Hídlap, 2006. október (4. évfolyam, 195–215. szám)
2006-10-21 / 209. szám
HÍDLAP • 2006. október 21., szombat hídlai magazin IV Érdekességek a múltból Tudni illik, hogy mi illik! - 6. rész A latin nyelv kizárólagosságáról S okan elmélkedtek már a régi oktatásban túltengő latin nyelvnek a gyakorlati életben betöltött hasznáról. Alapszókincsének ismeretét mindenki hasznosnak tartotta, de az iskolában a többi nyelvet elnyomó, nagy óraszámban való tanítását már nem annyira. Olvassuk el erről Mikes Kelemen véleményét, aki ezt a kérdést teszi fel egy törökországi levelében: vajon mit tanult a deák a kollégiumban 25 esztendős koráig? És íme a válasz: „Csak a deák nyelvet. És egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat vészi, és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a fizikából annyit nem tud, mint a molnáija vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szénit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, hogy a szőlője délre vagy északra fekszik-é. Kérjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván, a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi. Az ország gyűlésébe elmenvén, az ország dolgához nem tud: nagy csendességgel kell hallgatnia a végzéseket, mivel ha ott úgy disputájának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székiről, és felkiáltaná: nego majorem! De azokhoz nem értvén olyan, olyan tanácsot kell adnia, hogy hányják el az emberfőt. Nemhogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna, de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek, hogy a Maros a Tiszába foly-é elsőben vagy a Dunába? De hol? - az még kérdés volna. Mindezekből láthatjuk, hogy a nyolc vagy kilenc esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi. Mert a deák nyelvnek úgy venné hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasna. De így a mi filozófusunk egy-két esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ebből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembemek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna.” Orczy Lőrinc egyik 1760-as versében hasonló szemléletmódról tesz tanúbizonyságot, mint korábban Mikes Kelemen: „Érdemes- e vájjon, hogy kilenc esztendőt/Gyermek deák nyelvért veszejtse az időt?” Bizonyos szempontból egyetérthetünk az idézettekkel, mai korunknak viszont kétségtelenül nagy hátránya, hogy az iskolában a gyerekek már egyáltalán nem tanulnak latint. Valahogy az arany középutat kellene meglelni. Könyvkiadás és kereskedelem A 18. században a könyvkiadás és kereskedelem még más volt, mint napjainkban. A könyvek kéziratainak sajtó alá rendezésére többnyire maguk k. a kereskedők vállalkoztak, hacsak nem állt a szerző mögött egy jó mecénás, egy tisztességes gróf vagy báró. A kereskedő - ha fantáziát látott a műben - vállalkozott annak kiadására: nyomdát keresett hozzá, azután könyvkötőt, majd pedig vevőt. Egy-egy „menő” kereskedő később kötészetet is fenntartott, de ez ritka volt. A kereskedő természetesen vett kész műveket a helybeli nyomdától is, hiszen a korban még maga a nyomda is vállalkozott: ők is vásároltak kéziratokat kinyomtatásra. Azután eljutottak a nagyobb városokba más városok nyomdatermékei is: megindult egyfajta nemzetközi csere. De vajon mit kezdett a kereskedő azon művekkel, amelyek a nyakán maradtak? És hogyan tudta a nehezen döcögő forgalmat fellendíteni? Kitűnik mindez egy 1761-es bírálatból. Ebből megtudjuk, hogy a kereskedő ha rábukkant egy sikerkönyvre, nemritkán maga is készíttetett belőle utánnyomást, - persze engedély nélkül. Ugyanígy jártak el a neves professzorok előadásai közzétételekor. Ha egy mű nem fogyott el, új címlapot nyomtattak, új dátummal, és így tették a kirakatba. Saját kiadványukra egy híres, távoli kiadó nevét nyomtatták, s mint kuriózumot árulták. Néha felkértek egy-egy újságírót, szálljanak vitába az általuk kinyomtatott művel, mert így a közönség jobban felfigyel rá. És végül egy kiváló trükk: kiadtak egy művet, majd valamelyik barátjuk kijárta, hogy azt a nagyközönség számára tiltottnak nyilvánítsák: így azután, ha betért egy óvatos érdeklődő, „pult alól” megkaphatta a - nemritkán - fércművet, természetesen felárral. Ezek közül a legjobb üzletnek az utánnyomás látszott, amíg rá nem jött arra a valódi kiadó. A leghíresebb hazai utánnyomó a bécsiek által nagyrabecsült J.T. Trattner nyomdász volt, akihez 1788-ban az alábbi levelet címezték: „Szégyellje magát, ha még egyáltalán képes a szégyenkezésre Ön - akinél én hat éven át könyvkereskedő voltam -, aki Sálién általam kinyomtatott klinikai orvostanát utánnyomta... Mellesleg a butaságán csak mosolyoghatok, minthogy Ön az utánnyomást a második kiadás alapján végezte, miközben ez év hús- vétján már a negyedik, javított kiadást adtam közre. (...) Azzal a tisztelettel, amellyel egy utánnyomó előtt tiszteleghetek, maradok az Ön egyáltalán nem odaadó szolgája: Ch.Tr. Himburg” Úgy tűnik, hogy égy kis szélhámosságért és tisztességtelen haszonért a 18. században sem kellett a szomszédba menni. • Petrov Folytatván az előző rovat gondolatait, ma ismét az ajándékozással foglalkozom. Megpróbálok választ adni a következő kérdésekre: Miért jó ajándékozni?; Hogyan adjuk át az ajándékot? Mitől kíméljük meg kedvesünket? - Véleményem szerint utolsó témám közt egy kicsit mindenki magára ismer majd, de talán itt a tehetőség, hogy még egyszer ugyanazt a „hibát” senki ne kövesse el. Nos, mélyedjünk el az ajándékok kavalkád- jában! Olvasgassunk! Miért jó ajándékozni? Az ajándékozás valószínűleg életünk egyik legszórakoz- tatóbb és legörömtelibb élményei közé tartozik - főként miután hosszas gondolkodás után kitaláltuk mit is vegyünk az illetőnek -, vagy legalábbis érdemes ekként gondolnunk rá. Biztos mindenkinek van egy-két mulattató története az anyák napját megelőző titkos készülődésről, az egyszerűen lehengerlő üdvözlőlapról, ami a nagyi kedvenc térítőjéből kivagdalt virágmintából született, a tesónk szülinapjáról, amikor „véletlen” megmutattuk neki az ajándékát vagy esetleg, szintén „véletlen”, kikutattuk a sajátunkat. Ajándékozni jó! Ajándékot adni és kapni boldogság, mert egy-egy helyesen megválasztott ajándékkal egymás iránti tiszteletünket és kötődésünket, érzelmeinket fejezhetjük ki, amire nagy szükségünk van még akkor is, ha érzékenységünket vállalni manapság nem túl divatos magatartás. Elég néhány alapelvet - és persze a 13 illemszabályt - szem előtt tartanunk ahhoz, hogy az ajándékozás pánikkeltő, össze-vissza lótás-futás helyett vidám ceremóniává váljon. Első alapelv: az ajándék alapvető célja, hogy a megajándékozott felet figyelmünkről biztosítsuk. Az ajándékunk mindig figyelmességünk és törődésünk mértékét tükrözi, és semmi köze az ajándék anyagi értékéhez. Nagyon fontos, hogy időt szánjunk a másik vágyainak kipuhatolására, bár ennek néha gátat szab az emlékezetünk, illetve feledé- kenységünk. Második alapelv: ajándékunk ne csak szívhez szóló, hanem szívből jövő is legyen. Ne akarjunk tehetségünket és képzelőerőnket meghaladó, vagy számunkra előállításában, beszerzésében, esetleg átadásában kellemetlen ajándékot adni, sőt még akkor se vállalkozzunk ilyesmire, ha ezt a másik kifejezetten kéri. Semmi jó nem származik abból, ha bizonyítási vágyból túlköltekezünk, túlhajszoljuk, vagy bármilyen formában megalázzuk magunkat azért, hogy a másiknak örömöt szerezzünk. Az ajándékozás nem erről szól. Harmadik alapelv: az ajándékozás a legjobb alkalom az ünneplésre, tegyük hát ünnepivé. Ne csak a piros betűkre, a naptárba bejelölt névnapokra és a kötelező családi dátumokra emlékezzünk, hanem vigyünk egy kis ünnepet a hétköznapjainkba is. Egy szál virág, egy szép papírra kimásolt, esetleg sms-ben elküldött - hiszen ez a 21. század - versidézet vagy a szomszéd cukrászdából hozott krémes vagy egy üveg bor a vacsora mellé már elég ahhoz, hogy szeretteinknek ajándékként átadva vidámságot, örömet lopjunk hétköznapjainkba. Az ajándék ataaasa Ajándékaink közvetítik azt a kívánságunkat, hogy megajándékozottunk boldog legyen, vagy legalábbis jól érezze magát. A kellő odafigyeléssel megválasztott ajándék már önmagában nagy öröm, az ajándékozás fényét azonban tovább növelhetjük az átadás körülményeinek tudatos megszervezésével. A szép és igényes csomagolás az ajándékozás gesztusának kedvességét emeli ki, hiszen amíg csomagoltunk, vagy időt fordítottunk arra, hogy becsomagoltassuk az ajándékot, a megajándékozott személyére gondoltunk. Az ajándék átadása a következő lépés. Ha visszafogottabbak vagyunk, és úgy érezzük, hogy nehezen tudnánk kezelni magát az ajándékozást, hagyhatjuk ajándékunkat meglepetésként kedvesünknél, barátnőnk íróasztalán, vagy egyéb a másik számára frekventált helyen. Választhatjuk a postai úton-, vagy futárral történő kézbesítést is, de posta esetén feltétlenül kérjük csomagunk házhoz szállítását. Amennyiben fokozni akarjuk az ajándékozás izgalmát, egész kis kutató expedíciót szervezhetünk a megajándékozott számára, ügyelve arra, hogy az instrukcióink biztosan elvezessenek a meglepetéshez. Ha a személyes átadás mellett döntünk, érdemes ügyesen megválasztani az ajándék átadásának időpontját és helyét. Adjuk meg a módját, hiszen az ajándékozás mindig ünnepivé varázsolja az együtt töltött időt. Nem muszáj gyertyafényes vacsorát rendezni és legszebb/legdrágább ünnepi ruhánkat felvenni körítésképp, de a legrosszabb esetben is legyen minimum öt percünk a megajándékozottra. Ha csak a kezébe nyomjuk a díszcsomagot, és bokros teendőinkre hivatkozva gyorsan távozunk, vagy rögtön valami másba fogunk, nagyon kellemetlen szituációba kerülünk mi is és a megajándékozott is. A megajándékozottat ugyanígy tiszteljük meg azzal, hogy ajándékunk átadására egy számára is nyugodtabb napszakot és helyet választunk, amikor felszabadultan örülhet annak, hogy valóban vele foglalkozunk. Ajándékunkat nyíltan és egyszerűen adjuk át, szeretetünkről biztosítva azt, akinek szántuk. Mondhatunk néhány kedves szót, ami személyesebbé teszi az ajándékozást. A fő, hogy kiemeljük a megajándékozott személyét, és a lehető legkevésbé utaljon saját magunkra, hiszen egy ilyen helyzetben nem magunkat kell hangsúlyozni. Amikor ajándékot kapunk, merjünk nyíltan örülni, ha az ajándéknak nem is, a másik esetleges erőfeszítéseinek és törődésének mindenképpen. Ne mondjuk, hogy nem kellett volna - ez már amúgy is elcsépelt és egyáltalán nem udvarias, és ne színleljünk meglepetést, mintha meg sem érdemelnénk. Ideális esetben nem magunkat akartuk meglepni, és tényleg a másiknak tetsző ajándékot választottunk, mert figyeltünk rá, és elejtett megjegyzéseire, és beszélgetéseinkből kihallottuk valódi vágyait, akkor ajándékunk betöltötte a hozzáfűzött reményeket. Ilyenkor egyetlen teendőnk, hogy örüljünk egymásnak, és egy kicsit ünnepeljünk, ha csak egy boldog pillantás erejéig is. Mitől kíméljük meg kedvesünket? A szivecskés kütyüktől, kis párnácskáktól - szintén szív alakban - és plüss izéktől mindenképpen, ha férfiú. Nem fogja tudni szívből értékelni a kedvességünket, úgy ahogy azt mi elvárnánk, hiszen olyan édi mindegyik! Erre mi Nők megsértődünk, na de hol marad akkor az ágyjelenet?! Kíméljük az elégedetlenkedéstől, ha elfelejtette volna a Valentin-napot - bár ez tényleg nem szép dolog. Egy meghitt beszélgetéshez semmilyen apropó és előkészület nem kell - feltéve, ha a férfiú partner ebben. Kerüljük az ímmel-ámmal elkövetett köszöntéseket. Ha nem tudjuk igazán átérezni, miért is adunk kedvesünknek virágot, főzünk neki vacsorát vagy visszük el moziba, esetleg épp aznap nem sikerül szerelemre hangolódnunk, inkább ne erőltessük a dolgot. Öleljük át a tévé előtt, bújjunk hozzá az ágyban, és csak lapuljunk mint két „tök”. Kíméljük a Valentin-nap megünneplésétől, ha partnerünknek vagy nekünk semmi kedvünk az adott napra kikényszeríteni magunkból a szerelmi megnyilvánulásokat. A késéstől, ha időre beszéltük meg a randevút - hát ami engem illet, sajnos nem erősségem a pontosság. A kritikus megjegyzésektől, ha kedvesünk rosszul választotta meg a randevú helyszínét, az éttermet, a filmet, a virág színét vagy kicsit elsózta a levest. A rendes - lassan már rendszeres - napi panaszkodásoktól. Figyeljünk a másikra, lazítsunk, örüljünk-egymásnak, andalogjunk. A fáradtságunktól. Nem kell halálra dolgoznunk magunkat - még a konyhában is, és egy szál virágnak is örülünk mi Nők, amit a szeretett férfi a sarki boltban vásárolt hazafelé. Napközben pedig kivételesen koncentrálhatunk az esti összebújásra munka helyett. Az utolsó gondolatok ugyan nem kifejezetten tárgyakra utalnak, de ha mindezektől óvjuk/kí- méljük egymást, az már önmagában ajándék lehet. Gondolják meg! Végezetül - ahogy már megszokhatták - ismét egy idézet. És ha már az ajándékozás ellenpéldáinál tartunk, akkor az idézet is legyen ennek megfelelő, egy kis humorral fűszerezve. „Sose végy semmit aminek nyele van. Azzal valószínűleg dolgozni kell.” - H. Allen Smith • Kanalas Andrea
