Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)
2006-12-23 / 253. szám
2006. december 23., szombat • HÍDLAP Imádtam azt a fekete dobozt... _______________________________________________________hídlapmagazin____________ A kik a 90-es évek elején már többet szerettek volna egy sablonos hard rock-nál, azok kivételesen friss légbuboréknak érezhették az egyre sűrűsödő könnyűzenei szmogban a Szépülő Városközpont zenéjét. Az új esztergomi banda, egymagában jelentette Magyarországon a könnyed alternatív rock-ot és a velősebb és frappánsabb szövegekkel bíró zsenge műfajt. A zenekar dobosa aztán meglehetősen hamar, az első sikeres éveket követően távozott a bandából. Mint később kiderült, azért, hogy világhírű reklámfotós legyen. Fiala de Gábort funky-ról és fotózásról kérdeztem.- Nem kis szervezésbe került, hogy elérjelek, és, hogy időt tudj szakítani erre a talán negyedórás interjúra. Most este tíz óra van és egy munka szünetében beszélgetünk. Mit csinálsz éppen ?- Jelenleg a stúdiómban vagyok, és éppen összekészítem a holnapi fotózáshoz a dolgokat. A Pannon DJuice következő kampányához készülnek majd a felvételek.- A nevedhez, mely fotós pályádon kiegészült a „de” szócskával a muzsika és a fényképezés köthető. Teljesen abbahagytad az aktív zenélést?- Igen, mondhatjuk, hogy szakítottam a zenéléssel, bár ma is rengeteg zenész barátom van itthon és külföldön is. Az, hogy nem teljesen tettem félre a zenélést, mutatja, hogy most is itt van a stúdiómban néhány konga dob. melyeket néha meg-megszólaltatok. Olyan is előfordult már, hogy hívtak valamilyen zenekarba, hogy szálljak be „jammelni”, de azt már nem szeretném. Ez az egész már csak annyira működik nálam, hogy bekapcsolom a hi-fi-t és kongá- zok a számokra. A zenélés az nekem egy régi seb vagy inkább egy régi szerelem, ami akkor fáj leginkább, amikor felsejlenek azok az idők, amikor még aktívan muzsikáltam. Egy régi szeretőt sem látunk fájdalom nélkül újra.- Ugyanakkor a Szépülő Városközpont, melynek az első években dobosa voltál, úgy tűnt, mindent elsöprő elánnal tudja érvényesíteni azt az új hangot, melyre akkor nagyon is szükség volt. Mennyire tartod fontosnak életedben ezt a zenekart?- A Szépülő’ egy nagyon-nagyon jó zenekar volt, és nagyon szerettem őket, jó volt ott játszani. Mi alternatív pop-rock-ot játszottunk, egy kicsit szélesebb értelmezésben, mint az akkori vezető „alteros” bandák. Mi nemcsak újfajta rock-ot, de funky-t és jazzt is belevegyítettünk a muzsikába. Abszolút jó volt, és a nagyon szerettük csinálni, de ami talán még fontosabb volt, sokan dicsérték a szakmából. Boros Lajos, Berki Tamás vagy Várkonyi Mátyás is. Ezért is nem értettem, hogy miért nem juthatunk lehetőséghez, ha egyszer a közönség és a szakma is jónak találja a zenénket. Az, hogy ma hol tart a csapat, nem tudom, nem nagyon vagyunk kapcsolatban.- 2001-ben sikerült kiadni az együttesnek egy nagylemezt, melyen azok a szerzemények is szerepeltek, melyek az induláskor is a repertoárban voltak.- Hát én annyit tudok, hogy egy lemezborítót én készítettem nekik, bár biztos elkerülte a srácok figyelmét, mert nem küldtek nekem egy példányt belőle.- Említetted, hogy néha még előveszed a kongát, ha valamilyen jó számot hallasz. Milyen muzsikákat hallgatsz?- Hát mostanában „átmentem” ilyen lounge-os, ilyen laza jazz-es, add jazz-es vonalba. Ezek rendkívül jók a hétköznapi meditációkra, lazításokra. De van más kedvencem is, a régi nagy punk elődök, a Sex Pistols és a Clash, ettől a két bandától vettem legutóbb lemezeket Londonban. De egyébként minden emészthető zenét, a klasszikustól a rock and roll-ig szeretek.- Mesélj arról, hogy miként indult a fotós pályád, mely felváltotta a dobolást.- Az az igazság, hogy én már 2-3 éves koromban fényképeztem, volt otthon egy gépem és azzal babrálgattam. Már akkor megfogott a fotózás technikája, a fényképezéshez szükséges berendezések világa. Imádtam azt a fekete dobozt, amin elkattan a zár, egy pillanat alatt villant egyet és történik valami. Aztán már 5-6 éves koromban rendes fotókat csináltam. Emlékszem, hogy macskákat és virágokat fényképeztem akkor, és ezeket a képeket aztán elő is kellett hívatni.- Megvannak ezek a képek még valahol?- Igen, van egy pár ezekből az időkből.- Hogy derült ki, hogy a fényképezés lesz a te utad?- Hát már az előbb említett gyerekkori képeknél is volt valami jel, sőt, ha úgy vesszük, azt is mondhatom, hogy én felnőttként „leragadtam” annál a foglalatosságnál, amit akkor felfedeztem magamnak. De jó példa az útválasztásra, hogy pont a fotózás miatt adtam el egykor a dobfelszerelésemet másfél millió forintért. Ennyi pénzért akkor egy nagyon komoly amerikai nagy kamerát tudtam venni. Ezt a váltást abban az időpontban léptem meg, amikor a Szépülő Városközpont zenekarral és a zenéléssel kapcsolatban arra jöttem rá, hogy mivel az úgynevezett „lány- és fiú zenekarok” voltak a nagyközönség kedvencei, nem lehet továbblépni egy olyan csapatnak, mint a miénk. Ekkor éreztem úgy, hogy a hazai könnyűzenei életben nem lehet egyről a kettőre jutni. Jellemző volt arra az időszakra, hogy nem sok helyre lehetett menni koncertezni, de ahol mégis volt egy zenei színpad, ott éppen nem engedtek minket, mert egy „play back”, megoldással tátogó trendi csapat nyomult. Ez az egész pedig meglehetősen fárasztó kezdett lenni, nekem pedig ekkor már családom volt, pénzt kellett keresnem, és mivel valójában már ekkor belementem a reklámszakmába, nem lehetett a fotózást és a dobolást is egyszerre csinálni...- Gondolom nem kaptál rögtön milliós ajánlatokat...- Nem, de emlékszem éjjel-nappal fotóztam, mindent elvállaltam, és asszisztens voltam egy nagy, budapesti fotóstúdiónál. Ez ment nappal, aztán az éjszaka végzett munkákkal a saját stúdióm építésének alapjait szedtem össze.- Volt egy fordulópont, amikor már egyértelmű profivá váltál a fotózásban, amikor már komoly cégek kértek fel arra, hogy ezt vagy azt a reklámképet te csináld?- 1998-ban lett saját fotós cégem, innentől kezdve már a nevemhez volt köthető egyértelműen sok minden. Saját magam fotóztam, több asszisztens segítségével. Reklámfotós lettem.- Mely termékek, szolgáltatások kampányainál dolgoztál, mely reklámfotók a te képeid?- Iszonyatos mennyiségről van szó. Például az összes dohánygyár, az összes sörgyár nálam készíttette a reklámképeit. A söröknél a Dréher, a Soproni volt a legismertebb, a cigarettáknál a Lucky Strike, a Pall Mall, a Philip Morris, és a Marlboro. Ez utóbbinak a kampánya Európába is kikerült, ott is az én fotóimmal hirdették ezt a márkát. Ezek után mondhattam el magamról, hogy a legdrágábban dolgozó reklámfotós vagyok, mivel az egyik képemért hatmillió forintot fizettek, ami inkább a teljesítményem szakmai megbecsülését jelzi.- Igazi kozmopolita ember vagy, aki a nagyvilág több szegletét is bejárta már. Milyen kapcsolatod van Esztergommal, pályád startkövével?- Imádom Esztergomot, ami egy gyönyörű szép város. Igaz, a családi kötelékek egy részét, melyek a városhoz fontak megszakítottam a váláskor, de amikor a fiamhoz megyek, akkor Esztergomba is megyek. Ha átutazóban vagyok, akkor is fontos számomra ez a hely. Tudni kell, hogy megszállott sporthorgász vagyok, idejárok Dél- Szlovákiába műlegyes horgászatra az Ipolyhoz és a Garamhoz. Amikor észak felé megyek Szlovákiába vagy Lengyelországba, akkor minden esetben Esztergomon keresztül vezet az utam. A Mária Valéria hídról visszatekintve gyönyörködöm a képben, és melengeti a szívem a felújított vár és a díszfényekkel kivilágított esztergomi Várhegy látványa. • Pöltl ”0xi” Zoltán III A frankhamisítási botrány A történelemben előfordult már egynéhány furcsa eset, vannak azonban olyanok, amelyek csak nálunk, csak általunk és a mi ötletünkből fakadhattak, vagyis amolyan magyar módra. Ezek közé tartozik az úgynevezett frankhamisítási botrány is. Amint Dr. Garami Erika vonatkozó tanulmányában hangsúlyozza, a magyarok többsége Franciaországban látta Trianonnak és következményeinek legfőbb felelősét, ezért választották a francia frankot célpontként. A terv szerint a hamis 1000 frankosokat a legkülönbözőbb európai - de nem francia - nagyvárosok bankjaiban váltották volna be, vagy tették volna letétbe, az átváltásból befolyt összeget pedig az irredenta propaganda költségeinek fedezésére használták volna fel. 1922 és 1925 között, két szakaszban nagy mennyiségű hamis francia 1000 frankos készült a Pénzügyminisztériumhoz tartozó, de a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alatt álló Térképészeti Intézetben Budapesten, a Retek utcában. A kísérletezések a Térképészeti Intézet litográfiái részlegében a vezetőség tudomásával folytak. Gerő László őrnagy, a hamisítás technikai vezetője jó kapcsolatot tartott fenn német intézetekkel és gyárakkal. Az első, gyengén sikerült próbanyomat 1924 Karácsonyára készült el. Az eredeti bankjegyekről négyszeres nagyításban fényképeket készítettek. A színek miatt bizonyos részleteket külön kellett fotózni, majd tizenöt hétig tartó retusálási munka következett. Nyolc klisé készült cinkográfiai úton. A nyomtatást a bécsi Hugo Carmine cégtől rendelt automata számozószekrénnyel ellátott tégelysajtón végezték. A teljes mennyiség 1925 szeptemberére készült el. A nyomtatáshoz szükséges gépeket és alkatrészeket Bécsből és Németországból rendelték meg. Ezek a gépek nem szerepeltek az intézet leltárában, hivatalosan soha nem vették át azokat. A mintegy 30 000 darab hamisítvány elkészülte után a gépeket összetörték, s a fémeket fémkereskedőknek adták el. Gróf Teleki Pál feljegyzései szerint az adott körülmények között e mennyiségnek legfeljebb a dupláját lehetett volna legyártani, s a költségek levonása után megmaradó mintegy 60 000 000 frank nem lett volna elég ahhoz, hogy a francia frank értékét megingassa. 1925 decemberében Jankovics Arisztid nyugalmazott vezérkari ezredes Hágában lebukott, amikor megpróbált hamis frankost beváltani. A rendőrség az ő és két társa bőröndjében összesen 10 millió frank névértékű hamisítványt talált. A holland bíróság Jankovicsot három, társait két-két évig terjedő szabadságvesztésre ítélte. Rövid időn belül Európa számos nagyvárosában, Milánóban, Hamburgban, Koppenhágában is sikerült földeríteni terjesztőket. Végül is sem Magyarországon, sem külföldön nem sikerült egyetlen hamis bankjegyet sem értékesíteni. Bár vigyáztak arra, hogy a hamisítványok használtnak tűnjenek (taposták, gyűrték őket), arra nem gondoltak, hogy Franciaországban a magasabb címletű bankjegyekből már két darabot is erre rendszeresített vékony tűre szúrnak fel. A használt bankjegyeken több tűszúrásnak kell lennie. A hamisítványokról azonban hiányzott a tűnyom. A hamis és a valódi, de a hamisítványok egyes példányai között is számos különbség figyelhető meg. A valódin például a jobb oldali betűk vége jóval hosszabb, mint a hamisítványon. Az eredetin a jobb oldali nőnek a kardmarkolaton nyugvó bal kar kézfején csak a hüvelykujj látható a kardmarkolat előtt, míg a hamisítványon minden ujj látszik. A hamison a hajszálvonalaktól az árnyékvonalakra történő finom átmenetek hiányoznak; a keltezés fekete helyett szürke színű, az aláírások barnák és szaggatott vonalúak. A hamisak hátoldala rosszabb minőségű az előoldalnál. Az árnyékolás nem mutat távlati képet. A hamis bankjegy 2,5 grammnyi súlyú, az eredeti 1 grammal könnyebb. Külön nehézséget jelentett a vízjel utánzása. A büntetőper végén a francia jegybank jelképes, 1 franknyi kártérítést igényelt. A nyomozás költségeinek nagy részét a magyar fél viselte. Az 1 frankon kívül a bíróság a Banque de France-nak, mint sértett félnek ítélte a több ezer darab hamisítványt és a nyomtatáshoz szükséges köveket. Ezeket a francia bank képviselője átvette, további sorsuk ismeretlen, kivéve azét a két példányét, amely jelenleg is a francia jegybank tulajdonában van. Különösen sajnálatos, hogy a hamisítványokból, sőt az eredetiekből is álig maradt fenn példány. A mai technikai eljárásokkal könnyedéb- ben és tökéletesebben lehet bankjegyeket hamisítani, próbálkozni azonban talán mégsem érdemes! • Rajner
