Hídlap, 2006. október (4. évfolyam, 195–215. szám)
2006-10-21 / 209. szám
VI HÍDLAP • 2006. október 21., szombat hídlapmagazin Ne csak a hosszú hétvégét lássuk az ünnepben. Tudom, (még mindig) munkából él a magyarság túlnyomó többsége, és „kapóra jön” egy átlagosnál hosszabbra nyúlt szieszta. Hanem hogy. Próbáljunk meg azon is elgondolkodni, hogy hogyan cselekednénk mi hasonló - forradalmi - helyzetben. Igen,- 1956-ra gondolok. Némi köny- nyebbséget ad a mostani történésekkel való - kicsiny - analógia, ám ezalatt semmilyen körülmények között nem azt értem, hogy ugyanolyan a szituáció, pláne, hogy 23-án (hétfó'n) szaladjunk ki a térre, és mutassuk meg János spanyol királynak, miképpen kell egy hitelét elherdált-elhazudott kormányt megbuktatni. S nem azért, mert úgyis megbukik magától (mert megbukik), vagy a hitem kicsinyke, és egyébként pedig jobban szeretek otthon ülögetni, és be- szólós tévéműsorokat nézni, mert azokban van bátorság. Nem. Hanem mert - azt hiszem, sőt: tudom - az ünnep értékesebb annál, mintsem hogy eltékozoljuk. És nem az opportunizmus íratja velem ezeket a sorokat, meg hogy legyen végre egyetértés meg összehajlás - nem, ne legyen, én képtelen vagyok azokkal gazsulálni, akiknek a rossz soromat, a hazám határon innen és túlnani lejáratását és szétszakítását „köszönhetem” -, ha egészséges a társadalmunk (merem remélni, az), akkor a férgese kihullik, elválik a csúnyaság a májtól. Tapasztalható és fájdalmas erkölcsi züllésünk, pontosabban züllesztésünk közepette az is ám a tiltakozás és ellenszegülés egyik formája, ha gondolkodunk. Nem feltétlenül üvöltve. Mi lenne, ha. Ha, mondjuk, ott állnánk az ötven évvel ezelőtti téren, ló- denben, svájci sapkásán, dacosan. Ott állnánk-e egyáltalán? 1956-ban én még petekoromat se éltem, nem túlságosan öregember lévén igyekszem megérteni és átérezni az akkori pesti és vidéki srácok motivációit. Szerintem ragaszkodtak az életükhöz, amúgy nem vágytak az eszterga- vagy az iskolapad mellett a hősi (halotti) s'tátuszra, nem lebegett a szemük előtt, hogy egyszer majd utcát-te- ret nevezhetnek el róluk, ahol kisgyermekes anyuka tologatja majd mosolyogva a babakocsiját. Illetve ez, a normális, élhető élet vágya nyilvánvalóan ott lebegett a szemük előtt, mert élni akartak, szabadon, békében, rendesen, családot alapítani, látni, amint a kis unokájuk a (másokról elnevezett) közparkban virgoncán szaladgál. Ezért a vitathatatlanul közhelyes, de erőteljes vágyképért semmilyen ár sem drága, gondolhatták. Ott kezdődik - és ér véget - a nemzet, hogy képes-e cselekedni a földre taposottságában, képes-e belátni, hogy a jelenén kívül (elvileg) létezik egy jövője, ami még képlékeny, vagyis feltétlenül jobbá tehető. Nem vagyok forradalmár típus, inkább - mint olyan sokan - a vackomba húzódok, és esetleg ott puffogok. De előfordulhatnak, mint ahogy történt is, olyan helyzetek, amikor egészen egyszerűen ez az álláspont már nem tartható. Az egykori szemtanúk visszaemlékezéseiből, a tévékből, a mozikból (szerencsére) áradó dokumentumokból és játékfilmekből tudható, hogy 1956 nem néhány utcai ráérő csellengő hőzöngése volt, hanem kart a karba öltve ment a pék, az ápolónő, a futballista és a tanár. És odaállt a barrikádokra. Mert aki az innenső oldalon találta meg a helyét, jó volt, aki túlnan, rossz. A szoft-kommunista kormányzás mosta össze a kettőt (mint bizonyos vonatkozásban hajlamos összemosni a dolgokat jelen kormányunk és pártunk), miszerint izé, ugye, az igazság nem egyértelmű. Pedig de. Nagyjából mindenki tudta ezt, akkor, ötvenhatban. A Kádár-rezsim bűne, hogy alig néhány esztendővel a levert szabadságharc és forradalom után csupa leszegett fejű polgárt terelt össze, ráfogta, hogy ország, adott nekik másodállási (pénzkereseti) lehetőséget, kétütemű autókat, hétvégi telkeket, hagyta, hadd lopják össze a gyárból, hiszen akkor nem konspirálnak, és sebezhetőek, mert ott a fejükön a vaj. Bizony, az eltelt - kinézetében elfogadható, tartalmában siralmas - évtizedek során ez a vaj éltette a hatalom gyakorlóit, és a polgár (amíg lehetett) nem szólt, hogy kérem, vacak ez az egész, mert marta volna a szemét ez a krém - ha lefolyik. Mert lefolyatták volna. Ha szól. Ha dacol. Ha kimondja: a király meztelen. Még inkább: eb ura fakó, Kádár király nem királyunk. Magam olcsó (könnyű) célpontja vagyok a hatásoknak, például hajlamos vagyok egy-egy vasárnapi kutyás-gyerekes tévéfilm láttán a papír-zsebkendőig elérzékenyülni, és általában a Himnuszon is sírok (ezt értem), vélhetően az új 1956-os nagy játékfilmen szintén szipogni fogok. Ezek az érzelmek - az utóbbiak, nem a hétvégi tévéiesősek - nem halnak el bennem, tudom. A mélyemre kerülnek, ott hatnak tovább, és mint atomnyi testépítő elemek, egyfajta (virtuális) gerincet kovácsolnak. A Himnusz is, 1956 is. Ahogy most szétnézek: ránk fér. Azt nem mondom, hogy csak másokra, rám meg nem, nem állítom, hogy rólam mintázták a morál keskenyre húzott szemű, szigorú szobrát. De - minden sajnálatos aktuális közéleti történés sorjázásától most eltekintve - leszögezhetem, baj van, és nem velem. Általában: nem velünk. Hőseinktől azt tanulhatjuk meg, hogyan kell élni az erkölccsel. Mi legfeljebb ócska módon „válságmenedzselünk” - megint csak nem a kormányunkra értve, ők legfeljebb „píáros stepptáncokkal” terelik elfele a figyelmünket azaz karcolgatjuk a felszínt, miközben hallgat a mély. Az ünnep, ez az ünnep alkalmas a számvetésre (hogy közhelyezzek egy kicsit). Hol tartunk, merre megyünk, és merre haladjunk. Akarjuk-e a vajat, lekenyerezzük, vagy - ha van - fogjuk, és lesöpörjük, hadd lobogjon hajunk a szélben. Látogatás a pénz palotájában Vajon ismerjük-e fizetőeszközeink történetét? Még reklámnak is jó: „945 m2 alapterület, 1300 különleges és egyedi pénzérme, 400 emlékérme, 700 speciális bankjegy, 26 interaktív bemutató monitor, előadótermek, kiállítóterek, filmvetítők, 80 ezer kötetes szakkönyvtár, olvasóterem és 0 forint belépő!” Ez olvasható a fővárosi Szabadság téren lévő MNB Látógatóközpont brosúráján. Az exkluzív intézményben nem másról, mint a sokat áldott és átkozott magyar pénzekről tudhatunk meg mindent. Esztergomban utoljára augusztus 31-én jártak a Magyar Nemzeti Bank vezető szakemberei, ekkor a királyváros Szent Adalbert központjában bocsátották ki azt a különleges, limitált példányszámú ötezer forintos ezüstérmét, melyet a főszékesegyház felszentelésének 150. évfordulójára készítettek el hatezer példányban az MNB pénzverdéjében. Eme különleges hazai pénztörténeti esemény kapcsán fókuszált figyelmem az amúgy főként a magyar gazdaságpolitikai életben sokszor emlegetett fő pénzintézményre. Az érdeklődésben a bank marketing szakemberei segítettek, akiktől az említett írásos anyagok révén betekintést kaptam egy, a bank által működtetett múzeumba, melyet az MNB Látógatóközpontnak nevez. Ez a hely számos módon kínál információt a magyarok által ezer éve használt különböző fizetőeszközökről. A pazar építészeti megoldásokkal bíró épületben nemcsak a pénz történelmét, fejlődési állomásait, társadalmi szerepét, de az MNB célját, feladatait is bemutatja, különböző interaktív eszközök segítségével. A kiállítások között talán legfontosabbnak a pénz történetét bemutató tárlatot lehet nevezni. Itt kiderül a látogatók számára, hogy mi módon alazetőeszközök értéke, alakja, anyaga, mintázata. Természetesen a modem technikát is felvonultató ismeretterjesztő tárlatról nem hiányozhat a XXI. századi pénzhelyettesítő eszközök bemutatása sem. A „digitális pénzekig” és az azokat tároló bankkártyákig azonban hosszú volt az út. A kiállításon láthatóak azok a kagylók, sódarabok, teatéglák, melyeket az ember a legkorábbi időkben már, mint csere eszközt alkalmazta egyes javak megszerzésére. A történet valószínűleg mindenki számára ismert, hogy az ember hamarosan rájött, hogy fizetésre a legalkalmasabbak a ritka nemesfémek, az arany, az ezüst és társaik. Amikor ezek az anyagok „divatba jönnek” már természetesen kialakul a kereskedelem is. A pénzforgalom következő forradalmi állomása volt, amikor papírra nyomtatott fizetőeszközöket hoztak forgalomba, ekkor már viszont igen komoly dilemma elé kellett, hogy nézzen a világ, ha ugyanis egy adott pénznemből túl sok van és nincs mögötte kellő erejű gazdaság, jön a sajnos manapság is jócskán ismert infláció. A tárlaton látható, hogy a pénz története természetesen ugyancsak összefügg a világtörténelemmel, a kiállítást nézve az ember sokszor úgy érzi, hogy mindez fordítva van, az ember történetének sok fejezete elsősorban a pénzt, a „mam- mon”-t szolgálta. Némi optimizmus akkor cseppen belénk, amikor a tárlaton feltűnnek annak az ötezer darabos gyűjteménynek a részei, melyek legnagyobb uralkodóink által kiadatott szép pénzérméket, bankókat mutatja be. A kollekció legértékesebbjei közé tartozik Szent István „Lancea Regis” feliratú ezüstdénárja, Károly Róbert, Nagy Lajos arany- és ezüstpénzei, Mátyás király aranytallérjai, Székely Mózes ötdukátosa, II. Rákóczi Ferenc fejedelem réz fizetőeszközei. A papírpénzek között természetesen a Kos- suth-bankók a legdicsőségesebbek, de napjainkig tartó időszak pénzeiből is láthatunk itt. Ezer magyar év történelmét nézhetjük végig a pénz legendáriumán át. Talán nem vagyunk egyedül a világban (gondoljunk csak az olaszok magas számú pénzeire, vagy akár lengyel barátaink egykori pénzpénztörténelem mellett az infláció „sztorijával” is érdemes némileg megismerkedni. A tárlat külön helyen mutatja be ennek az ördögi fejleménynek az ismert és kevésbé ismert okait, következményeit. Az árstabilitásról , a pénzromlásról persze a világrekordot beállító 1945-46-os magyar infláció története árul el a legtöbbet. A tárlaton megtudhatjuk, hogy a pénz romlása ellen már II. András királyunk az 1222-ben kiadott híres Aranybulla dokumentumban is rendelkezett. Az uralkodó a 23. pontban előírta, hogy a dénárok olyanok legyenek, mint I. Béla idejében. Aztán, mivel a magyar királyok igen érzékenyen reagáltak a nem tőlük eredő „pénzhigításra”, súlyos büntetéseket helyeztek a vétkeseknek kilátásba. Sokan fűznek reményeket az euro hazai bevezetésére és a forint megszűnéséhez, véleményük szerint ez lenne az ország hazai gazdasági stabilitásának egyik feltétele, eszköze. Nos, akár így van, akár nem, érdemes az euro pénzzel megismerkedni. A Látógatóközpontban részletesen megismerhető ez az európai fizetőeszköz, kiderül, hogy mi az a pénzügyi rendszer, melynek elérésére Magyarország a 2004-es csatlakozását követően megmásíthatatlan ígéretet tett. Külön említésre méltó az MNB eme múzeumának interaktív részlege, ahol nemcsak a legkisebbekre gondolva, különbözőjátékos és mókás lehetőségeket kínálva juthatunk újabb pénzzel kapcsolatos ismeretekhez. Ilyen a színes, önarcképes „fabatka” nyomtatása, egy mérlegen saját súlyunk aranyban, euróbán, valamint egy, tíz- és százforintosban való kiszámolása. Érdekesnek és tanulságos próbapénzt verni a látogatóknak saját kézzel és a bankrablós filmekből ismert ultraibolya sugaras készülék segítésével megtekinthetjük papír bankjegyeink díszes mintázatát.
