Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)
2007-01-06 / 4. szám
IV HÍDLAP • 2007. január 6., szombat hídlapmagazin Kalendárium Változott a postai küldemények kézbesítése száz évvel ezelőtt - is - hiszen napjainkban is változásokon megy keresztül a rendszer. Ezen kívül szén- és sóhiánnyal köszöntött be az 1907-es év Esztergomba és környékére. „A postai kézbesítés” - írta a változó szolgáltatásokról január 6-án az Esztergom és Vidéke. „Május havától kezdve Budapest székesfőváros területén kisérletképen a kézbesítést korlátozták. Miután ezen változó eljárás sem a közönsége sem pedig a kezelésre nézve hátránnyal nem volt, azt a kereskedelmi minisztérium a vidéki postahivatalokra is kiterjesztette. Január hó 16-tól november 30-áig vasárnapokon és munkaszünetes ünnepnapokon a küldemények kézbesítése szünetel. December 1- tó7 január 15-ig vasárnapokon és munkaszünetes napokon a küldemények naponta csak egyszer lesznek kézbesítve. Az összes express küldemények, valamint a romlandó tartalommal biró csomagok minden alkalommal kézbesítve lesznek. ” Ebből leszűrhetjük, hogy száz év alatt csak romlott a postai szolgáltatások színvonala. A tél sok bonyodalmat okozott Esztergom lakóinak egy százada. A következő hírek, amelyek az Esztergomi Lapok hasábjain jelentek meg, manapság, ilyen enyhe januárban elképesztőnek hangzanak. Január 6-án még csak sóhiányról számolt be a lap. „A nagy hófúvások következtében beállott közlekedési akadályokat különösen a teheráru forgalom sínylette meg. főleg az ország északi vidékein öltött óriási arányokat a vasúti forgalom szüneteltetése olyannyira, hogy a sóvidékekról a sórakományokat már vagy két hete nem tudják indítani. A sóforgalom szüneteltetése városunkban is érezhetővé vált, amennyiben több helybeli fuszerüzletben kifogyott a só. A városban beállt sóhiányt némely helybeli kereskedő' tapasztalatlanságból vagy jogtalan nyerészkedési vágyból arra használja fel, hogy a sóárakat önkényüleg felemeli. Figyelmeztetjük az illetőket, hogy a sóárulás állami monopólium. ” A sóhiány után január 10-én már szénhiány szerepelt a lap hírei között. „A sóhiány után itt a nyakunkon a szénhiány. A waggonszükség, mely már az őszi kampány alatt zavarokat okozott, most fokozottabb mérvben érezteti hatását a szénhiányban. A szénbányák nem állván rendelkezésükre elég vasúti kocsi, szállítási kötelezettségeiknek nem képesek eleget tenni. Az ipar- vállalatok nagyon érzik a szénhiányt s az előtt a dilemma előtt állnak, hogy vagy beszüntetik a munkát vagy redukálják. Nálunk is hetek óta panaszkodnak a szénhiány miatt s nagy zavaroktól tartanak A villamos művűnk pedig ki van téve annak hogy egy szép napon nem gyulladnak ki a villamos lámpáink Nincs szén a kereskedőknél s h a waggonhiány tovább tart, nagyon is megfogjuk érezni a fekete gyémánt hiányát. ” Szintén ekkor olvashattunk a járdák takarításáról is. „Rendőrségünk teszi közzé a következő figyelmeztetést: a nagy havazás beálltával minden lakó tartozik a városi szabályrendelet értelmében a lakása előtt elvonuló járdát megtisziíttatni. A rendőr- kapitány felhívja a háztulajdonosokat a járdák tisztítására s hogy tartoznak azokat hamuval vagy homokkal behinteni is, különben a szabályrendelet alapján nagyobb pénzbírsággal lesznek sújtva. ” Az akkori kemény tél mértékét jelzi a következő kis hír a Szabadság január 8-i számából: „Hangverseny a jégen. A kis Dunán levő jégpályán vasárnap a 76. ezred zenekara hangversenyt tartott, melyen igen sokan vettek részt és jól mulattak ” Volt tehát jó oldala is a télnek. Végül egy leleményes tolvaj esete az Esztergom és Vidéke január 10-i számából. „Talált ezüst kanál. M. hó 28-án Hummel György cipész inasgyerek a Széchenyi téren egy B. E. monogramos ezüst kávés kanalat talált a földön. A nyomozás kiderítette, hogy úgy találta azt, hogy előbb azt a földre ejtette. Ugyanis időközben Burány Ernő panaszt tett, hogy ismeretlen tettes 2 drb. kávés kanalát m. hóban ellopta. A nyomozás azután ez irányban indult meg, mire Hummel a második ezüst kanalat is - még pedig Pfalz József kerítésének tövében a földből kiásva - előadta és bevallotta, hogy két Ízben ott léte alkalmával, midőn cipőket vitt haza, vágta Burányék konyhájában a kanalakat zsebre. ” • Gál Kata Rendjeink története A régi rendjeleket a szakirodalom egyszerűen a „rend” megjelöléssel látja el, noha ez néha félrevezetheti az olvasót. Az első, oklevéllel hitelesített magyar lovagrend a Károly Róbert által 1326-ban alapított Szent György-rend volt. Zisgmond 1408-ban hozta létre a Sárkány-rendet, melynek tagjait a főrangú családok jelesebbjei alkották. 1429 januárjában Burgundiában alapították az Aranygyapjas-rendet, amelynek nagymesterei kezdetben a burgundi hercegek, majd a spanyol királyok voltak, de 1477-ben a nagymesteri méltóság a Habsburg-házra szállt, 1725 után pedig mind a spanyol uralkodó, mind a Habsburgok adományozták. E rendjelet kapta példának okáért Zrínyi Miklós 1664-ben, vagy II. Rákóczi Ferenc 1708-ban. Az ősi főrangú családok hölgytagjai nyerhették el 1668-tól a Csillagkeresztes-rendet, pontosabban rendjelet. VI. Károly özvegye hozta létre 1750-ben az Erzsébet-Terézia-rendet. Ennél talán ismertebb a Mária Terézia által 1757-ben alapított Katonai Mária Terézia- rend, amelyet a Monarchia 1918-ig adományozott, de Bécs lényegében 1931-ig. Ezután a rendet magyar alapítványnak nyilvánították. Híres polgári kitüntetés volt múltunkban a Szent István-rend. E rendet nagykeresztes, parancsnoki és kiskeresztes fokozatok formájában ítélték oda, s az első fokozat tulajdonosai a „valóságos belső titkos tanácsos” méltóságra is igényt tarthattak. 1884-ig volt érvényben az a rendelkezés, mely szerint a középső fokozat odaítélése után a díjazott, illetve a családja a grófi rangért is kérelmet nyújthatott be, míg a kis- kereszttel a bárói rang „automatikusan” megkapható volt. E rend nagymestere maga az uralkodó volt, s a díjak átadására minden év augusztus 20-án került sor. I. Ferenc császár és magyar király 1808. január 8-án édesapja emlékére hozta létre a Lipót-rendet, majd 1816. februárjában a Vaskorona-rendet. Ennek is három fokozata volt, akárcsak az előbbieknek., s 1884-ig az első fokozattal belső titkos tanácsosi méltóság, a másodikkal bárói, a harmadikkal nemesi rang járt együtt. I. Ferenc József nevéhez fűződik a Ferenc József-rend 1849. december 2-án történt bevezetése. Az első világháború során adományozott Katonai Érdemkeresztet is még 1849-ben alapították. 1898. szeptember 17-től vált ismertté a hölgyeknek átnyújtott Erzsébet-rend. A számos katonai érdemrend mellett kiemelkedő egy másik, a „Művészetért és tudományért” elnevezésű, melyet V. Ferdinánd hozott létre 1835-ben. Ennek utóda lett az 1887. augusztus 18-án alapított „Pro litteris et artibus”. • V.P. Meséljünk a meséről! A rendíthetetlen ólomkatona Már a Hídlap karácsonyi számában is egy kedves invitálással csalogattuk fiatalabb s idősebb olvasóinkat, hogy jöjjenek velünk a mesék csodálatos világába. Tettük mindezt azért, mert úgy gondoltuk, hogy a mese műfaja, annak semmihez sem hasonlítható varázsos atmoszférája és a valósággal való különleges és titokzatos kapcsolata érdemesíti arra, hogy újra a figyelem középpontjába állítsuk. Induló sorozatunk a fenyőfa meséje után most egy további Andersen-klasszikussal, a rendíthetetlen ólomkatona történetével várja ezen a héten a mesék rajongóit. Szerelem, tragédia és még ezeknel is több „Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket.” ... „Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. ” így indul Hans Christian Andersen egyik legkülönösebb meséje. A történet kiindulópontja egy kisfiú születésnapja, melyen a sok ajándék között ott volt az a bizonyos huszonöt ólomkatona, mely kisebb bandérium egyik tagja fél lábon volt kénytelen „megszületni”. A mesemondó azzal a jól ismert eszközzel él ekkor, melyet számos más mesében, történetben alkalmaztak már szerzők, tudniillik egy játék, mely ugyan tárgy, lélekkel és szívvel töltődik meg. Régi igénye ez az érdekes és furcsa történetek íróinak s olvasóinak egyaránt. (A legismertebb az olasz Pinokkió bábfigura meséje.) A születésnapi ünnepségen aztán a fél lába ellenére is rendíthetetlen ólomkatona szerelemre lobban egy másik játék, egy papírmasé várban lakó szépséges táncosnő iránt. Érdekes, hogy az egész mese velejét az a mindvégig tartó mérhetetlen lelki fájdalom adja, mely tulajdonképpen a szerzőtől gerjesztve az olvasóban él. Ez a mély érzés a mese két főszereplőjének beteljesületlen, tragikus szerelmi történetének betetőzéséig, a balladák világát idéző elkerülhetetlen halálos végig tart. A nagy ívű, érzelmektől átitatott szerelmi drámákban nincs oly tisztán előttünk a beteljesületlen találkozás és együttlét kínzó hiányának motívuma, mint a rendíthetetlen katona és a kis táncosnő románcában. A féllábú harcost ráadásul egy sötét túlvilági figura szemeli ki a pusztítás céljának, amikor egy tubákos szelencéből kipattanó „fekete ördögfiók” képében megjelenik a játékokkal teli szobában. Több is ez, mint vallásos kép, a gonosz itt már nem, mint puszta kísértő vagy az embert becsapó lény, de, mint az emberi érzések és értékek legmagasztosabbikát lerontó, azt megcsúfoló és tönkretevő ördög jelenik meg. Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád? Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók. Reggel, amikor a gyerekek föl-* keltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt. ” Dante poklához hasonlatos az utazás, melyen a rendíthetetlen ólomkatonának végig kell mennie, hogy ismét szerelmére találjon. A kisfiú, aki születésnapjára kapta már hiába is keresi a minden helyzetben hősiesen viselkedő, állhatatos csonka bakát. Más gyerekek lelnek rá az utcán, de olyanok, akik nem ismerik és nem tisztelik sem őt, sem küldetését. Egy papírhajón a csatornába teszik, hogy kezdetét vegye a pokoli utazás. A méretarány tál an külsőségekkel teli alvilági úton egy hatalmas patkány zaklatja a rendíthetetlen ólomkatonát, aki hozzá méltó módon állja meg a helyét. Szinte bibliai a kép, amikor a zúgó áradatban sodródva aztán egyszer csak egy hal jön, aki elnyeli a főhőst. S miként az ószövetségi történetben Jónásnál, így az ólomkatonánál is ez a látszólagos menekülés útja. A halat ugyanis később kifogják, majd a piacon árusítva ugyanannak a háznak a konyhájába kerül, ahol a katona eredeti tulajdonosa a kisfiú él. Miután a konyhában előkészítik a halat a főzéshez, annak gyomrából előkerül a rendíthetetlen kis hős. Ugyanakkor amikor a házban lévő gyereksereg ezt a fantasztikus megmenekülést látja, nem egy csoda tanúiként örülnek, hanem továbbra is hideg érzéketlenséggel, mi több, kegyetlenkedve viszonyulnak az ólomkatonához, s annak szerelméhez. „Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak. Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is. Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt. ” • Pölti Zoltán
