Hídlap, 2007. február (5. évfolyam, 22–41. szám)
2007-02-17 / 34. szám
magazin 2007. február 17, szombat • HÍDLAP III Szakterülete: könnyűzene oktatás és Vasarely Több mint 25 éwel ezelőtt még átélhető volt Dorogon az a komplex művészeti élmény, melyet ő szervezett és ő is mutatott be. Nem akármilyen lehetőség volt ez az akkori „szocialista realiz- mus”-t harsogó diktatúrában. És nem akárki képeivel várta főként a diákságot otthonából kialakított galériában, Victor Vasarely, a legnagyobb magyar avantgarde képzőművész jellegzetes geometrikus szöv.étnekű alkotásaival találkozhatott itt a közönség. Emellett neve minden 70-es, 80-as években gitárhoz nyúló fiatal számára ismert volt, Csepei Tibor, aki Dorogról indult zeneoktatóként. Később nemcsak egy korszak ikonjává, de idős korára a könnyűzenei művészet egyik legnagyobb hazai tudósává vált. Itthon tizenhat zeneelméleti és oktatókönyve jelent már meg az általa kifejlesztett tanítási módszer pedig a világ legtöbb országában sikert aratott.- Miként kezdett el orientálódni a muzsika, illetve a művészetek felé?- Már gyerekkoromban megvolt ez az érdeklődésem, mely a zenét helyezte a középpontba, de csak hosszú és kanyargós utat követően tudtam csak 1972-ben megalapítani Budapesten egy olyan magas fokú oktatással bíró zeneművészeti intézményt, amilyet mindig is szerettem volna. De, hogy az első időszakról beszéljek, az ugye gyerekkoromban volt, érdekes, hogy a zene felé való törekvéseimet egy alkalommal félbe kellett szakítani, mert a családom egész egyszerűen nemigen szerette a zenét. Ezt úgy kellett érteni, hogy a szüleim nem tartották normális pályának a muzsikusi karriert. Én magam először több irányba indultam, szerettem volna filmrendező is lenni. Ez nem sikerült, így egészen másfele kellett tovább tanulnom. Több felsőfokú végzettséget adó szakma megszerzésével párhuzamosan az ország legjobb szaktanárainál tanultam a zenét. Már ebben az időszakban megláttam, hogy Kodály országában mennyire siralmas a könnyűzene, illetve a jazzmuzsi- ka oktatása. Elhatároztam, hogy megreformálom a könnyűzene alapjainak tanítását. Azt hiszem, hogy ez mindenképpen sikerült, nemcsak a hazai rock- és jazz zenei élet kiválóságait oktathattam, de olyan zenészek is jártak iskoláimba, mely alkotók a jelenleg is a világ számos országában élnek meg muzsikusi tevékenységükből. Az oktatást 1962-ben kezdtem, Budapesten főként, de Dorogon is volt iskolám, itt szombaton és vasárnap tartottam a kurzusokat.- Amikor elkezdte ezt a munkát, milyen körülmények között tudott létezni ez az említett „zenei reform ”?- Amikor a zenével, zeneoktatással való foglalatosságomat elkezdtem, ez még ugye az „átkosban” volt, ekkor minden, a komolyzenétől eltérő műfajt mellőzni szándékoztak az akkori kulturális vezetők. Tehát sem a rádióban, sem a televízióban nemigen lehetett akkor ilyen zenét, jazzt, rockot, bluest rendszeresen hallgatni. Ezzel szemben én megírtam ezeknek a műfajoknak - melyek valamilyen szintű ismerete szerintem ma már az általános műveltséghez tartozik - az oktatói szakkönyvét, kiegészítve a hangszeres (gitár, basszusgitár és dob) játék technikájáról, jazz improvizációról szóló könyvekkel. Ezek mellett elkészítettem egy úgynevezett táncritmus kislexikont és több akkordlexikont. Ez utóbbi már 1971-ben megjelent, ami azért fontos, mert a könnyűzene térhódítását követően az egyes műfajok gitárosai sok esetben csak „egy-két akkorddal dolgoztak”. Az én lexikonomban ötezer akkord található. Ha jól tudom, sem táncritmuslexikon, sem pedig akkordlexikon nem készült másik azóta Magyarországon. A legtöbb zeneelmélettel és gyakorlattal foglalkozó kiadványom gitárról szólt, mint például a Gitár évezredei I-II-III. Aztán a tizenhatodik ilyen könyvem után megelégelték a hatalmasságok, és egész egyszerűen közölték, hogy „több ilyen művem már nem jelenhet meg Magyarországon”. Ekkor indultunk el feleségemmel külföldre, elsőként Afrikába, ahol az említett tizenhat után még húsz zenetudományi munkát írtam meg. Ezek között szerepeltek az európai és arab zenei skálákról szóló munkáim is, vagy az arab zenéről készített zeneelméleti, zenetörténeti, valamint az arab hangszerekről, többek között az arab dobiskoláról írt dolgozatom is. Ezek mellett arab népzenei és gyerekdalok gyűjteménye és gyűjteményes leírását tartalmazó könyv is készült. Nagyon sokszor meghívtak Észak-Afrikába, csak a líbiai Kadhafi nyolcszor hívott meg minket, de Algériába hetvennél is többször jártunk koncertünkkel. Ezeken a területeken nemcsak fellépéseink voltak, de népzenei gyűjtést is végeztünk.- Élete másik fontos szelete Victor Vasarely, Franciaországban élt, magyar avantgarde festő képeinek, munkáinak bemutatása. Mi a története kettejük kapcsolatának?- Először Picasso és más hasonló nagyságok szitanyomatait gyűjtöttem, és ezeket raktam ki az iskola falára. Aztán később kiderült, hogy belsőleg nem tudok azonosulni ezzel a képi világgal, nem tetszettek igazán. Amikor először láttam Victor Vasarely képet, rendkívül megragadott. Ez a találkozás egy bizományi áruházban volt, akkoriban ugyanis a magyar vezetők az emigrációban élő mestertől több képet is kaptak ajándékba, ugyanakkor ezek a nem igazán szakértő „urak” amikor hazaértek a Vasarely-képekkel, rögtön bevitték azokat a bizományi áruházba és eladták. Ennek a folyamatnak a története aztán évek múltán Vasarely tudomására jutott, de csak nevetett rajta, és úgy kommentálta, „akárhány képet adok a magyaroknak, végül mindegyiket Csepei vásárolja fel”. Az ekkor beszerzett alkotásokat mutattam be a 70-es, 80-as években többek között Dorogon is, valamint a pesti lakásomban is. Amikor például eljött 30-40 ember egy-egy tárlatlátogatásra, akkor ezt a képzőművészeti élményt még megfűszereztük egy gitárkoncerttel, de később népzenét is illesztettünk kíséretként a kiállításhoz a feleségemmel. Az összeállítással, a Vasarely képkollekció bemutatásával és legkülönbözőbb hangszereken előadott zenével aztán bejártuk az arab világot, a Távol-Kelet egyes országait és Nyugat- és Kelet Európát. A bemutatókon itthon főként gitárzenét játszottunk, külföldön viszont Bartók és Kodály népzenei világából merítettünk. Ehhez a komplex művészeti összegzéshez később hozzátehettük a Vasarely által készített diaporáma összeállítást. Ez a készlet a mai napig megvan, ezzel jártunk be eddig több mint hatvan országot. Vasarely több, nekem írt levelében hangsúlyozta, hogy népzenét játsszunk a képeiből álló tárlatokon, mert számára is ez volt a legszebb összeállítás. Amikor a halálos ágyához mehetett a feleségem, tőle is azt kérte, hogy magyar népdalt énekeljen neki.- Találkozott valaha Victor Vasarelyvel?- A mester tudta, hogy Magyarországon van valaki, aki az említett alkalmakkal mutatja be műveit, aztán egyszer meghívást kaptunk hozzá. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert évtizedekig nem lehetett Vasarelyhez bejutni. Amikor meghívást kaptam tőle, előzetesen arról volt szó, hogy öt percet kapunk a találkozóra, de aztán fél óra lett belőle. Egy Dél-Franciaországban lévő múzeumában fogadott minket. Amikor számára is nyilvánvalóvá vált, hogy mit csinálok, egy éven belül a magyarországi, később pedig nemzetközi megbízottjává válhattam. Ez a megbízás a kiállításokra vonatkozott, először csak azon alkotásokra, melyeket megvásároltam, de később maga a mester is kipótolta ezt az anyagot más munkáival. így összesen öt gyűjteményem volt, ebből kettő Magyarországon, mindössze hatszáz darab alkotásról beszélhetünk.- Ón mit lát Vasarely sokszor absztrakt alkotásaiban?- Számomra az ő képei, azok színei és formái a zene nyelvével azonosak. Ezt úgy értem, hogy például a kromatikus hangsor megjelenik Vasarely művein, illetve az alkotásainak nyolcvan százalékában megtalálható. Victor Vasarely kidolgozta a művészetek abc- jét, melyben az egyes színek - közel kétszáz színről van szó - amelyeket formákba öntött, adják ki az értelmezés alapját. Ahogy a zenében is a hangok. Ez a nagy művész is a matematika oldaláról közelítette meg az alkotást, miként a zeneelmélet is egyfajta matematikai nyelvezet.- Mivel foglalkozik jelenleg?- Természetesen most is tanítok, illetve egy korábbi művemhez hasonlóan most az ütős hangszerekről készítek egy többkötetes könyvet. A Vasarely-kiállí- tások is folytatódnak, ez a mester 1997-es halála óta még fontosabb dologgá vált, jelenleg a távol-keleti kiállítás tart, egy másik gyűjteménnyel pedig a Közel- Keleten folyik. Ha sikerül hamarosan Bulgária adhat otthont a Vasarely tárlatnak. A MÚLT REJTÉLYEI A borlovagok vedoszentje D. Rajner Sokaknak kedves szentje a ma ünnepelt Szent Donét. Donét állítólagos ókeresztény vértanú (t361), a szőlőskertek, szőlősgazdák védőszentje. Névünnepe a régi naptárban augusztus 7-ére esik, manapság február 17-én ünnepeljük. Donét napján az emberek a pogány „Vinalia Rustica” örökébe lépve a szőlőérést ünnepük. A szőlő különös gondoskodást igényel, ezt csak a régiek tudták igazán. Igyekeztek is mennél több szent segítségét igénybe venni. Donát attribútuma, a törött kehely is patronátusával kapcsolatos jelkép. Az erről költött legenda szerint a szent Arezzo püspökeként éppen misézett, amikor pogányok zavarták meg a szertartást és kiverték a borral teli üvegkelyhet a kezéből. Az, a kőpadlón széttört, de Donatus imájára csodálatos módon össze is forrt. Donáthoz különösen villámcsapás és jégeső távoltartásáért imádkoztak. A szőlőkben szobrot, kápolnát állítottak neki; a falvainkban, városainkban a templomok harangjait többnyire neki szentelték. Nyilvánvalóan abban a hitben, hogy a ^ harangzúgás „visszaveri” a mennydörgést, és ami azzal jár: a harang érce felfogja a menny- kőcsapást. Európa országaiban már a középkorban .alakultak borlovagrendeknek nevezett társaságok, melyek a bor kultuszának, egy-egy borvidék hagyományainak ápolását tűzték ki célul, mindezt a lovagi erények gyakorlásával: hűséggel, odaadással és mértékletességgel. A bor már ekkor is egészséges, egészségvédő italnak számított a számos betegséget okozó és terjesztő vízzel szemben. A borrendek alapvető célja a borvidék, termőhely, illetve a bor hírnevének, minőségének védelme, emelése. Mintegy összekötik a szőlőtermesztést és a borászatot a táj kultúrájával, múltjával, hagyományaival és a bort fogyasztóval. A kulturált borfogyasztás zászlóvivői, elkötelezettjei, nagykövetei. Tagjai, a borlovagok igényességükkel, jó értelemben vett kérlelhetetlen szigorúságukkal, tekintélyükkel nagyban hozzájárulnak az általuk képviselt vidék borainak minőségvédelméhez, hírnevének elmélyítéséhez. Minden borrend sajátos díszes öltözékkel, lánccal, emblémával, címerrel és zászlóval rendelkezik. Külsőségeikben a középkori lovagrendi hagyományokra támaszkodnak. Legendájukat, ceremóniájukat az általuk képviselt térség történelmi, kulturális szokásai, néprajzi és szakmai hagyományai, múltja alapján alakítják ki. Nevük utalhat a terület régi nevére, a tájegység nevére, egy neves szülöttjére, tárgyi emlékre, neves szakemberre. Díszes öltözetüket, kellékeiket is ehhez kapcsolódva tervezik meg és készítik el. Maguk határozzák meg működési rendjüket, ünnepeiket, ceremóniájuk rituáléját és zászlós borukat. A zászlós bor a tájegység legjellegzetesebb, leghíresebb és legjobbnak ítélt bora. Magyarországon az első borrend 26 éve, 1976-ban alakult meg Baján, Pax Corporis néven. Az 1960-as években alakult Párizsban egy neves szövetség, A Bacchusi Borrendek Nemzetközi Szövetsége, az FICB (Federation Intenetionale des Conferies Bacchiquées). Az alapítást belga és francia polgárok kezdeményezték. Magyarország 1978-ban csatlakozott az FICB-hez. Mára a szövetségnek több ezer tagja van. Orvosképzésünk kezdetei Viharos időket él napjainkban a hazai egészségügy, de ne gondoljuk, hogy az orvostörténet korábbi századaiban ez vagy ehhez hasonló ne fordult volna elő. Korábban is voltak nehéz időszakok, anyagi gondok, annyi azonban bizonyos, hogy az emberi életért és egészségért folytatott orvosi küzdelem valóban soha nem „élvezett” kisebb megbecsülést, mint mostanság. Attól az időtől kezdve, hogy a nagyszombati egyetemen 1770. november 29-én megkezdte működését az orvostudományi fakultás egészen addig, hogy a 20. század 30-as éveiben Pesten már 27 rendes egyetemi tanár oktatta a hallgatókat, hosszú idő telt el. E negyedszázad alatt orvosképzésünk fokozatos fejlődést mutat. A sebészetből, szülészetből, bonctanból, kór- és gyógytanból meg a vegy- és növénytanból különült el idők folyamán az a sok szaktudomány, amelyet napjainkban különállóan művelnek. Egy-egy szakmának a törzstudományból való leválását legtöbb esetben többek hosszú előmunkálata, néha azonban egyetlen tudós férfiú egyirányú, céltudatos és eredményekben gazdag munkássága előzte meg. Külön figyelmet érdemel a gyermekgyógyászat önállóvá válása. Kezdetben hazánkban ilyen képzés nem folyt, a specialisták külföldön szerezték meg a szükséges ismereteket. Régi medikusaink ezen kívül az egyéb szakterületeken folyó képzés vonatkozó előadásaiból fejlesztették ki tudásukat önszorgalomból. Ilyen stádiumban volt gyermekgyógyászati oktatásunk, amikor Schoepf Ágost 1839-ben 12 ágyas kisdedkórházát az Ötpacsirta utcában bérelt ház négy szobájában megnyitotta. Hogy milyen komolynak és fontosnak tartotta a kor e vállalkozást és annak lényegét, a gyermekgyógyászatot, azt a Pest vármegye 1841-ben tartott közgyűlési jegyzőkönyve igazolja: „Jövőben a főorvosi és seborvosi megürülendő állomások betöltése alkalmával oly egyedeknek, kik a mostan fennálló gyermekkórházi intézetben szerzett tapasztalataikról bizonyítványt mutatandanak elő, mások felett elsőség adandó.” Alig vált ismertté ez a közgyűlési határozat, máris felmerült ellene a kifogás. Természetes, hogy az érdekelt gyakorló orvosnövendékek foglaltak állást ellene, sérelmesnek találva azt magukra nézve. Hogy ezek a tiltakozó medikusok csak eszközök voltak-e más szakterületek professzorai kezében, pontosan nem tudjuk, 61 orvostanhallgató tiltakozó nyilatkozata azonban ismeretes: „Ily határozatok a hon polgáraiban mostani orvosai iránt méltánytalan bizodalmatlanságot szülének, orvosi egyetemünkre szennyet borítanának, s az abból kikerült vagy kikerülendő orvostársainknak praejudiciumára szolgálhatnának.” Meg kívánták tehát változtatni a vármegyei végzést azzal az indokkal, hogy sem a gyermekgyógyintézettel, sem magával Schoepffel nem voltak megelégedve. Ma már nehezen érthető, hogy a kisdedkórház megnyitása és működése ekkora ellenérzést váltott ki, érthetetlen még akkor is, ha figyelemmel kísérjük a napjainkban folyó egészségügyi „reformot”, de ebbe most ne menjünk bele. Az viszont hozzátartozik a történethez, hogy az időben a pesti kórházak egyes osztályait a medikusok érdeklődéssel látogatták, s szorgalmukról, előmenetelükről bizonyítványt is kaptak. így sokan keresték fel a „sok tapasztalású s nyájas beszédű ősz” Windisch Leopoldot, a bőrbetegségekben különösen jártas s „feltűnő tudományú” Pólya Józsefet, Piskovics Jánost, a jeles sebészt, s a műtétéiről ismert a „húgyéletművek nyavalyáiban jártas” Flór Ferencet, kinek tudománya, működése mind hozzájárult egy-egy szakma különválásához. Hogy Schoepf-ből mi hiányzott ahhoz, hogy megkedveljék, nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy úttörő kezdeményezése feltétlenül tiszteletet érdemel.
