Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)
2006-12-23 / 253. szám
HÍDLAP • 2006. december 23., szombat hídlapmagazin Gulya István írása Roham - aztán meg | béke Szokott, dédelgetett szalonna-chipsszemmel az ölemben - majd jövőre lájtosabban látok a képernyőnek: új élet, új fogadalmak, jöhet a padlószőnyegrojtok nyalogatása - lesem a híradásokat. A kereskedelmi csatornákon lelkendeznek és álmélkodnak a kereskedelmi szövetségek képviselői, hogy idén Karácsonykor másfélszer annyit költöttiink-vásároltunk, mint az előző hasonló időszakban (tavaly Karácsonykor). A 2005-ös 75 milliárdról most százmilliárdra nő a lakossági „dőzsölés”. Azt hitték a fiúk (meg a lányok) ugyanis, hogy a megszorítások miatt már most visszafogja magát apu és anyu (meg az öregszülék), oszt nem. Hát persze. Egyfelől - én szerintem- sokakban az buzog, hogy még most kell elverni minden forintot, és kell felvenni minden elérhető hitelt, mert jövőre csak a Kóka-szem- üveg marad, Veres vízibivaly táskája meg egy kis Demszky-vigyor, ami, valljuk be, a boldogsághoz kevés, egyébként meg ijesztő. Másrészt meg ott van a pánikvásárlás, amit magam is olyan sokszor megtapasztaltam már, miszerint tudom, hogy nincs rá lehetőségem, és a holnapot költőm el, de az első (nálam: könyv) tárgy szinte tudat alatti becserkészése után eluralkodik a delejes láz, és a notórius kosárba pakolhatnék. S mindent összehordunk-összehordok, ami teljességgel felesleges, és utána verem a fejem a falba, miszerint „hogy lehettem ekkora marha”. Magam szintúgy a kapott keresményekből - mondjuk így: bérből és fizetésből - élő lévén megtettem minden tőlem telhetőt a karácsonyi kiadások drasztikus lefaragása dolgában, azaz széles ülepű, belseje nagy táskámba pakoltam mindent, ami a munkahelyemen mozdítható volt. Előre látván, minő sikert arat majd odahaza a szerettek körében a raklapnyi „Post It” cédulácska. Igen, eme szöveg írásakor még somolygok, hogy milyen frappánsan megoldottam az ünnepi bevásárlást, letudtam az ajándékokat. És itt jegyezném meg, hogy amikor a különféle (firkált vagy elektromos) médiumokban óva intenek a túlköltéstől, és hogy nem az ajándék mennyisége és minősége (az ára) számít, elég egy ölelés, egy jó szó, mert a szeretet, ugye (és itt könnycsepp a bal szemsarokban elmorzsolva), akkor hamarjában kiderül, hogy amikor kérdik a műsorveze- tőt-cikkírót, te meg akkor mit is vettél anyádnak Karácsonyra, jön az ebben a kontextusban immár nehezen értelmezhető válasz: plazmatoronyórát, aranylánccal. Szóval most még nevetek, de bizton tudom, hogy 23-án (ma) vagy legkésőbb 24-én reggel (holnap) kiver a víz és a verejték, a lázas és azonnali vásárolhatnék. Igen, ez az utolsó pillanat művészete, aminek, nyugtatom előre magamat, egyébként az emberiség kilencven százaléka erőteljesen hódol (lásd: adóbevallás, vagy felvételi kérelem benyújtása). A dolog majd úgy áll, hogy keresek egy nagy-áruházat (Esztergomban tudjuk, hová megyek), ami még nyitva van, és a polcain árukat is tart. Kitárt karokkal rohanok - fizikai adottságaimból adódóan: csoszogok- a sorok között (a sorok között olvasok, hehe), söpröm lefelé az ezt- azt, mert felidéződik bennem az ünnep apropóján felbukkanó, mellesleg sosem látott Pityu bátya meg Kati nénje, és hát azt nem lehet, hogy üres, maximum ölelésre széttárt karokkal toppanjak elibéjük. Miszerint, de jó, hogy tetszettek jönni, puszi van, csoki nincs. A magyar, kérem, az olyan „fajta”, hogy jó akar lenni mindenkihez (Isten tartsa meg ezt a szép szokását), korántsem állja meg a helyét a „dögöljön meg a szomszéd tehene” habitus, most (is) szólnék, hogy - jóval - rosszabbat gondolunk magunkról a valónál, mert bizony mindenkinek adunk valamit. Adni szeretnénk valamit. Erre példa a „Mikulásgyárban” a sok-sok adományozott holmi, idén - pedig fenyeget ám 2007 - tízezer dobozra futotta, és ne púderes tégelyt tessék elképzelni, a temérdek doboz húszezer nyomorgó család Karácsonyán segít. És itt és most elérkeztem az elérzékenyüléshez. Mert a végső pánikrohamos vásárlást követően - akárhogy is van, akármilyen év áll mögöttünk (jaj) - eluralkodik lelkűnkön a béke, az enyémen legalábbis igen, és ebben csekély szereppel bír az anyai sütőben önfeledten sercegő halpecsenye. (Na jó, persze bír.) Ez a béke, ez az idill az ünnep része, és megsejtet valamit abból a nagyságból, ami az olcsó és vacak hétköznapokon túl létezik, és amiért különben érdemes végigszenvedni a hétfő-vasárnap alkotta „bermuda-hétszöget”, ahol könnyen elveszik a lélek, a lényeg, az ember. Csönd támad. De ez a csönd jó, és végre hallani enged (és tanít) arra, amik legbelül vagyunk. Miszerint a többségünk alapvetően jó, szere- tetre méltó, (ha egyre nehezebben is, de) képes szeretetet adni, képes megosztani mással önmagát, és elfogadni a másikból áradó jóságot. Tudom, hogy ez fog megnyugtatni, amikor a kategóriákkal alacsonyabb átmérőjű tartóba erőszakolom be a fát, és könnyes, meghatódott, párás stb. szemekkel bontogatom a gyanúsan ismerős csomagot: óh, be’ jó, zokni, igazán nem kellett volna. Hát boldog Karácsonyt, drága barátaim! Száll a szánkó, jaj de nagyszerű! A szokatlanul enyhe ősz és télelő után immár vitathatatlanul beköszöntött a leghidegebb évszak. Bár az elkövetkező napokra csupán néhány centiméternyi havat ígérnek a meteorológusok, a gyerekek talán már a téli szünet napjaiban előve- hetik a szánkókat a pincékből, és ha nem is a lakóhely melletti domboldalon, a közeli hegyekben hódolhatnak egyik legkedvesebb téli szórakozásuknak. A hagyományos téli szórakozás A hóborította domboldalakon való lesiklás öröme szinte senkit nem hagy hidegen, annál is inkább, mert miközben visszamászunk a dombtetőre, jól kimelegszünk, így könnyebben viseljük a mínuszokat. Az emberi fantázia határtalansága okán számtalan eszköz létezik, amelyre ráülve vagy ráfeküdve csúszkálhatunk a kisebb- nagyobb dombokon. A már néhány száz forintért beszerezhető, ülőke formájú nyeles csúszkákkal - ötletes gyártók „popsf’néven forgalmazzák - már a legkisebbek is lemerészkednek egy kisebb emelkedőről. Műanyagból számtalan egyéb formájú eszköz is kapható, a kerek ufótól, a különböző méretű bobokon keresztül az üléses kormányozható, motoros szánra hasonlító változatokig, melyek ára akár a több tízezer forintot is elérheti. Nemrég jelentek meg az üzletekben a felfújható csúszkák, de természetesen továbbra is kaphatók a hagyományos, és jelentősen hosszabb életű fából, illetve fémcsövekből készült ródlik. / Élmény szánkózás Ahogyan ma már az egyszerű strandolás alternatívájaként élményfürdők és csúszdaparkok várják nyáron a látogatókat, úgy a szánkózás terén is mindig van új a nap alatt: a nagy téli sportcentrumok többségében van kifejezetten szánkózóknak kialakított lesiklópálya, ahol különös eszközökkel vagy speciálisan kialakított pályaelemekkel fokozhatjuk a lecsúszás élményét. Az airboard, vagy snowtube az egyik ilyen szánkófajta, amely leginkább egy nagy traktorgumibelsőre hasonlít. A levegővel felfújt mintegy másfél méter átmérőjű, fél méter magasságú korong ellenálló, jól csúszó anyagból készül, a felső részén kapaszkodókkal, így a nagyobb buckákon való átrepülés után is fennmaradhatunk a „szánkón”, az alul lévő barázdák pedig az iránytartást szolgálják. Ezt az élményt hamarosan kipróbálhatjuk Visegrádon, ugyanis a Nagy villám sípályán tervezik a snow- tubing-pálya kiépítését. A vadvízi evezés mintájára megalkották a hóraftingot is, amely szintén a külföldi téli üdülőkben érhető el. A túra résztvevői egy hatalmas gumicsónakban teljesítik az előre meghatározott útvonalat. A hóraftingnak kétféle módja van: az egyiknél egy bobpályához hasonló vájatban csúszik le a csónak, miközben az utasok az oldalán lévő kötélben kapaszkodnak. A másik változatnál nincs kijelölt pálya, csak „irány a semmibe”. Az utasok ugyan használhatnak evezőlapátot, de az irányításra nem sok esélyük van. Vigyázzunk a veszélyekre! Szánkózás közben minden évben kisebb balesetek és csonttörések százai következnek be, amelyeket szinte lehetetlen elkerülni, viszont a legvédtelenebb kisgyermekek sérüléseit egy kis odafigyeléssel megelőzhetjük. A legfontosabb, hogy lesiklás előtt mindig ellenőrizzük, hogy a gyerekek lába fent van -e a szánkón. A felnőttek általában előre ültetik a kicsiket, hogy jól tudják tartani őket, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy esetleges ütközés esetén így a gyermek van nagyobb veszélynek kitéve. Kevesen tudják, hogy a kicsik számára kapható háttámlás szánkók hatalmas veszélyt rejtenek: egy egyszerű ütközés vagy borulás ugyanis gerinctáji sérülést, a csigolyák törését, a legsúlyosabb esetben pedig a gerincvelő sérülésével bénulást idézhet elő. Jobb, ha a támlákat inkább eltávolítjuk. Védjük a környezetet is! Az olcsó műanyag termékek élettartama bizony nem túl hosszú. Előfordul, hogy lesiklás közben letörik a nyele, vagy egy kemény kőre csúszva tönkremegy az egész játék. Ilyen esetben vegyük a fáradságot arra, hogy elvisszük a szemétgyűjtőbe a roncsokat, hiszen azon kívül, hogy a hó elolvadtával csúfítja a környezetet a sok színes műanyagdarab, még másokat is veszélybe sodorhatunk velük. A szánkózás, mint versenysport A havon lesikló eszközökkel űzött szórakozásból háromféle versenysport alakult ki: a szánkó, a bob és a szkeleton, amelyek mind téli olimpiai sportágak. A három sportág versenyeit ugyanazon a pályán rendezik meg, egy U-alakú vájatban, ahol a-versenyzők akár 150 km/h sebességgel is száguldhatnak. A szánkózásban egyes és páros versenyeket rendeznek. Ez utóbbinál a versenyzők nem egymás mögött ülnek, mint a bobnál, hanem egymáson fekszenek háttal, fejjel hátra, lábbal előre. A versenyzők ülő pozícióból indulnak egy rámpáról, és a kezükkel lökik el magukat két rögzített kar segítségével. A bobozók ugyanakkor a startnál futva belökik a bobot, majd egyesével beszállnak és igyekeznek mozdulatlanul utazni, kivéve a kormányost, aki a bobot irányítja. Bobban férfi négyes és férfi kettes, valamint női kettes futamokat indítanak a világversenyeken. A szkeleton, vagy más néven hasaló szánkó esetében a versenyzők hason fekve, fejjel előre helyezkednek el az egyszemélyes Járművön”. Induláskor belökik magukat, majd felugranak a szkeletonra. Mindhárom sportág esetében természetesen a pályát leggyorsabban teljesítő versenyzők nyernek, amely időeredményeket több futam alapján állapítják meg. • Gábor Éva Mátyás csillagászai Mátyás királyunk nemcsak a humán tudományok művelőit hívta meg udvarába, de a reáliák néhány tudósát is. Az általa alkalmazott csillagászok inkább asztrológiát voltak kénytelen művelni, melynek főbb fogásait maga is ismerte, hiszen azokat egykoron Prágában sajátította el még tizenéves korában Podjebrád Henriktől, Csehország kormányzójának fiától. Budai palotájában kis csillagvizsgáló is állott, s nem volt ritka eset, hogy a neki dolgozó csillagászok táblázataik alapjául a Budán áthaladó délkört tekintették. Regiomontanus 1467-es „Ephemerides Budenses” című összeállításának már a címe is erre utal. Tolhopff „Stellarium” című, 1480-as műve alapjául szintén a Budán áthaladó délkör szolgált -bár ebben a bolygók helyzetét a szerző az 1463-as évre adta meg-, sőt a német Johann Müntz 1495-ös érvágó kalendáriumához is ezt a hosszúsági kört választotta viszonyítási alapul. Mátyás két leghíresebb csillagásza, Regiomontanus és Ilkus már korábban megismerkedett egymással, mert 1464 augusztusában Rómában barátokként üdvözölték egymást. Regiomontanus ezt követően Bécsben dolgozott, s néha tanára, Peuerbach „Almagest”fordítását igyekezett teljessé tenni. E munkát siker koronázta, amit a „ Ptolemaei Magnae compositiones” elnevezésű korvina elkészülte igazol. Ismerték őt Magyarországon is, hiszen Vitéz János kapcsolatban állt Peuerbachhal, s rajta keresztül nyilván vele is. A jó referencia okán hívta meg hát Regiomontanust Mátyás Budára, hogy rendezze azokat a görög kéziratokat, amelyeket 1453 óta Athénben és Konstantinápolyban vásárolt. 1467-ben érkezett a jeles csillagász Budára, majd tanított a július 20-án megnyílt pozsonyi egyetemen is, 1469-ben pedig Vitéz Jánosnál dolgozott Esztergomban. 1471-ben azonban már Nümbergben találjuk. Ennek az volt az oka, hogy a Mátyás elleni 1471-es összeesküvés miatt Vitéz börtönbe került, Regiomontanus pedig nem kívánta megvárni, amig pártfogója, az érsek helyzete tisztázódik (ez december 19-én következett be), hanem már nyáron elhagyta az országot Munkáját Budán Tolhopff, Pozsonyban Ilkus folytatta. Emléke sokáig élt még, részint a műveiből készült korvinák miatt, részben pedig, mert népszerű kalendáriumát magyar változatban sokszor megjelentették. A művet oly mértékben magyarították, hogy még a szerző nevét is lefordították magyarra, s lett Regiomontánusból „Királyhegyi”. E népszerű csízió olvasóit azonban nem a szerző neve izgatta, hanem hogy miként válnak be a műben közölt „alapvető” jóslatok. • P. Rein
