Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-30 / 194. szám
hídlapmagazin 2006. szeptember 30., szombat • HÍDLAP III Királyi kincsek nyomában a Duna mélyén Augusztus elején röppent fel a szenzációgyanús hír az interneten, hogy egy búvárrégész megkísérli felkutatni az Esztergom és Pilismarót közötti Du- na-szakaszon vélt kincseket, melyek létezésének van némi történelmi alapja. Tóth János Attila búvárrégész most egy több mint ötszáz éves legendának járhat a végére, kutatásai nyomán kiderülhet, hogy valóban királyi kincseket rejt-e a Dunakanyar egyik legmélyebb pontja. A mohácsi vész napját, 1526. augusztus 29-ét követő napokban Mária királyné hajókra rakatta fel a Budai Várban lévő királyi kincseket, hogy azokat Pozsonyba menekítse. Mindezt az akkori kancellár, Brodarics István jegyzeteiből tudjuk, aki a királyi udvar menekülésének részleteiről beszámolt, mely beszámolóját egy évvel a nemzettragédiát követően Krakkóban publikálta. Ebből a hitelesnek mondható írásból tudjuk, hogy az esztergomi dunai partokhoz érkező királyi hajókat, az ákkori esztergomi várkapitány, Orbánczy András ágyúkkal lövette. Orbánczy Szalkay érsek helyetteseként ekkor várkapitány volt, de áruló, rabló szándéka miatt kibújt tisztsége alól. Eddig igazolt a történet, de az már nem hiteles információ, hogy a tüzérségi támadás eredményeképpen egy vagy két, kincsekkel megrakott hajó elsüllyedt. A helyi régészeti szakemberek úgy vélik ez utóbbi megállapításnak nem tudni mekkora az igazság- tartalma, de a kincsek létére komoly feltételezési alapot adhat a korabeli krónika és az esztergomi és környékbeli települések a Duna vizébe süly- lyedt kincsekről szóló mai napig élő legendáriuma. Az ügy komolyságát jelzi, hogy az elmúlt harminc év alatt még az is felmerült, hogy a Magyar Honvédség technikáját felhasználva oldják meg ezt a búvárrégészeti feladatot. Szob és Pilismarót településről származik pedig az a fáma, mely szerint a két helyhez közeli dunai zátony nem máson, mint az egykori királyi kincsekkel megrakodott és itt elsüllyedt hajók roncsain keletkezett. Tóth János Attila esztergomi útja és sikeres búvárrégészkedése most cáfolatot vagy igazolást nyerhet az ügyben. A tét nem kicsi, hiszen ha beigazolódnak a régészeti szakemberek fel- tételezései, akkor Tóth János Attila munkája eredményeképpen világraszóló szenzációt jelentő kincsekkel gazdagodhat a régészeti gyűjtőterülete jogán illetékes esztergomi múzeum. A kincsek története mellett fontosnak látjuk, hogy egy kicsit bemutassuk azt az embert, aki újabb réteg port fújhat le a magyar história könyvének eddig ismeretlen oldalairól. — Hogy jut az ember eszébe, hogy búvárrégész legyen ?- Hát az biztos, hogy ez csak néhány embernek pattan ki az agyából. Ez ugyanis egy speciális „őrület”. Nekem úgy jutott eszembe, hogy én a Szigetközben nőttem fel, és ott ugye rengeteg víz volt, hajók és csónakok. Mindez engem gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekelt, ahogy a búvárkodás és a régészet is. Amikor pedig bekerültem az egyetemre, eldöntöttem, hogy én ott is ezzel kívánok foglalkozni. Ez az ELTE-n volt, amit már el is végeztem, ledoktoráltam mint régész. Emellett specialitásom a víz alatti régészet illetve a hajózásnak a régészete.- Hol tanulta ki a búvárkodást?- Ezt még az egyetem mellett végeztem el, mert rájöttem, hogy ez nekem fontos. Tulajdonképpen egy sima búvártanfolyamra jártam, viszont a víz alatti régészetet a tanulmányaim befejezéséig nem tudtam megkezdeni, mert csak miután ledoktorált valaki azután juthat a kutatások lehetőségéhez.- Mi volt a folytatás?- 2002-ben aztán a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal felkért, hogy szervezzek egy víz alatti régészeti kutató programot. Ennek részeként például legutóbb a Dráván voltunk Drávatamásinál, ez egy Somogy megyei település, és ott bödönhajók után kutattunk. A bödönhajó az egy egyetlen fából kifaragott vízi jármű. A drá- vatamási lelőhelyen huszonöt ilyen bödönhajót találtunk, tehát egész komoly leletnek mondható ez a mennyiség, még akár flottának is nevezhetném. Annyira, hogy úgy látjuk, hogy egy törökkori pontonhídnak voltak az elemei. Korábban búvárrégész módszerrel dolgoztam többek között Győrnél a Dunában, Szegednél a Tiszában, Tihanynál a Balatonon. * -A királyi flotta Esztergom alatti Du- na-szakaszon állítólag elsüllyedt hajóinak történetét már régóta ismerted?- Persze, ez már 1526 óta egy folytonosan beszélt legenda. Engem amióta régész vagyok foglalkoztat ez a történet, de amikor búvárrégész lettem, már többen is nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem kutatom fel. Az, hogy miért nem tettem meg eddig, arra az a válasz, hogy úgy tartom, tűt a szénakazalban nem érdemes keresni. Jelen esetben pont fordítva lesz, ugyanis egy bejelentés érkezett hozzám, arról, hogy itt, Esztergom és Pilismarót között van egy hajó a Duna fenekén. Most ehhez kötjük a legendát és nem fordítva, tehát lemerülünk, és a hajóból, vagy annak maradványaiból vett mintát kormeghatározással fogjuk beazonosítani, hogy tulajdonképpen melyik korból származik a lelet. Azt már lehet tudni, hogy erről a környékről származnak úgynevezett szórványleletek abból a korból, tehát lehetséges, hogy azonos a víz alatti hajóroncs a Mária királyné flottájának elsüllyedt egységeivel. Persze nemleges is lehet az eredmény, majd kiderül. De hangsúlyozni kívánom, hogy ha nem az említett legendához, hanem más korhoz, eseményhez köthető a maradvány, természetesen ré- gészetileg akkor is fontos.- Hogy látod mint régész, mennyire lehet adni a legendákra, sokszor ezek adják a megfelelő' ötleteket az archeológusoknak?- Meggondolatlanság csak ezekre a legendákra, régi történetekre hagyatkozni a kutatások során. Én annak vagyok a híve, hogy egy szisztematikus felderítést kell végezni minden esetben. Tehát most ennél a hajónál sem elégszünk majd meg, hogy egy ponton lemerülünk, valószínű, hogy egy ötven-száz méteres szakaszt, sávot át fogunk nézni. Természetesen ha bármilyen más lelőhely van itt a víz alatt, akkor azt is fel fogjuk deríteni. A modern régészettudománynak az a módszere, hogy nagy területeket vizsgál át. Szárazföld esetében több négyzet- kilométer, itt a Duna esetében pedig több kilométeres sáv.- Hogy kell elképzelni a régészek búvárfelszerelését?- Lényegében a mi eszközeink, ruháink is ugyanolyanok, mint az ismert könnyűbúvár felszerelések. A különbség a módszerben van. Mi úgy kutatunk, hogy lehorgonyzunk a célterületnél, és a búvárok egy rájuk erősített vezetőkötél segítségével tájékozódnak a mélyben. Ez azért is fontos, mert az ilyen vizeknél, mint a Duna a látótávolság maximum egy méter. A víz alatti haladást a búváronkénti 15- 20 kiló ólom biztosítja, ennek segítségével nem sodorja el az embert az ár és ilyenkor tulajdonképpen nem úszik vagy lebeg a búvárrégész, hanem mászik a fenéken. Az említett kötél az esetleges baj idején megoldás. A kutatás sávokban történik, majd amikor találunk valamit, ott bójákat helyezünk el, hogy oda-vissza tudjunk térni. A leletek miatt kijelölt helyeket műholdas rendszerrel bemérjük, hogy ott újra és újra tudjanak dolgozni a búvárok és a régészek. A most megtalált leleteket tehát ismét leellenőrizzük, vázlatrajzokat és jegyzeteket és videofelvételt készítünk a helyszínről és tárgyakról.-A királyváros számtalan történelmi emlék, esemény helyszíne, a régészek egyfajta Mekkája. Járt már itt Esztergomban korábban is?- Igen, egy alkalommal a Balassa Bálint Múzeummal együttműködve vizsgáltuk azt a Duna-parti részt, ahol törökkori híd volt. A hidat, illetve maradványait konkrétan nem találtuk meg, de megismertem a Duna itteni szakaszát, így viszont most könnyebben eredhettünk a feltételezett kincs nyomába. • Pöltl „Oxi” Zoltán Egy papi ember kalandjai 1581. április 24-én született és 1660. szeptember 27-én halt meg az a kalandos életű rendalapító, akit ma Páli Szent Vince néven tisztelnek az egyházban. Szülei szegényparasztok voltak, akik szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Vince gyermek- és ifjúkoráról semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk, hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának költségeit, majd áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá. Pályázott egy plébániára, s még Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette volna. Valódi kalandjai ekkor kezdődtek. Tengeren indult el visszafelé, de kalózok támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy ferencesből mohamedánná lett úr. Vince munka közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát, és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt együtt szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Ezután Párizsba ment, hogy valami állás után nézzen. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes megtéréséhez. Párizs mellett végül kapott egy plébániát, ahonnét szeretetmissziók szervezésébe fogott. Hamarosan megtalálta az első társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós tevékenységre. Először A Jó Gyermekek Kollégiumban, majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a lazaristák elnevezést. Az új kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie. Később megalapította a Szeretet Leányai Társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. A buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az Irgalmas Nővérek és a lazaristák számára tartott beszédeiből. Szüleitől örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete a megfeszített munkában lassan fölmondta a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid haláltusa után 1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737-ben szentté avatták. Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba. • P. Rein A magyar posta kezdetei A legégibb okirat, amely a szervezett magyar postai intézményre vonatkozik, 1528. május 10-ről maradt fenn. Ez egy kérvény, amelyet a Bécs és Buda között szolgálatot teljesítő postamesterek írtak' Ferdinánd királynak. E levél- és csomagvivő, valamint személyszállító rendszer megszervezését az uralkodó a későbben hercegi rangra emelt osztrák Taxis családra bízta, akiknek tagjai közül Mathis Taxis 1527 és 1558 között vezérelte a magyar postaszolgálatot. Először a Bécs és Pozsony közötti posta- utat építették ki, de fontos szerephez jutott a külön megszervezett hadiposta is. E nem túl nyereséges vállalkozást 1558. október 1-jén a Taxis családtól Peter Paar pozsonyi polgármester vette át, aki 44 éven keresztül állt a magyarországi posták élén, így ő vezérelte a Pozsony és Kassa közötti postautat is. Ez utóbbi állomásai a következők voltak: Pozsony-Cseklész-Szempc-Farkashida-Galgóc-Nagy- Rippény-Nagy Tapolcsány-Vesztenic-Privigye-Rudnó-Lőcse-Siroka-Berlót- Eperjes-Somos-Kassa. Paar jól végezte a dolgát, s 1563-ban Ferdinándtól nemességet is kapott. Halála után - postaügyben is - két zavaros évtized következett, s csak Bornemissza István 1622-es kinevezésével javult a helyzet. Ebben az évben a Magyarországon dolgozó külföldi hivatalnokok egy részét magyar tisztviselők váltották fel, így e posta belső levelezése is magyar nyelven folyt. Bornemissza 1623. január 12-én Magyarország főpostamestere lett, bár az Ausztriában működő Paar család ezt határozottan elemezte, ám II. Ferdinánd 1626-ban pátenst bocsátott ki, amely mégsem Bécsben, hanem Pozsonyban rendelte el az önálló magyar posta irányításának központját. 1634-ig jól működött e rendszer, de a hivatal, jelen esetben a Kamara ekkor már nem nézte jó szemmel Bornemissza önálló szervezetét, s koholt vádak felvonultatásával állásából elmozdították. Ismét bürokratikus esztendők következtek. 1664-től Pakay Benedek főpolgármester igyekezett rendet teremteni, de ez csak félig-rrteddig sikerült neki, mert 1675-ben a komáromi várparancsnok, Hoffkirchen a posta lassúsága - és így megbízhatatlansága - miatt Pakayt Pozsonyban megbotoztatta, aki a helyszínen sérüléseibe bele is halt. Ismét eltelt másfél évtized, s 1690-ben a Paar család visszaszerezte a magyar és erdélyi postaszolgálati jogot. * Dénes
