Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-02 / 174. szám
HÍDLAP • 2006. szeptember 2., szombat hídlapmagazin IV Új-Guinea magyar felfedezője 1931. szeptember 2-án halt meg Budapesten, a Rókus-kórház- ban Bíró Lajos református teológus, Új-Guinea magyar fölfedezője. Hamvai a Budapesti Kerepesi temetőben nyugszanak. Szegénységben, nélkülözésben nevelkedett, és bár ez a létbizonytalanság egész életére társául szegődött, már életében ismert és elismert botanikussá és kutatóvá lett. 1856. augusztus 28-án született Tasnádon. Tanulmányait a helyi református iskolában kezdte meg, 1863-ban. Már akkor feltűnt a természet iránti vonzalma, mert tanárával sokat barangolt a közeli erdőkben, mezőkön, s közben szívesen gyűjtött rovarokat, megtanult növényt preparálni, és madarat tömni. Bár ő maga mérnök szeretett volna lenni, de tanulmányaihoz csak egyházi téren kapott támogatást, ezért volt kénytelen papnak állni. A tasnádi református templomban konfirmált. 1875-ben érettségizett, majd a debreceni református teológiára iratkozott be. Teológusként rovargyűjtéssel, természetrajzzal és nyelvtanulással foglalkozott, s abban reménykedett, hogy - megvalósítva álmait - misszionáriusként távoli, exotikus világrészekre is eljuthat. Természettudományi foglalkozásai során egyre távolabb került tőle a hittudomány, végül el is hagyta a papi pályát, s bölcsészként fejezte be az egyetemet. Egy pályatársa elmúlása hatott döntően életére, mikor elhatározta, hogy megmenti - az Új-Guineában fiatalon elhunyt természetrajz kutató - Fenichel Sámuel hagyatékát. Pénzzé tette 20 ezer darabból álló rovargyűjteményét, és 1895. november 7-én elindult Új-Guinea felé. Hat évet töltött az akkor még kőkorszakbeli állapotban élő pápuák között, miközben Új-Gui- neát bejárva dolgozott, gyűjtött és tanult. Összegyűjtött néprajzi tárgyainak száma meghaladta a 6000 darabot, míg rovar-, hüllő- és madárgyűjteménye 200000 példányt is kitett. Néprajzi gyűjtése sem csak a holt tárgyakra teijedt ki, hanem a bennszülöttek életére is. Lejegyezte szokásaikat, táncaikat, zenéjüket, mik később több mint 100 kisebb-nagyobb cikkben, tudományos értekezésben, valamint két könyvben jelentek meg. Hamarosan elismert tudóssá lett, akit a világ minden részéről megkerestek tudósok és kutatók, hogy kikétjék szakvéleményét Gyakran volt munkanélküli és mégis állandóan dolgozott. 1925-ben Törökország, 1928- ban a bulgáriai Biliszky-Monasztir rovarvilágát gyűjtötte össze. Élete alkonyán is foglalkoztatta egy újabb új-guineai út, de iljúkori álmáról - Dél-Amerika „felfedezéséről” - sem tudott lemondani. 75 éves korában halt meg. • Petrov Az Esztergomban járót a török harcokat követően rendkívül elszomorító kép fogadta. Eltűnt az egykor zajos piaci nyüzsgés, helyette templomok és lakóházak romjait, beszakadt középkori pincéket, omladozó városfalakat találhatott az idegen. A Lőrinc kapu kőből történő újjáépítését csak 1717-hen határozta el a város. A mai Széchenyi tér első jelentős építkezése Bottyán Jánosé volt, aki 1698-ban fölépíttette az akkor még földszintes palotát. Az épületet 1698-ban I. Lipót nemesi kúriává nyilvánította. Bottyán 1704-ben átállt Rákóczi oldalára. A várparancsnok, Kuklander ekkor elfogatta, házát és egyéb javait lefoglalta. Bottyán megszökött és mindvégig kitartva Rákóczi mellett sikeresen kamatoztatta számos csatában hősiességét és haditudományát. A szabadságharc alatt Esztergom két hónapig volt ostromgyűrűben. A végére mindössze 157 ház maradt a városban, amelyből mindössze 6 volt kőház, s ebből csak egy kétszintes, a mai városháza. A közgyűlés már 1714-ben határozatot hozott, hogy a városháza előtti téren a polgárok házaikat és boltjaikat egységesen építsék fel és fazsindellyel fedjék be. Az 1720-as évek elejére a királyi város négy fertálya már lakott volt, s megkezdődött a Széchenyi tér beépülése is. A Duna közelsége miatt a tér arculatát befolyásolta, hogy a 19. század folyamán több jelentős árvíz is pusztított a városban. Az 1809-es, illetve 1830-as árvizet követően az „évszázad árvize” az 1838 márciusában pusztító jeges ár volt, melynek során víz alá került az egész tér. Hasonlóan nagy ár pusztított 1876-ban is. A 19. század második felében érzékelhették az első igazán látványos változást a tér lakói. Az 1860-as években két emeletes házzal is bővült a tér. Mindkét épület kivitelezője Prokopp János volt. A tér 3-as számú házát Bisiczky János jómódú vaskereskedő lakta. A romantikus stílusban emelt épület a tér egyik dísze, ékessége lett. 1862-re felépült a Takarékpénztár új, klasszicista épülete a Széchenyi tér 21. szám alatt. A következő telek és ház, amely kifejezetten közcélokat szolgált a Széchenyi tér 26. szám alatt épült. Ezt a korábban többnyire zsidó kereskedők lakta épületet az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank vette meg, az elbontás után 1881. június 13-án megtörtént az alapkő letétele, majd felépült az emeletes székház. A századforduló nagy építkezései közül a legmutatósabb az 1900 és 1903 között épült járásbírósági palota. 1900. augusztus 14-én a régi Szentháromság szobor helyére új került, a napjainkban is látható szoboregyüttes, Kiss György szobrászművész alkotása. E látványos építkezések befejezése után megoldódott a tér rendezése is. Az iszap- és sártengert aszfaltburkolat váltotta fel, a pislákoló petróleum majd acetilén lámpákat pedig villanyvilágításra, ívlámpákra cserélték. A szilárd burkolat és akivilágítás kedvezett annak, hogy a városlakók esténként korzónak használják a teret. Ez a korzó biztosította a társadalmi életet is. A hangulatot fokozta a katonazenekar vasárnaponként, a déli órákban ismétlődő koncertje. A tér vége, Zsiga Zsigmond gyógyszer- tára és a Rudolf-féle ház (Széchenyi tér 25 és 23) volt a kiindulópontja a Bécs- Esztergom-Buda postakocsijáratnak, amely utast és postát egyaránt szállított. A 20. században látványos változások már nem történtek a téren. Elsősorban az üzletek portáljai változtak, ahogy a tulajdonosok cserélődtek. AII. világháború alatt a 8-as számú ház rongálódott meg és szorult újjáépítésre. A 20. század viszonylagos stagnálása után napjainkban folyik a tér egészében történő megújítása. • Rajner Hírességek gyermekei: Petőfi Zoltán Romantikus táj gyöngyszeme a Szatmár megyei Erdődön a Károlyi grófok kastélya. A pesti forradalom zűrzavarából Petőfi Sándor ide menekítette feleségét, Szendrey Júliát szüleihez. Júlia apja a gróf uradalmi 1848. decemberében itt jött világra gyermekük. intézője volt, és a kastélyban lakott a családjával. P etőfi boldogan tudatja a hírt barátjával, Arany Jánossal, felkérve egyben arra, hogy vállalja el a kis Zoltán keresztapai tisztét. Nem sokkal később Petőfi elindul Erdélybe, hogy csatlakozzék Bem seregéhez. Utolsó levelét Marosvásárhelyről írja feleségének. Júlia Tordán értesül a segesvári csatavesztésről és Petőfi elestéről. Először nem akarja elhinni, hosszasan keresteti férjét, míg végül el kell fogadnia az elfogad- hatatlant. „Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam” - írja az özvegy kétségbeesetten. Foglalkoztatja a gondolat, hogy bevégzi életét. Csak fia tartja benne a lelket. Pestre mennek, ahol Garay Jánosék fogadják be őket. Gyakori vendégek itt költők, írók, egyetemi tanárok. Júlia ismeretséget köt a címertantudós Horváth Árpád egyetemi tanárral. Horváth közeledésére Júlia sorsa esélyeit latolgatja. Garayék vendégszeretetével nem élhet vissza örökké, szüleihez nem szeretne visszamenni, Petőfi Istvánt új lázadás előkészítése címén három évre elítélték... Némi unszolásra igent mond hát Horváth Árpádnak. 1850-ben házasodnak össze. A „honvéd özvegyéi” a gyors házasságkötés miatt hosszú ideig megvetés övezi. De sorban születnek a gyerekek, akiket Zoltán testvéreként szeret. Szalad az idő. Előbb óvoda, majd 1858-ban a Peregrinyi-Intézet I. a osztálya a piaristáknál. Zoltán jelenléte felszítja osztálytársai hazafias érzelmeit. Titokban mindegyikük a Nemzeti dalt hordja a zsebében. A bajok tizenöt éves korában kezdődnek. 1863-ban így ír egy versében: „Boldog, ki nem volt szerelmes soha sem,/ Már én voltam, azért vagyok én ilyen/ Szerencsétlen' mint a minő most vagyok:/ Bánatomban előbb-utóbb meghalok.” Nem a tanuláson jár már az esze. Figyelme szórakozott, szorgalma elégséges. Júlia és mostohaapja feltárják neki a korai szerelem ártalmait, buktatóit, - hiába. Gyámja és nagybátyja, Petőfi István is elfordul tőle. „Isten átka van e rossz gyerek felett!” - írja Júliának. A hatodikos gimnazista Zoltán erkölcsi viselete csak-: törvényszerű, szorgalma kifogásolható. Görög nyelvből megbukik. Az apja dicsőségét élvező fiú most összeomlik. A szégyen elől Csákóra megy gazdasági gyakornoknak nagybátyjához. Anyjának írt leveleiben pedig fogadkozik, hogy megjavul. Mindent megígér. Júlia szenvedélyesen tiltakozik az ellen, hogy Zoltán ismét Pestre jöjjön. Nem tanulása útjába akar állni, a pesti társaságtól félti. A szarvasi főgimnáziumban tett sikeres pótvizsga után megkezdheti tanulmányait a hetedik gimnáziumban. Itt úgynevezett „nyilvános tanuló” lesz. Ideje kötetlenebb az előadások után. A korábbi ígéretekből nem lett semmi, már félévkor csapnivalóak az eredményei. A jó megjelenésű, rokonszenves ifjú a lányok bálványa. Apja hírneve miatt mindenki kedvence. Szerelem szerelmet követ, és egyre határozottabban jelenik meg mindennapjaiban a már korábban sem ismeretlen italozás. Szállásadója, Horváth Károly sem mutat feltétlenül jó példát. Horváthot mindenfelé hívták a városba: lakodalomba, disznótorra, névnapra, s hogy ne menjen egyedül, vagy inkább legyen, aki hazavezeti, ezekre a helyekre magával viszi Petőfi Zoltánt is. Tudja, hogy őt még szívesebben látják. Ezek a tivornyák azután ártalmas szenvedéllyé fokozódó szerelmi viszonyokba torkollanak. Lassan elveszti becsületét. Elhagyva Szarvast Nagykőrösre megy, ahová anélkül, hogy a szarvasi bizonyítványt látták volna, azonnal fölveszik. Ám itt sem erőlteti meg magát a tanulással. Egy Máté József nevű iparos lányának a bűvöletében él és verseket ír. Havi ellátási pénzét italra költi, sőt még ágymatracát is elzálogosítja. A nyolcadik osztály félévét sem fejezi be, elszökik Nagykőrösről. Tizenkilenc esztendősen Debrecenbe megy és beáll színésznek. Úgy érzi, hogy apja szelleme fogta kézen és vezette a színpadra. Apja egy régi barátja kölcsönöz neki pénzt és szállást is biztosít a fiatalembernek. Ám a színészi pályán sem terem számára sok babér, ráadásul időközben édesanyját is elveszti, nagybátyja pedig lemond a gyámságáról. Ráadásul egyre betegebb. Minduntalan köhögés gyötri, elhatalmasodik rajta a tüdőbaj. Két alkalommal is szanatóriumba kerül. Költségeit az Akadémia illetve az Árvaszék finanszírozza. Ekkor írja a következőket: „Roncsolt állapotom csak növeli, ha ugyan növeli valami állapotom kínosságát. Ily ifjan érezni azt, hogy mindig jobban hanyatlóm, hogy a lélek erőlködése mellett sem képes a test, csak kínosan vergődni, látni azt, mint erősbödik, növekszik, gyarapodik minden, csak én enyészem - iszonyú.” Köhög, fullad, rázza a hideg, láz égeti. Állítólag a tüdőbajon kívül a vérbajnak is áldozatául esett. 1870. november 5-én reggel hét órakor végződtek be szenvedései. Halála megrendítette a főváros lakosságát. Az ifjúság az esti szürkületben könnyezve, égő fáklyával a kezében, a felnőttek hosszú menetben, együttérzéssel kísérték utolsó útjára a nagy költő fiát. Petőfi Zoltán mindössze 22 évet élt. * Rajner
