Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-22 / 144. szám
magazin 2006. július 22., szombat • HÍDLAP húh III Tiszta formákkal tiszta gondolatokat szeretnék közölni Most hétvégén nyílt az esztergomi vár Rondellájában és a Lipót teraszon egy különleges, harminc magyar szobrászművész munkáját bemutató tárlat. A kiállítás rendezője és egyben egyik szereplője is Nagámi, aki a hetvenesnyolcvanas években élt Esztergomban, és saját bevallása szerint későbbi pályafutásában komoly inspirációval itt töltekezett fel. Az alkotásaiban és meglátásaiban is karakán művészt most az Esztergomban eltöltött évekről, a város szobrászathoz fűződő viszonyáról és a Nagámi-szobrokról kérdeztük.- Esztergomi kötődései rokoni baráti szálakkal fiizik ide. Milyen gyakran jár a városba?- Kilenc évet „húztam le” Esztergomban, itt született a fiam és a lányom is. Jelenleg Pesten élek, de viszonylag sűrűn járok vissza Esztergomba. A rokoni szál az az, hogy bátyámék itt élnek. Emellett még több kapcsolatot is tartok a városban, az említett kilenc év alatt több itt élő alkotóval összebarátkoztam. Példának említhetném Bállá András, Sipeki Gyula fotósok és Tamási Péter festő nevét.- Érdekes, hogy Esztergomban nincs nagyon szobrász. Ön szerint miért lehet ez? A város adottságai talán most is igényelnének ilyen alkotót..'.- Ismét az itt töltött kilenc évet említem. Azért mondtam, hogy azt itt „lehúztam”, mert számomra rendkívül kemény időszak volt ez. A hetvenes években járunk, Pestről költöztem akkor ide, és nem voltak kapcsolataim, és nagyon nehéz volt megteremteni az alkotás feltételeit. Volt akkor Esztergomban egy Babják Béla nevű műgyűjtő, ő nagyon sokat segített nekem. Ez az illető egy másik közismert műkedvelőhöz, Martsa Alajoshoz volt hasonlatos. Az, hogy Esztergomban miért nincs nagyon szobrász ez furcsa dolog. Adódhat ez abból, hogy a szobrászok életvitele, gondolkodása egészen más, mint mondjuk egy festőnek. De nagyon fontos, hogy meglegyen az a közeg, ami működőképessé tud tenni egy szobrászi pályát. Annak ellenére, hogy Esztergom tele van szobrokkal, azok egyikét sem helyi alkotók készítették. Most a legújabb kori művekre gondolok.- Szerepet játszott ebben, hogy 1990 előtt nagyon sok tekintetben Esztergom jelentőségének csökkentése volt a hatalom egyik célja ?- Igen. A mindenkori városvezetéshez köthető, hogy az adott korszakban milyen a városban az elismert művészek helyzete. A rendszerváltást megelőzően nagyon fontos volt, hogy a politikai hierarchiát, a politikai akaratot demonstrálni tudják a köztéri szobrászattal. Meglátásom szerint, ez még az MDF-kormányzás idején is tartott, amikor teleirakták az országot kopjafákkal. Ez szerintem ugyanolyan dőreség, mint az előző rendszer ikonjainak talapzatra emelése. Sajnos, a politikai gondolkodás nem mindig jutott, jut el odáig, hogy megtalálja azt a kontaktust a szobrászattal, amiről a szobrászat szól. Ez a művészeti ág nem a hatalom kiszolgálására való, hanem ez egy^szuverén gondolkodást képvisel. Viszont a politikának nagyon nincs szüksége az önálló gondolatokra, mert nem tud és nem is akar vele mit kezdeni. A jelenleg az esztergomi várban lévő szoborkiállítás pont arról szól, hogy egyéni, autonóm szobrászok kerüljenek a közönség elé. Hitem szerint erről szól a szobrászat, arról, hogy a művészet soha semminek ne legyen a kiszolgálója. Tulajdonképpen a mostani kiállításnak az is a célja, hogy megmutassuk az embereknek, hogy más is létezik szobrászat címén, mint, amit jelenleg a köztereken lehet tapasztalni.- Ön szerint milyen viszonyban van az Ön által is képviselt kiállítási anyag és az Esztergom közterein lévő szobrok együttese?- Kétféle értelmezés található a tárlaton és a városban lévő köztéri alkotások esetében. Esztergomban egy-két példától eltekintve csupa megrendelésre készült szobor látható. Ilyen például a Liszt Ferenc vagy a Babits Mihály-szobor. A kiállításon lévő alkotások egyikénél sem volt motiváló tényező a megrendelés, a pénz vagy a hatalom ösztönzése.- Térjünk vissza a királyvárosi éveire! Miértfontos Ön számára Esztergom?- Egyrészt azért, mert itt csináltam meg életem első kiállítását, az akkori Petőfi Sándor Művelődési Házban. Ez a tárlat arra az időre esett, amikor az említett alkotók mellett a Kollár testvérek rendkívül intenzíven dolgoztak. A kisplasztikáimnak otthont adó galériát is Kollár György csinálta, ő hívott meg 1979-ben. Ez ugye nagyon fontos időszak volt, mert ekkor mutattam be az első önálló kiállításomat. Esztergomban ezután már csak 1995-ben állítottam ki a Rondellában. Ekkor ugyancsak kisplasztikákkal szerepeltem itt. De, hogy még a kérdésre válaszoljak, az esztergomi tartózkodásom, az említett kilenc év nehézsége ellenére nagyon klassz volt, mert ez egyfajta felkészülési időszak is volt számomra. És amikor fölköltöztem Pestre, az Esztergomban szerzett feltöltődés adta a következő évek lendületét. Például a fővárosi Stúdió Galériában megtartott kiállításom anyaga is Esztergomban érlelődött ki bennem, illetve a tárlat egy része is itt készült.- Híres esztergomiakat, a városhoz kötődő alkotókat, művészeket bemutató portrésorozatunk egyik alanya arról beszélt, hogy Esztergom kiváló helyszín egy művész számára a spirituális feltöltődésre. így volt ez az Ön esetében is?- Én úgy látom, hogy óriási varázsa van Esztergomnak. Itt nagyon különleges meditativ terek találhatók, ahol az ember jó érzéssel tud egyedül maradni, hogy inspirációt kapjon. Én például a Prímás-szigetre jártam ki, ahol mindig ugyanarra a helyre mentem. Itt készítettem jópár skiccet, és itt gondoltam végig, hogy mit hogyan fogok csinálni. A városnak voltak más spirituális részei is, gondoljunk csak bele, hogy nem véletlen, hogy az esztergomi fotóművészek rendkívüli aktivitása milyen sok mindent eredményezett, csak a 70-es évek végének, a 80-as éveknek intenzív korszakát vagy az általuk létrehozott Fotóbiennálét említem példának. Nagyon fontos helyek voltak ebben az időben, emlékszem, a különböző kocsmák, amelyek egyfajta művészeti közösségi helyek voltak, ahol az alkotók találkoztak...-...mint Párizsban a Mountmarte...-...igen, ahol éltek, szocializálódtak, alkottak a művészek. A kellemes kocsmák és fontos galériák városa volt akkor Esztergom. Festők, fotósok, építészek, zenészek és mindenféle alkotók találkoztak ekkoriban a város számukra, számomra fontos, spirituális pontjain. Érdekes és sajnálatos, hogy ez a pezsgés mára elmúlt. Egy korszak véget ért. Én legalább is így látom.-Az esztergomi évek után merre járt munkáival a világban ?- Nagyon sok önálló kiállításom volt, itthon is és Nyugat-Európában is. Nemrég jöttem haza egy kiállítással Finnországból, ahol a Nemzetközi Kepes Társaság kiállításán vettem részt. Németországban, Franciaországban, Hollandiában és Svájcban szerepelnek munkáim magán- és közgyűjteményekben. Ezek mind kisplasztikák.- Segítsen abban, hogy megértsék olvasóink műveit. Hogyan írná le röviden alkotásait?- Diametrikus plasztikákat csinálok minimál art felfogásban. Ez bővebben azt jelenti, hogy nagyon kevés plasztikai formával próbálok elmondani, megfogalmazni gondolatokat. Ezek tehát geometrikus szobrok, melyekkel megpróbálok tiszta gondolatokat közvetíteni. Ennek megjelenítésére szoktam alkalmazni például a polírozott vagy csiszolt krómacélt, de az is fontos, hogy egyszerre több anyagot használok egy-egy alkotásnál. Leggyakrabban a fát és fémet, egy organikus, élő és egy iparilag előállított steril anyagból állítok össze egy egységet, egy gondolati és érzelmi töltetet, amiről a közönségnek beszélni szeretnék, és amit fontosnak tartok. • Pöltl „Oxi” Zoltán Heringként fekvő nyaralók a strandon, sorok a büfék előtt, eszméletlen dugók az autópályákon,... Ugye ismerős? A szokásos idegölő szabadság, amikor élmények és ki- kapcsolódás helyett inkább összeveszünk a családdal és a végén, alig várjuk, hogy újra dolgozni mehessünk. Talán rosszul szerveztünk? Esetleg érdemes lenne egy valóban kalandos utazás elébe nézni, felkeresni helyeket, amelyeket csak a National Geographie vagy a CNN műsoraiból ismerünk. Járt már valaki Pakisztánban? Már a Dubai-i reptéren megéreztem, hogy ez az út más lesz, mint egy szokásos nyaralás. Ez volt a második utam Pakisztánba. Ám sajnos az elsőt beárnyékolták a szerencsétlen dán karikatúrák miatt kitört tüntetések. Most a közel ötvenfokos hőség ellenére izgatottan toporogva vártam a Peshawar- ba induló gép indulását. Tény, ez nem a szokásos turista célpont, ezt már abból is éreztem, hogy én voltam az egyetlen európai a gépen. Sajnos az eltúlzott, bulvár hírek nem a legjobb reklámot csinálták az Indiával, Kínával, Afganisztánnal és Iránnal határos országnak. Talán, mert azok az újságírók még nem jártak ott a büszke, harcos, ám végtelenül vendégszerető törzsek földjén. Peshawar az afgán határ közelében fekszik, a Szulejmán hegység lábánál, és innen csak egy ugrás a Khyber-hágó, ahol már Nagy Sándor és Timur Lenk csapatai is átjöttek, hogy meghódítsák ezt a földet. Itt a határ közelében vannak a törzsi területek. Észak-nyugati határvidék, Wazirisztán, Balucsisztán (ahol a meseszép szőnyegek készülnek). A nyelv sem egységes. Beszélik a pastut, az urdut, a dárit és a farzit (perzsát) és második vagy harmadik nyelvként az angolt. így a legkisebb falvakban is remekül el lehet boldogulni, mivel a fiatalok már igen komoly angoltudással rendelkeznek. Egy rövid pihenő után helyi barátaimmal hová máshova is indulhattam volna, mint a bazárba. A Khyber-bazár a kedvenc bevásárló helyem, persze közel egymillió helyié is. Mivel a nyüzsi kora reggeltől éjfélig tart, főleg a forró nyári hónapokban sokkal kellemesebb az esti órákban intézni a bevásárlást. Henna- és sóárusokkal alkudozó nők, man- góval roskadásig telt kocsikat húzó férfiak és a pékségekből kiáradó friss kenyér, a roti illata pillanatok alatt elfelejtette a 10 órás repülőút minden fáradalmát. Percek múltán hátizsákomat már megtöltötte a curry, a chili és a helyi zöld tea, a kava. És itt nem erőszakoskodnak, mint pl. az egyiptomi bazárokban. Mosolygós szakállas arcok büszkén kínálják a szép kasmír sálakat vagy a helyi népviselet kellékeit, például a parandat. Ez egy női fejdísz, amelyet színes fonatok és kis kerek tükrök ékesítenek. Ünnepekkor a helyi nők ezt belefonják copfjukba. Feltűnően sok a magas szőke, kék vagy zöld szemű ember. A magyarázat egyszerű, a pastu törzsek is indó-árják. A nagy népvándorláskor az európai germán törzsek levándoroltak Európáig, ők viszont ott maradtak a Hindukus hegyei között. Nemcsak az arcok, de a nyelv között is nagy a hasonlóság. Ezért is tanulnak meg a pakisztániak könnyen angolul és németül. Délután nincs csodásabb, mint úszni egyet a szálló medencéjében. Este pedig tudom ajánlani a „Green's” nevű grill éttermet a vidámpark szomszédságában. Közük van a 3 kiló pluszhoz, amivel hazajöttem Pakisztánból. Aki szereti a csípős, fűszeres csirke vagy birkahúst, az imádni fogja a helyi konyhát. Sajnos, nincsenek útikönyvek Pakisztánról. Mindössze egy angol nyelvű könyvecskét találtam Berlin legnagyobb könyvesboltjában. Ezért is érdemes felkeresni egy helyi utazás szervezőt, ha nincsenek helyben ismerőseink. Mivel az ország bővelkedik a Mogul-birodalom építészeti szépségeivel. Nem hagytam ki a Ghor Kutrit sem. A díszes palotát Sah Dzsahannak a Tadzs Mahal építtetőjének idősebb lánya emeltette itt Peshawarban. Itt van a helyi Tűzoltómúzeum is. Az első világháború idejéből származó tűzoltóautó minden technikabarát szívét megdobogtatja. A márványkupolák, a kutak és hatalmas park maradványai sejtetni próbálják a Mogul Birodalom gazdagságát és művészetét. Innen érdemes átsétálni a Peshawar-Múzeumba. Itt képet kaphatunk a régió történetéről. Feltétlenül látogassuk meg a mecseteket is. Elöljáróik szívesen elmesélik látogatóknak a mecset történetét és végigkalauzolnak minket a történelmi részeken. Megismerve a várost, már nagyon kíváncsi voltam a hírés Khyber-hágóra, amely összeköti Padélyre, mivel a kirándulás rejthet némi veszélyeket ennyire közel Afganisztánhoz, ahol még mindig igen háborús a helyzet a tálibok támadásai miatt. Az engedély mellé kapok egy khazadar katonát is. A kalasnyikowos, barátságos férfi feladata megvédeni engem a túra idején. A kanyargós, szerpentines út kis falvakon át vezet, ahol erődhöz hasonló házak állnak. Az országút mellett több mint kétezer éves buddhista kegyhelyek állnak és Timur Lenk erődjének a romjai. A történelem itt valóban kézzel fogható. Színesre festett, feldíszített teherautók dugig rakodva csomagokkal és gyermekekkel állnak a határátkelőnél. Afgán menekültek, akik úgy döntöttek, hogy visszatérnek otthonukba a Pakisztánban eltöltött hosszú évek után. Szakállas, lapos kerek sapkát, a pakult viselő családfő intézi az útlevélkezelést a határőrökkel. Még útba ejtve néhány települést elindulok hazafelé, az engedélyem szerint szürkületig vissza kell érnem Peshawarba. őszintén megszerettem ezt az országot, legfőképpen lakosai vendégszeretete és barátságos viselkedése miatt. Hegymászók számára már régóta ismert az ország, én viszont szívből ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az idegen kultúrák, szokások iránt. • Georg Spöttle
