Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-30 / 194. szám
HÍDLAP • 2006. szeptember 30., szombat magazin II. Rákóczi Ferenc birodalmi herceget 1701. május 29-én rangjához méltatlanul Bécsújhely szigorúan őrzött szűk börtönébe zárták oda, ahová egykor nagyapját, Zrínyi Pétert és édesanyja, Zrínyi Ilona nagyapját, Frangepán Ferencet. Innét is vitték őket a vesztőhelyre. Egyetlen vigaszt talán az nyújthatna neki, ha közben megtudhatná, hogy felesége, az Árpád-házzal rokon Sarolta Amália hercegnő épp ezekben a napokban adott életet második fiuknak, akit György névre kereszteltek. Huszonhat esztendőnek kell eltelnie, mire a fejedelem először láthatja majd fiát. Az idősebb fiút, Józsefet sohasem látta. Rákóczi szökése után működésbe jött a rendőri gépezet, hogy a Bécsben tartózkodó fiúkat elválasszák anyjuktól, az apjukkal való találkozás lehetőségétől, a hírektől és általában a Magyarországon zajló eseményektől. Bécs célja kegyetlen: elfeledtetni a fiúkkal, hogy magyarok. Ne emlékeztesse őket nagyanyjuk, Zrínyi Ilona falon függő képe az Európa-szerte dicsőített bátor asszonyra! Ne halljanak apjuktól arról, hogy Magyarországnak is helye van a térképen, családjuk nagy múltú a történelemben, s ők is ennek a múltnak a hordozói. Sarolta Amália 1706-ban látta utoljára fiait. Az udvar Magyarországra küldte, állandó buj- dosásai után Karlsbadban házi őrizetbe zárták, majd végül a franciák fogadták be. Negyvenhárom éves korában halt meg egy párizsi kolostorban. József és György elméjének csiszolása Bécsben nem volt kívánatos. Elfeledték a magyar szót, az országnyi Rákóczi birtokok helyett olasz főnemesi rangot kaptak. Azt is meg kellett érniük, hogy családnevüktől is megfosszák őket. György érezte, hogy felületes nevelése miatt hiányosak az ismeretei. Fiatalsága világlátásra ösztönözte. Páduába ment hát, hogy beiratkozzék a jogi karra, ám a tanulás helyett jobban érdekelte a szórakozás. Néhány hónap múlva már farsangi bálokon táncolt Velencében. 1727-ben azután titokban apjához ment Rodostóba. Huszonhat éves volt ekkor. Mikes Kelemen írja róla a következőket: „A mi hercegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természet szerént. Mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, sem a jó nevelés fel nem cifrázta. Azt tudom, hogy apja kedvét keresi, vadászni küldi, maga is kimegyen vele, noha már esztendőtől fogva ritkán jár. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud...” György összesen kilenc hónapot töltött Rodostóban, majd búcsút - végső búcsút - vett apjától. A fejedelem idősebb fia, József Bécsben nőtt fel, szabados, költekező életmódja mindjobban növelte adósságait. Az udvar ezeket megnyugvóan és mintegy helyeslőén ki is fizette. 1734-ben nyoma is veszett egy időre, azt suttogták, hogy egy párbaj elől hátrált meg, azért hagyta el Bécset. Attól persze nem kellett tartani, hogy fegyvert ragad például a lengyel szabadságharcban. Sokkal szívesebben vállalta a hadakozást a szebbik nem kegyeiért, mint a csatamezőn. Velence, Bologna és Róma után 1735-ben már Nápolyban hódította a női szíveket. Pedig számoltak vele. Achmed török nagy vezír remélte, hogy az elhunyt fejedelem után fia, József ragad majd fegyvert az osztrákok ellen. Meg is jelent a herceg Rodostóban. Elérkezett az idő, Bécs hadat üzent a Portának. A törökök felragyogni vélték a Rákóczi nevet. A szultán a herceget 1737 decemberében fogadta. A tárgyalást követően Rákóczi József a következő év januárjában kiáltványban szólította fegyverbe az erdélyi és a magyarországi rendeket. A kiáltvány Bécsben nagy visszhangot váltott ki. Megkezdődtek az ellenintézkedések: besúgás, leleplezés, börtön, kivégzések, szigorú határzár és így tovább. Mindeközben József egészsége egyre romlott. Elgyengült, gyakran vesztette el az eszméletét. Ráadásul mindössze egy maroknyi csapat csatlakozott hozzá Viddinben. Téli szállásra végül a bolgár Csemavoda faluba tért vissza. Itt halt meg 1783. november 10-én. Hamvait 1906-ban hozták haza Törökországból. A kassai dómban nyugszik apja, a vezérlő fejedelem mellett. György a ro- dostói búcsú után leginkább Párizsban élt, elvonultan. Megnősült, majd felesége halála után egy francia lány volt az élettársa. Bécsből való szökése miatt jövedelmeit elvesztette, apjára való tekintettel a francia királytól kapott némi évjáradékot, pedig II. Rákóczi Ferenc őt jelölte meg a hatalmas magyarországi Rákóczi-vagyon örököséül. György nem vett részt a közéletben, nem művelte az elméjét. Néma maradt párizsi szobájának kényelmében. Testsúlyának növekedése elernyesztette, betegségre hajlamosította. Nevét a későbbi korok csak annyiban emlegetik, hogy 1756-ban vele halt ki a szegény sorba került Rákóczi hercegek férfi ága. • Históriás Gyilkosság a pilisi erdőben Az „alkotmányos királynak” is nevezett II. András korára a társadalom fejlődésének útját úgy tűnik, nem lehetett megállítani, bár egy erőskezű, abszolút hajlamú uralkodó késleltethette volna nemcsak az Aranybulla kényszerű kiadását (Európában másodikként), hanem a családi tragédia bekövetkeztét is. András természetesen szívesen cselekedett önkényesen, sőt nagyon is szeszélyesen, személyes akaratának következetlenségével, energiájának gyors el- lanyhulásával azonban megkönnyítette alattvalói öntudatának megerősödését. Pedig amilyen szívósan törekedett a hatalomra, olyan könnyű szívvel szegte meg ígéreteit... R övidesen kitűnt, hogy voltaképpen erélyében igencsak következetes felesége uralkodik helyette. Ez igen szembetűnően megmutatkozott, amikor a királyné német rokonsága, majdnem az egész Meráni család, rokonai, barátai, akik szerettek könnyeden élni, ellepték a magyar királyi udvart. A magyarok egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy háttérbe szorultak saját országukban. Minden előkelő helyet, javadalmazó- állást a németek kezdtek elfoglalni, és az országban teljesen otthonosan viselkedtek. Még olyan fontos főpapi székbe, mint a kalocsai érsekség is, Gert- rúd Berchtold nevű öccse került. Pedig a pápa által vizsgálatra kiküldött salzburgi érsek is megállapította, hogy az ifjú még igencsak tanulásra szorul. András - nyilván felesége óhajára - mégis kierőszakolta Ince pápától Berchtold feltételes kinevezését. Mivel az érseket az országban is jól ismerték, a felháborodást ez is fokozta. A pohár akkor telt csordultig, amikor András, ha valamelyik hadjáratban hosszabban időzött, feleségét, s vele környezetét tette meg hivatalosan is helyettesének. Ilyenkor ők parancsoltak a magyar főuraknak is. 1223-ban, amikor András éppen az egyik halicsi hadjáratára indult, visszahagyott udvara, Gertrúd és környezete a pilisi erdőben mulatozott, a III. Béla által alapított cisztercita monostor tájékán. Itt volt vendégségben VI. Lipót osztrák herceg, is, aki ugyancsak nem volt kedves a magyaroknak már régtől fogva, a sok kölcsönös határvillongás, trónviszály-támo- gatás miatt. Ekkor következett be a tragédia. A magyar urak egy csoportja, élükön Péter és Simon ispánokkal rajtaütött a mulatozó német társaságon. Lipót herceg és Berchtold érsek, a királyné öcscse nagy üggyel-bajjal megmenekült, de Gertrúddal kegyetlenül elbántak. Gyerekei szeme láttára kaszabolták le, miután előbb könyörgésre nyújtott karjait levágták, majd testét darabokra szaggatták. Gertrúd tragédiája - aki egyébként gyermekeit gondosan nevelő jó anya volt - két okban keresendő. Egyrészt ő volt az első asszony, aki hatalmat kívánt gyakorolni férje és így az ország felett, másrészt bántóan lebecsülte alattvalóit. A magyarokat valószínűleg ő is, mint a kor német krónikáinak egybehangzó véleménye tükrözi, egyszerűen „barbár”-nak tartotta. Ugyanakkor tetszett neki a szerep, hogy ő, nő létére uralmat gyakorolhat a századok elnyomását megtestesítő férfiakon. Rá: adásul olyan férfiakon, akik ősi, harcos hagyományainak köszönhetően korántsem voltak trubadúr hajlamúak. A külföld szemében azért is tűntek - és tűnnek majd még sokáig - barbárnak, mert a nyugati értelemben vett, az etikettre épülő udvari intrikák távol állottak természetüktől. Gertrud nem vette komolyan a bontakozó elégedetlenséget, éppen gőgje akadályozta meg abban, hogy reálisan felmérje a helyzetet az általa nem ismert, számára idegen nép körében. A történetből közismerten Katona József írt nemzeti drámát. • Varga Péter Az esztergomi generális A gyöngyösi ferences templomnak egyik kriptája őrzi a Rákóczi-szabadságharc legendás tábornokának, Vak Bottyán János generálisnak földi maradványait. Bottyán János elszegényedett protestáns nemesi családból származott, születésének pontos idejét nem ismerjük. 1640-45 között született Esztergomban a vágsellyeiJezsuiták nevelték, hatásukra áttért a katolikus hitre, amiért az apja kitagadta. Tanulmányait félbehagyva katonai pályára lépett, élethivatásul választva a török megszállók elleni küzdelmet. A vágsellyei végvárban hadnagyi rangot szerez. Ez a vidék az Esztergom és Érsekújvár közötti török hódoltsági határterület, amelyen a végvári katonák feladata volt a török további terjeszkedésének megakadályozása. Bátorságáról, vitézi tetteiről már ekkor elhíresült. A végvári portyázások után Esztergom 1683-as visszafoglalásában vett részt, ekkor főhadnagyi rangban a várőrség lovassági parancsnoka lett. 1686-ban a török kézen levő Buda visszafoglalásában tanúsított vitézi tetteiért I. Lipót megerősítette nemességében, címerrel és esztergomi kúriával ajándékozta meg. Nemesi címere: pajzs alapon egy vár ka- <■ púja előtt lovas vitéz látható, a pajzsot növényi levéldíszek fonják körbe, a pajzs fölött egy kardot tartó páncélos vitéz karja, a kard hegyén egy török katona levágott feje. A későbbi festmények Bottyán Jánost legfőbb hadi jelvényével, a „Bottyán fejszéjének” nevezett ezüst baltával ábrázolták. Buda felszabadítása után Lotharingiai Károly herceg parancsnoksága alatt harcolt tovább a török megszállók végleges kiűzéséért, alezredesi rangban. A Belgrád visszaszerzéséért vívott harcokban hadi tettei elismeréseként vitézségi nagy aranyéremmel tüntették ki. Az egyik csatában megsebesült, elvesztette bal szemét, ettől kezdve katonái Vak Botytyánnak nevezték. Katonái rajongva szerették a rájuk figyelő gondoskodásért, igazságosságáért és bátorságáért. A Rákóczi-szabadságharc kezdete új fordulatot hozott az életében és katonai pályájában. A kuruc hadsereg szűkölködött tapasztalt katonai vezetőkben, ezeket II. Rákóczi Ferenc fejedelem a császári hadseregből igyekezett átcsábítani, miután tapasztalta, hogy XIV. Lajos francia király részéről nem sok támogatásban részesülhet. így fordult figyelme Vak Bottyán János felé, akit 1703. december 20-án tábornokká nevezett ki. Erről értesülve a császáriak letartóztatták Vak Bottyánt esztergomi otthonában, de nyergesújfalui börtönéből jobbágyai kiszabadították. 1704 októberében hűségesküt tett a fejedelemnek Vihnyéden. Hamarosan harcban elfoglalta Érsekújvárt a császáriaktól. A fejedelem őt és gróf Esterházy Dánielt bízta meg Dunántúl felszabadításával, a császári haderők visszaszorításával. Vak Bottyán betört Morvaországra, ahonnan nagy zsákmánnyal tért vissza. 1705 májusában Ordas és Paks között hidat veretett a Dunán, hogy elfoglalhassa Dunaföldvárt. Terve nem sikerül, mert Esterházy Dániel nem volt képes megvédeni a hídfőállást a császári seregektől. Ennek ellenére 1705 novemberétől jelentős hadi sikereket ért el Dunántúlon, elfoglalt egy sor erősséget, majd Szentgotthárdnál legyőzte Heister tábornok seregét, s rövid idő múlva, Sopron bevétele után már az osztrák területeket fenyegette. 1706 szeptemberében visszahódította Esztergomot a császáriaktól, ettől kezdve seregeinek fő feladata a Nyugat-Felvidék biztosítása lett. A fejedelem 1706-ban kinevezte Dunántúl kormányzójává és megbízta a dunántúli védelem megszervezésével. Az 1708. augusztus 3-i trencséni kuruc vereség már a felkelés gyászos végét előlegezte. Az agg hadvezért tarnaörsi táborában érte a halál 1709. szeptember 26-án este 8 órakor. Ekkor hatalmas pestisjárvány dühöngött országszerte, innen eredt az a legenda, hogy a tábornok pestisben halt meg. Valójában agyhártyagyulladás volt halála oka. Temetése fényes külsőségek, ágyúdörgés közepette zajlott katonai díszpompával, hadi és gyászlobogók tengerében. Hamvait a ferencesek templomának egyik kriptájában helyezték el. Kriptáját nem jelölték meg, annak titkát a ferences barátok őrizték. • Petrov
