Hídlap, 2007. február (5. évfolyam, 22–41. szám)
2007-02-10 / 29. szám
2007. február 10., szombat Esztergom ékességei A Sándor-palota Esztergom egyik legszebb, bár sokak számára ismeretlen épülete a Jókai utca 1-es szám alatt található úgynevezett Sándor-palota. Évszázadokkal ezelőtt Bottyán János tulajdonában sorházként üzemelt, majd a Sándor család Esztergom megyeszékhelyi lakása lett. Volt leendő alkotmánybírósági székhely is, jelenleg felújítását és új funkcióját várja a várostól. A kétszintes palota homlokzata héttengelyes. A díszes keretezésű kosáríves kapuzat a közép- tengelyben nyílik. A Sándor család bárói címere áll a zárókövön. Sándor Antal 1787-ben grófi rangot kapott, így kétségtelenül ezelőtt készült a homlokzat. Felette széles, íves párkányzattal lezárt mezőben szalagomamentikával alakított, barokk stukkódísz kíséri a címert. A homlokzat síkjából plasztikusan előreugró, profilozott pár- kányzatot a kapu két oldalán álló kettős félpillér tartja. Felette egy-egy virágfüzéres, gyümölcsdíszes barokk kőváza ékesíti a kapuzatot és egyben összekapcsolja az épület két szintjét. A kapu feletti ablakot volutás díszítésű stukkó emeli ki. Az emelet kőkeretes ablakai plasztikus könyöklőn ülnek. Felettük enyhén ívelő szemöldökpárkány. Az ablakok közötti falsávok a sza- lagszerű övpárkányon állnak. A koronázó párkány gazdagon profilozott. Az oldalhomlokzat öttengelyes. Az emeleti ablakokat kettős falsávok választják el egymástól. A boltozott kapualjból háromfordulós lépcső vezet fel a boltozott lépcsőházban az emeletre. E ház helyén a XVIII. század elején Bottyán János szerény sörháza állt. Vagyonának elkobzásával a ház is Kukländer osztrák várparancsnoké lett, aki Papes Adámnak, a várőrség ezredesének adta el. Ennek özvegyétől 1708-ban Szlawinczay Sándor Menyhért alispán vette meg, aki a vármegye újjáélesztéséért bárói rangot és addigi bajnai birtoka mellé még Sárisáp és Nagysáp birtokát is megkapta. 1723-ban kezdte építeni új emeletes házát. Menyhért fia, Mihály folytatta az építést, amit ennek fia Antal fejezett be. Az ő 1785. évi végrendeletéből tudjuk, hogy apja a házat helyi ismeretlen mesterekkel építette 9000 ezer forintért. Ugyanezekre a mesterekre bízta Antal 1770-ben a pesti házuk építését is. Sándor Antal fia, Vince 1804- ben a bajnai uradalomban 250 darabból álló ménest alapított. Vince fia, Móric az ördöglovas”, 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében levő bajnai és gyarmati uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. A császári és királyi kamarás, aranysarkantyús vitéz legendás alakja volt a 20-as 30-as éveknek, különc tetteivel, lovainak különleges vakmerő mutatványairól legendákat meséltek Európa-szerte. A kimondottan gyenge testalkatú, vézna kisfiút, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric, saját elbeszélése szerint, apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először lóra, amikor a maga és a vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért nyer- geltetett fel, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”: két kocsi közül ne szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy meg- sarkantyúzva lovát átugratott három egymás mellé fogott parasztlovat. Apja budai palotájukat kis fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Az 1825-ös országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő ugrásokat és viharos vágtákat mutatott be a pozsonyi várdombon. A húszas évek második felében a főúri társaságok népszerű alakjává vált meghökkentő ötleteivel. A palotája emeleti erkélyén lóhátról szemlélődő, pipázó fiatalember közismert figura volt Pest-Budán, bár a jámbor polgárok valószínűleg nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket ugratott át a nyílt utcán. A budai Várba vezető lépcső kedvenc lovaglóhelyének számított: a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz közeledtére, a bécsi Práterben pedig egy ízben Ferdinánd császár szeme láttára ugratott át egy rendőrt, aki útjában állt. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti főúri paloták termeibe vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába. A vakmerő lovas nagy árat fizetett kedvteléseiért. A sok eséstől, ficamtól, töréstől aránylag fiatalon élőhalott ronccsá vált. Két évtizeden át feküdt tehetetlenül betegágyában, 1878-ban halt meg hosszú szenvedés után. Fiú örökös nem lévén (egyetlen fia Leó hétéves korában váratlanul meghalt), a család férfi ágon kihalt, a birtokokat lánya, Paulina örökölte, aki az esztergomi házat eladta Kamenszky István helyi orvos Elek nevű fiának. Az utolsó tulajdonos Kamenszky Gyula pesti kúriai bíró volt, aki nyugdíjazása után ide vonult vissza. Az udvarban neogótikus kápolnát építetett az általa Országos Szent Gellért Egyesület részére. Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. Sándor gróf orvosa fejéről lövi le az almát Teli Vilmos módjára (Johann Gottlieb Prestel festménye) törvény 3. §-a szerint „Az Alkotmánybíróság székhelye Esztergom.” A törvény mielőbbi végrehajtása érdekében a város képviselő-testülete, a 189/1991./XI. 14. sz. határozatalával, ellenérték nélkül átadta a volt Sándor-palota tulajdonjogát az Alkotmánybíróságnak. Az ingatlan tulajdonjogának átruházására vonatkozó okiratokban, amelyet a város akkori polgármestere Dr. Könözsy László és az Alkotmánybíróság soros elnöke, Dr. Sólyom László írt alá 1992. október 7-én, az Alkotmánybíróság kinyilvánította azon szándékát, hogy három éven belül helyreállítja az épületet, és alkalmassá teszi feladatai ellátására. Az indoklás hangsúlyozta: „A javaslat történelmi és közjogi hagyományainkra tekintettel, valamint a hatalom fővárosi centralizációjának oldása érdekében az Alkotmánybíróság székhelyeként Esztergomot jelöli meg”. 1995. szeptember 27-én azonban a Hom-kor- mány kijelentette, hogy a fenti törvényt módosítani kívánják, és az Alkotmánybíróság új székhelyéül Budapestet határozták meg. Az épület így üresen maradt, felújítása sem történt meg. Mára városi tulajdonba került, és ígéret hangzott el teljes rendbehozatalára. A dámák diadala Balázsolás története „Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát, Ki látván a dámák bajos állapotját, Carnevál s az ifjak ellen feltämada, S diadaimat is nyert pártára únt hada.” - kezdi „Dorottya, avagy A dámák diadalma a fársángon” című komikus eposzát Csokonai Vitéz Mihály. Kettős aktualitása is van annak, hogy emlékezzünk a költőre és a műre. Részint épp farsang idejét éljük, részint pedig február 6-a Dorottya napja. Csokonai költészetében - összegezve a felvilágosodás filozófiai és irodalmi törekvéseit - az érzékenységtől a neoklasszicizmusig, az anakreoni daloktól az ódákig, a szórakoztató, alkalmi költeményektől a létösszegző, filozófiai versekig szinte minden poétikai törekvést megtalálunk. Egész élete harmincegy esztendő: 1773. november 17-től 1805. január 28-áig. E rövid idő alatt olyan gazdag,- sokszínű és maradandó életművet hagyott hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig sincs párja. Kazinczy pártfogásával belekapcsolódik a felvilágosodás országos jelentőségű költészetébe. Versei kezdetben csak kéziratban terjedtek, néhány azonban megjelenik Kármán folyóiratában, az Urániában. Eszmevilága is a felvilágosodás haladó szándékait fejezi ki. Hamarosan megszólal kecses-dallamos szerelmi költészete. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világirodalom legnagyobb szerelmi költői közé tartozik, rangja semmivel sem kisebb, mint Catullusé, Petrarcáé vagy Baudelaire-é. Csurgón úja legnagyszerűbb vígjátékait, köztük legjobb színpadi művét, az Özvegy Kamyónét, ezt a mindmáig hatásos bohózatot. Ott vetette papírra vidám eposzát, a Dorottyát is, amelyben szatíra, burleszkkomikum, népies hangvétel, csevegő elbeszélőkészség mesteri módon egyesül. A felvilágosodás politikai reményeinek vége, magánéletében a Lilla-szerelem elmúltával a szerelem boldogságreményének vége, az is kiderül, hogy túl gyönge a tüdeje, de Csokonai nem hagyja magát: a bánatok közt ugyanolyan kemény lélekkel tart igényt az örömre és az egész emberiség boldogságára, mint ugyanebben az időben az olykor Magyarországon élő Beethoven. A korabeli magyar környezetben játszódó történetet hagyományos eposzi formák komikus alkalmazásával élénkíti. A Dorottya főszereplői mind nemes urak és hölgyek. Mellettük csak másodsorban jutnak Szt. Dorottya és Szt. Katalin szóhoz a cselédek, köztük Gergő, az urak pajzánkodását talpraesetten bíráló öreg lakáj. Csokonai a nemesek számára írta a Dorottyát, de nem pusztán szórakoztató olvasmánynak, hanem pironga- tó szatírának is szánta. A szereplők többsége léha, hiú vagy éppen nevetséges, mint Dorottya és agg barátnői. Ők a főszereplők, szerelemre éhes kitaszított vénasszonyok és vénlányok. Hogy milyen korúak, nem tudjuk, de nem is fontos. Lényeg, hogy epekedésükből csúfot űznek az ifjak, és ezzel kivívják a dámák haragját, harci kedvre sarkallva őket. Égi hatalmak, jó szándékú és rosszakaratú istennők avatkoznak bele a cselekmény menetébe. A komolyságától megfosztott mitológia a lélektani ábrázolás szolgálatában áll az eposzban. így, mikor Eris, a harag istennője beférkőzik Dorottya szívébe, alkalmat ad ezzel a költőnek, hogy a vénlány meddő epekedéseit pompás humorú monológgá fejlessze. Csokonai halálakor még kevesen tudták, hogy a legnagyobbak közül való. A börtönből már kilépett Kazinczy sejtette, de például Kölcsey idegenkedett népiességétől. A kortársak Kisfaludy Sándor felszínes költészetéért lelkesedtek. Később a diadalmas romantika elhomályosította emlékezetét, csak Petőfiék kezdték elismerni. De száz évnek kellett elmúlnia a halálától, amíg Ady és a Nyugat költői felfedezték benne a nagy elődöt, a nagy halhatatlant. Azóta neve és életműve már költészetünk első sorában fényeskedik, Dorottyáját pedig méltán a magyar epikus költészet gyöngyszemeként tisztelhetjük. „Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon, s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike.” - olvashatjuk a már nagybeteg, torokrákban szenvedő Babits Mihály „Balázsolás” című megrázó versének első soraiban. De ki is volt Szent Balázs, akihez a költő könyörgőn imádkozott? Legendája szerint példamutató életet élő örmény keresztény volt, akit Szebaszte népe püspökévé választott. Balázs azonban a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, jóllehet tette nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. Sajnos azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekből, medvékből és farkasokból álló derék testőrség nem tudott segíteni a remetepüspökön, mert ő ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték. Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elterjedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, Nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték. A Legenda Aurea szerint Balázs egy özvegyasszony fiát, akinek torkában megakadt a halszálka, imájával mentette meg a fulladástól. Az özvegyasz- szony étellel és gyertyával fejezte ki köszönetét a püspöknek. A szent neki és mindenkinek, aki a templomba gyertyákat vitt, jólétet és egészséget ígért. Úgy vált szokássá, hogy szükség idejében a szentnek gyertyákat áldoznak. Elterjedt ereklyéinek kultusza is. így hamarosan feltűnnek Szent Balázs maradványai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védőszentjévé is lett. Számos templomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Rómában egyaránt. A 6. sz.-ban a püspök nevét már a torokfájás gyógyítójaként emlegették. Emlékére alakult ki az a szokás, hogy a nép az áldozatra szánt gyertyákat a torka elé tartotta, miközben egészségéért imádkozott. Később ezt a szokást az egyház szertartásként gyakorolta, nálunk balázsolás vagy Balázs-áldás néven. Az esztergomi rituale, vagyis szertartáskönyv erre a napra az alma megáldását is előírja. A néphit mind a Balázs-áldást, mind a szentelt almát a torokfájás elleni védekezésként tartotta számon. „Apátfalván, Csanád megyében szokásban volt, hogy azok, akik a templomban Balázs-áldásban részesültek, az otthon maradottak torkát is megsimogatták, hogy őket is kerülje el a torokfájás” - olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban. Ezek ismeretében meglepő, hogy a Balázs-áldás miifdmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett. Szent Balázs a középkorban a diákoknak is egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás, az iskolásgyermekek házról házra járó, adománygyűjtő, iskolába toborzó, köszöntő szokása. Kisbodakon (Moson vármegye.) Balázs napján 10-12 éves gyermekek fehérbe öltöztek, fejükön koronaszerű papírcsákót viseltek, a Balázs püspököt megszemélyesítő gyermeknek püspöksüvege volt. A játékban tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászlótartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a paraszt. A játék Szent Balázs dicséretével és az ajándék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították, az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát megették.
