Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-30 / 194. szám
VI HÍDLAP • 2006. szeptember 30., szombat Gulya István írása Szabadlábon Velencében - befejező rész És Pisti jött. Mint láncát tépett Godzilla, csámpázott és fújtatott a buszokon és a vaporettókon (kábé: HÉV, azaz helyi érdekeltségű vízibusz), ahol a tálján egyszerűség kedvéért minden mutatvány, ki- és beszállás öt ojrót kóstált, ami nem kevés, ugye, de a helyi erők (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért olaszoknak) és a konjunktúrás- gazdaságos turisták nem mutattak különösebb háborgást, hogy, mondjuk, kimennének a lokális Kossuth piazzára (Szent Márk tér) véleményt nyilvánítani, vagy alkotmányozni. Hanem ha már turista: itt láttam az élő anakronizmust: egy punkot öltönyben, Samsonite kézipoggyászt sikkesen maga után húzva (hogy aztán, illetve korábban a mi Szigetünkön meg lázadtan egyesüljön a szittya magyar dagonyával). Egyébként meg téved, aki azt vélelmezi, hogy a lagúnák városa az olaszoké. Soha ennyi afrikait és ázsiait nem láttam egy négyzetméteren, nyugalom, nincs bennem előítélet, főleg, hogy a családomban akad magyar, ruszki, cigány és néger. No de a globalizációt mi sem jellemezte ékesebben, minthogy kínai kiszolgálók tüsténkedtek az originális tálján pizzériában, ha gonoszkodni akarnék, megjegyezném, hogy biztosan lehetett kapni foxterrieres pizzát vagy palota-pincsis rakott pennét. De nem. Onnan kötném át a történetet, hogy amikor végre megtaláltam a nemzetközi interjú helyszínét, és isteni jelként fogtam az adást, amikor is a bejárat előtt elmentében egy olasz apáca bucskázott egy jókorát, mire felsegítettem, hogy Isten ujjai kifürkészhetetlenek. Jó tett helyében. Belépve a Pagoda fantázianevű mulatóba - ami nem különb a pesti Duna- parti kiülőseknél, csak hát itt (ott) a terasz alatt nem a barnára koszolt folyam, hanem az Adriai-tenger hullámzik -, ijedten állapítottam meg, hogy mindenki szép tiszta ruhában feszít. Én meg jól a szálláson hagytam a mosottat, vagyis feszengtem, mint törpe a túl magas piszoárban (idézet: Frank Drebin hadnagy), egyedül a - vélhetően - pakisztáni (esetleg indiai) mosogatóember biccentett rám, miszerint egy vérből valók vagyunk te meg én. Mindenesetre, ha egyszer Jackie Chantől megkérdezik, mi az a magyar Cinema, tudni fogja, bizton emlékezni fog arra a drabális baromra (rám), aki festékfoltos culában pattant elibé, már amennyiben az elépattanás egy százötven kilós öncsoszogó bojler esetében egzakt kifejezés. Amikor rám került a sor, rögvest elfelejtettem az első kérdést, és frappánsan úgy nyitottam: „ööö”. Az akciósztár élénken mosolygott, eleven energiabombaként pörgött (pedig túljár az ötve- nen), és arra gondoltam, ha „lekaratélyoz”, egyrészt ezért jogosan teszi, másrészt meg majd mosolyogva szállók alá. Vagy öt percet loptam Chan életéből, de nekem felért egy örökkévalósággal, akkor sem és most sem találom a szavakat. Csak ültem bambán utána a buszmegállóban, lepergett előttem az életem (asztalra borulva alszom), és zsíros könnycseppeket morzsoltam a szemem sarkában. Készíthettem volna még inteijút az új Chan-film (nálunk majd talán februártól: Rob-B- Hood) egyik szemrevaló hongkongi színésznőjével, ám ő még annyira sem tudott angolul, mint én, a tolmács meg kámforosan eltűnt, esetleg olyanokat tudtam volna neki mondani, hogy Lao-Ce meg Peking. Vagy: egy csepp, öt csepp meg tíz. Vagy: cípősz nem cípősz? Ráadásul nem tudtam róla semmit, és maximum még azt kérdezhettem volna meg még: mi fával fűtünk, ti mivel fűttök? Ennek utána, a „munkát” követően, tudtam igazán élvezni a várost, az sem zavart ekkor már különösebben, hogy a kishajók személyzete birkanyájként terelgette az utasokat. Élveztem a hűsítő koraestét, bámultam a kikötőben lecövekelt hatalmas óceánjárókat - aki nem látott még ilyesmit élőben, a dunai sétahajókat sápadt gyerekrajzoknak tartja eztán -, és figyelő szememet Tronchetto irányába vetettem, mert oda, a nagy parkolóba beszéltünk meg találkát Attilával, a hunnal és asszonyával. Itt vettem hasznát annak, hogy orosz az anyám, és hogy tizenkét évig tanultam a nyelvet, mert ennek segítségével jutottam be zárórakor a nyilvános illemhelyre, aminek a takarítója egy szláv hölgyemény volt, és könyörögtem neki (Puskin ékes szavaival), hogy „ócsenybüsztra” leszek, kell-e több, nem mond ez eleget, csak hadd végezzem a dolgom. Odakint meg tombolt tovább a globalizáció, germán osztálykiránduló srácok hangoskodtak, nem akartam figyelmeztetni őket, miszerint hékások, elvesztettek két világháborút, egy labdarúgó-világbajnokságot, úgyhogy csihadjatok. Hallgattam csöndben, mert úriember vagyok, és mert közben szépen megérkeztek hun véreim. Akikkel hatvan euróért találtunk szállást egy Velence széli kempingben (bungalóban), ahol működtek a légkondicionálók, és elfértünk a zuhanyban. Külön-külön. Már nő se kell a boldogsághoz, szögeztem le szomorúan másnap reggel, amikor arra riadtam, hogy álmomban egyedül szerzem az örömet (tehát álmomban, nem a valóságban). Újabb örömre, különösen útitársaim női vonalán, az adott okot, hogy megpihentünk vásárolni Tarvisióban, ahol, jelentem, a bőrpiac a régi (ötszáz eurós indulóáras kabátomat odaadták volna százért is), csak éppen az eladók lettek agresszívabbak és iskolázatlanabbak, erről egy helyi magyar árus (!) világosított föl, szerinte már minden sutyerák próbálkozik (nem magára értette). Újdonságként hatott ellenben, hogy itt meg olyan bort lehetett venni, amit kalasnyikov-formájú üvegbe palackoztak. No igen... A divatnak vannak vadhajtásai. Hazafelé menet aztán még eltévedtünk egyszer, és behajtottunk Klagenfurtba (ami, ugye, már Ausztria), ne kérdezzék, ki volt a térképolvasó, azaz „mitfárer” (én), mert kínos. Erősen fáradtan tértünk meg a Bazilika tövébe, ahol rögvest tésztára vágytam, tehát első utam a kisboltba vezetett, ahol maradék fillérkéimből igyekeztem dőzsölni. Élményekkel megrakottan zuhantam az ágyba. Álmomban Changettem egy picit. hídlapmagazin Zenébe oltott irodalom Egy évtizede működik az Alma zenekar Az esztergomi közönség a Suzuki fesztiválon találkozhatott az Alma zenekarral. A főként gyerekeknek készített, erősen irodalommal átitatott műsor nem feküdte meg a televíziós „kultúrán” felnövekedett friss generáció gyomrát, hanem lelkesen tapsolt a dalokhoz. Érdemes tehát megismerni, ha csak röviden is, mi is az az Alma zenekar? „Öregbítse almahírünk mindenek, mely szerint az énekelt vers új küzdelmet indít, és almagerezdeket ád magvas gyümölcsébül mint tápláló anya - alma máter - törődvén az feltörekvő nemzedék világlátásával, javulásával. Tesszük mindezt kortalan közönségünk előtt és fogadjuk, nemes ízeit feltárjuk az almának” - hirdeti az Alma zenekar magáról a honlapján. Az 1996-ban alakult csapat valóban a „világlátással”, mégpedig az irodalmi értékek megzenésített átdolgozásainak segítségével elért egyfajta műértő realizmussal kívánja közönségüket elkápráztatni. A tíz évvel ezelőtti megalakulás utáni első évben aztán ki is adták, talán nem túl meglepően az Alma című albumot. Már ezen a korongon tetten érhető volt a fenti ars poétika, hiszen kortárs költők líráját hallhatta ott a közönség. A legfiatalabb generációkat célzó együttes a későbbiekben elkészítette a Tholdi című anyagot is, mely a Visegrádi Palota Játékokra készült. Az Alma emellett jó pár hazai színpadon működött közre a ki- sebb-nagyobb színházaknál. Borízű verses estet játszottak a Józsefvárosi Pódiumon Szerelem bölcsőtől a sírig címmel, Kálloy Molnár Péter, Hajdinák Judit, Orgován Emese közreműködésével. A Virányosi Közösségi Házban két évig folyamatosan havonta egyszer megrendezésre került az Alma Klub, melynek neves vendége volt többek közt Huzella Péter énekes, Dinnyés József daltulajdonos, Sebeők János író, Szvorák Kati népdalénekes, Kútvölgyi Erzsébet színművész, Papp János színművész. Az együttes annyira megkedvelte a színházi közeget, hogy a későbbiekben is megmaradt Thália -szekerénél. így dolgoztak együtt Maksa Zoltán humoristával, olyan ismert színészekkel, mint Halász Judit, Hegedűs D. Géza, Papp János vagy Lukács Sándor. „Almáék” külön zenét írtak különböző darabokhoz. Ilyen volt A macskaprém kalapos hölgy című monodráma, a Két hold van a poharamban című zenés gyerekelőadás, mely a Budapesti Kamara- színházban került bemutatásra. Muzsika készült továbbá Böszörményi Gyula Hogyan lett a grimbusz- ból Krampusz? És az Almaszósz című zenés darabjához, Kányádi Sándor művéből átdolgozott Jégvirág című színházi előadáshoz. A jelenleg trió felállásban muzsikáló Alma zenekar tagjai: Buda Gábor, gitár, ének, Szabó Tibor, gitár, ütősök, tambura, bouzou- ki, ukulele és Maroevich Zsolt, brácsa. • -I -n Húszéves a hazai wing tsun Az egyik legnagyobb kelet-európai wing tsun szövetség a magyaroké Idén, augusztusban ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját a magyar wing tsun szövetség. Ez alkalomból a megye kungfusai jubileumi edzőtáborban vettek részt. Az esztergomi, tatai, komáromi wing tsun- osokat Kétyi László 3. mesterfokozatú megyei vezető kísérte el a kecskeméti eseményre. A nemzetközi rangú eseményre 800 résztvevő érkezett. A találkozón ott voltak a hazai kenjutsu, a thai boksz és a kick box iskolák vezetői is. A legmagasabb rangú vendég pedig a kínai Leung Ting nagymester volt, aki két edzést is tartott a magyar mestereknek. A wing tsun, mint harci rendszer a világ leghatékonyabb közelharci fegyvere, miként azt az 1700-as években élt műfaj alapító kínai női apácák is kitalálták. Fontos tudni, hogy a wing tsun puszta kézzel való harcművészet, mely nem igényel nagy testi erőt, vagy különleges képességeket. A múlt században, a 70-es években terjedt el ez a küzdősport világszerte, s azóta már nemcsak civilek használják, de a különböző katonai egységek kiképzési anyagában is szerepel. Jelenleg több mint 60 országban 1 millió ember foglalkozik a wing tsun-nal. A sportág érdekessége, illetve jellemzője, hogy nincsenek versenyei, bajnokságai, ezzel a mozgáskultúrával csak edzésen és gyakorlat közben lehet találkozni. A mozgásrendszert, képviselői, a kung-fu női változatának is tartják, bár ezt valójában a kisebb küzdő nagyobb ellenféllel szembeni győzelmi esélye kapcsán említik így, a wing tsun-t Magyarországon több férfi, mint nő műveli. A wing tsun magyarországi képviselői ezt a kínai harci rendszert tradicionális keretek között ápolják. A hazai wing tsun krónika 1986-tól datálódik, ekkor Máday Norbert megalapította első iskoláját Magyarországon. Mivel ekkor még nem lehetett csak a központilag támogatott és engedélyezett sportágakat művelni, az első időkben nem edzőtermekben, hanem a szabadban, parkokban folyt a wing tsun oktatás. Ehhez a kezdeti állapothoz képest jelentős és világszerte elismert állapotváltozás tapasztalható a magyar wing tsun ágazatban. Máday Norbert, a hazai első számú ágazati instruktor hetedik mesterfokozatig fejlesztette technikáját, a magyar wing tsun-osokat pedig Leung Ting Nagymester több alkalommal is meglátogatta e honban. A magyar főinstruktor elsajátította a Bart Cham Dao (Kettős Kés) technikát, és évről évre gyarapodott azon ágazati vezetők száma, akik egy-egy fokozattal előrébb léphettek a nemzetközi szintű ranglistán. Érdekesség, hogy a 90-es években magyar nyelven kiadott Wing Tsun könyv gyakorlatilag megfizethetetlen árú ritkaság lett, ezzel is növelve a műfaj iránt az érdeklődők és résztvevők kíváncsiságát, rajongását. Az ágazat kultuszának erősítését szolgálta a kolostor megépülése, ahol természetesen egyfajta bázisként működő oktatóintézmény alakult ki. De nem érték be ennyivel a magyar wing tsun vezetők, a küzdőtechnika terjesztését Lengyelországtól Erdélyig folytatták, nem kevés sikerrel. Az egyesület, élén Máday Norbert Si Fu-val immár húszéves tapasztalattal a háta mögött vallja, amit már a kezdetekkor is, a wing tsun lehetőséget ad minden ember számára, hogy megőrizze testének és lelkének egészségét, növelje életerejét. Számos szakkönyv, szeminárium, edzőtábor segíti a tanítványok előrehaladását. Azontúl és amellett, hogy az egyesület iskoláiban keleti harcművészet, filozófia, egészségmegőrzés tanulható, a hazai wing tsun-osok hiszik és vallják a magyar értékeket, tisztelik a magyar történelem hagyományait. • Pőltl Zoltán
