kültéri elemekkel fejezték ki valamely időben a véleményüket (az elégedetlenségüket). Az utcakő tagadhatatlanul vélemény- formáló eszköz, amely hajlamos meglibbenni a járókelő - a nem elfogult média szerint kizárólag jobbos csürhe, akarja mondani: utcai nyíltszíni demonstrátor - kezében, ha ősziesre fordul az idő, és a hullámzó Balaton teteje bizonyos böszme szavakat visz a szélben, vagy tankba szorul a didergő jámbor. Közbevetőleg: Az utcakő a proletárok fegyvere című bronzszobor az orosz Sadr (1887-1941) alkotása. Mindez igaz. De a macska- vagy utcakő eredendően és elsősorban utak burkolására szolgál, illetve arra - is - kiválóan alkalmas, hogy az előbb említett fém-hernyótal- pas járművek rajta tiporjanak (nem omlik be sírva), ám elsődlegesen arra való, hogy a békés mindennapokban a lábunk alá dolgozzon, bárminő más irányú tapasztalatokkal vértez is fel bennünket a sajtó. Nem tudom, hogy a Drága Olvasó miként foglal az ügyben állást, szívének csücske-e az utcakő, vagy sem, de - szocialista ipari városban felnőve, műszakváltó gyári dudaszóra dörzsölve ki az előző napot az aznapi szememből - nekem nagy szerelem, archaizáló és historizáló, olyan korokat, helyeket, miliőket és hangulatokat és embereket idéz meg, amiknek egykoron abszolút híján voltam, talán ezért is támadt bennem a nagy vonzalom. Amikor aszfaltburkolatok helyett akkurátusán mozaikozott járókövekkel találkozom, énem jobbik fele kéredzkedik elő, és mosolyog, és úgy gondolja: a világ alapvetően mégis csak rendben van. Otthont adó városunk, Esztergom jó ideje törekszik arra, hogy egykori ragyogását, szép rendjét renoválja, az évek során nem is tudom, hány és miféle beruházás történt ez ügyben, a Mária Valéria hídtól az új élményfürdőn át a teljesen megújuló főtérig (füllentek: tudom, de túl sok, az a faramuci helyzet állt elő, hogy lusta vagyok előszámlálni). Utóbbit ugyan még nem adták át hivatalosan a sétálóknak, de a Széchenyi tér már használva van, és öntik a vizet majd a klassz kis szökőkutak is. Mindebből, a fentiekből következik, hogy főtér-függő lettem, ám amikor megláttam az utcakő-puzzlét, keringtem ott, mint a dervis, és legeltettem a szemem - annak dacára, hogy több elvégzett vagy el nem végzett térmunka reparálásra szorul. De - ha szabad ezt írnom - mindez smafu. Mert amikor a napokban a vízivárosi Berényi Zsigmond utcába tévedtem, szóm bennszakadt (a hang meg fennakadt, a lehelet megszegett): bizony így kell kinézni ebben a környezetben egy utcának, macskakövesen (a Macskalépcső árnyékában), intelligens vízelvezetőkkel, hangulatosan és sétára csábítóan. Szerintem: imádom. Már most, pedig tulajdonképpen még nincs teljesen kész - az út igen -, magasodik majd itt minaret, melléje dzsámi is dukál (ahogy építették régen), mártózásra hív egy törökfürdő stb. Az utcakő a gyengém, mint írtam. (Egy régebbi prágai hosszú hétvégés kirándulásomkor például egy kisebb kockát hoztam rojtos tarsolyomban a Franz Kafka sírját őrző temető előtti utcából.) Szerelmes vagyok az Oszeminárium környékébe, a megnyitott Sötétkapuba is. S tudom, mert a kényszer - cudar a helyzet országosan, hogy szarabb szót ne használjak, hehe - kényszerít, hogy akadnak, akik fel-felkapják, nem törődve azzal, hogy hol áll meg, és kit hogyan talál el. Én azonban pazarlásnak tartom. Azaz inkább tankot lopok. Gulya István
