Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-15 / 139. szám
HÍDLAP • 2006. július 15., szombat _____ma I V D iplomáciai közeledések, szerződések és felrúgott szerződések, győztes hadjáratok és végzetes vereségek mind-mind jellemezték a német-római császárként VI. magyar királyként III. Károly uralkodásának évtizedeit. Kiűzte ugyan a törököt a birodalomból, de a spanyol örökösödési háborúban elvesztette a spanyol trónt, hadban állt Angliával és szövetséget kötött Oroszországgal, mindemellett a legnagyobb gondja - nem lévén fiúgyermeke - éppen a dinasztia leányági örökösödésének biztosítása volt. Egyetlen fia, Lipót herceg még születése esztendejében, 1716-ban meghalt, a következő évben világra jött leszármazott, azonban „csak lány” volt, a császárnak több fiúgyermeke nem is született a későbbiekben. A nőági örökösödés kimondása mellett, illetve azzal összefüggésben a szabályozás másik célja a birodalom oszthatatlanságának kimondása volt. A leányági örökösödés biztosítására szolgáló okmány már 1713-ban készen állt és a Pragmatica Sanctio nevet kapta, ami annyit jelent: „törvényes szabályozás”. Csakhogy ez a dokumentum kezdetben nem több, mint egy belső, családi szerződés. A bökkenő csak az volt, hogy a neves dokumentumot Károlynak el kellett fogadtatnia birodalma minden népének parlamentjeivel. Ebbéli „kiszolgáltatottsága Magyarország számára korántsem volt kedvezőtlen. A XVII. század Habsburg-ellenes szabadságharcaiból, valamint a Rákóczi-szabadságharcból a bécsi udvar megértette, hogy a nyílt, brutális erőszak Magyarországon nem alkalmazható. Ezért a Rákóczi-sza- badságharcot lezáró szatmári békében biztosította Magyarország látszólagos önállóságát. Ezzel az akkori magyar főnemesség meg is elégedett. Az államhatalom jellege abszolutisztikus monarchia volt - benne Magyarország részleges önállóságával. (Ez a helyzet 1848-ig így is maradt, majd a magyar szabadságharc bukását követően tovább élt 1918-ig.) Károly uralkodásának számos sikertelenségében a legnagyobb sikere éppen e törvény elfogadtatása volt. A horvátok 1712-ben - még a nyilvános kihirdetés előtt a csehek 1720-ban, majd sorban birodalma többi országa is áldásukat adták a nőági örökösödésre. De Károly még mindig nem érezte magát egészen nyugodtnak. A teljes biztonságot ugyanis az jelentette, ha a császárság birodalmi gyűlése, valamint az európai hatalmak is csatlakoznak a „törvényes szabályozáshoz”. Az nyilvánvaló volt, hogy a császári címet Mária Terézia nem fogja örökölni, de sebaj, azt majd névlegesen megkapja leendő férje, - feltéve, ha az német lesz, kötötte ki a porosz király, Frigyes Vilmos. Végül Anglia, Hannover, valamint Porosz-, Francia- és Szászország is áldásukat adták a dokumentumra. Az 1723-as I-III. magyar törvénycikk még valamit tartalmazott az elválaszthatatlanság kimondása mellett. Azt, hogy ezen belül a magyar Szent Korona országai is elválaszthatatlan egységet képeznek, és a trónöröklés rendjének is ugyanolyannak kell lennie, mint az egyéb tartományokban. Vagyis: Magyarország Horvátországgal és Erdéllyel együtt mégis bizonyos értelemben különálló rész lett. Mikor azután Károly 1740-ben a Fertő-tó környékén vadászott, majd békésen megvacsorázott és néhány óra múltán meghalt gombamérgezésben, amint Voltaire mondotta: „Egy tál gomba megváltoztatta Európa sorsát.” A Pragmatica Sanctioról azonnal kiderült, hogy értéktelen papírdarab. A poroszok haladéktalanul megindították az úgynevezett „osztrák örökösödési háborút” Mária Terézia ellen a német-római császári trón megszerzéséért. A fiatal és tapasztalatlan királynő trónját majd a magyarok fogják megmenteni... • Históriás Egy rettegett belügyminiszter Túlkapásokkal vádolta Julius von Haynau bárót Alexander von Bach belügyminiszter, s ennek okán - minden különösebb magyarázat nélkül - leváltották Haynau táborszernagyot, akit az „aradi tizenkettőért” éppúgy felelőssé tehettek volna, mint számos más döntéséért. Hogy e döntések nem a saját elképzeléséi nyomán jöttek létre, az az osztrák minisztertanács döntéseiből és a legfőbb vezetők napi elvárásaiból is kiolvasható. Haynau valójában csak egy kemény végrehajtó volt, de hogy az osztrák vezetés tisztára mossa kezeit, egy hirtelen döntéssel eltávolították őt hivatalából. Ám az azt követő időszak sem sokat változtatott a megszokott vezetői stíluson, korántsem zárult még le „Haynau rémuralma”, csak éppen mások lettek a végrehajtók. Az „új éra” 1851-ben kezdődött, a kissé átszervezett, de változatlan rendőrállam berendezkedését követő hónapokban. Május 13-án letartóztatták Teleki Blanka tanárnőt, július 12-én pedig pedagógustársát, Leövey Klárát, hogy két évre rá!! tíz-, illetve ötesztendei várfogságra ítéljék őket. Nem valószínű, hogy a Monarchiának éppen e két asszonytól kellett volna rettegnie, ám az ítélet, mint elrettentés, nem jött rosszul. Ekkor ítélték el a költő Sárosy Gyulát is és töltött egy esztendőt vizsgálati fogságban Madách Imre. Még 1851-ben Kossuth - a távoli Turinból (könnyen tette) - többeket is a fennálló rend elleni szervezkedésre bújtatott fel. Közülük Jubál Károly mérnök-tanárt már december 1-jén le is tartóztatták, néhány napra rá pedig May János volt alezredest, aki a börtönben öngyilkos lett. Mindez arra volt jó, hogy így végtére is ki lehetett mondani a császári egyeduralmat és indokolttá lehetett tenni a katonai és rendőri irányítást Magyarországon. Nem sokkal később a székely- földi osztrákellenes szervezkedést számolták föl, de vezetőjük, a Kossuth bizalmát élvező Makk József még időben külföldre szökött. Nemsokára „e csoportosulás” másik vezetőjét Gasparichot tartóztatták le. Időközben Kossuth családtagjai is elhagyták az országot, miközben a Kempelen báró vezette rendőrség letartóztatta Noszlopy Gáspárt, egy újabb szervezkedés vezetőjét. 1853. február 18-án Libényi János sikertelen merényletet követett el Ferenc József ellen. Ezután végezték ki Noszlopy Gáspárt és Jubál Károlyt, majd Gasparich Márkot és Török János tanárt, Horváth Károly birtokost és Gált! Mihály ügyvédet. Igaz ugyan, hogy Ferenc József és Erzsébet királyné násza alkalmából részletes amnesztiarendeletet bocsátottak ki, ám ez a politikai foglyokra csak 1857-től volt érvényes. És mindeközben hányán maradtak, akik még mosolyogni tudtak? • Rajner Fáró, a hazárdjáték A 19. század elején a legközkedveltebb hazárdjáték a fáró, vagy fáraó volt, amelyen kártyás elődeink éppolyan könnyedén úsztat- ták el a pénzüket, sőt olykor-olykor az egész vagyonukat, mint késői utódaik. Viszont rendes polgári kereset, jövedelem nélküli „nagy játékosok” ugyanolyan biztonsággal szedték össze őseink pénzét, mint a maiak a miénket. Abban az időben is sokat ért a „vidéki piai”, aki nem értett a játékhoz, viszont beleszédülve az utolsó krajcárig otthagyta minden pénzét. A kaszinók, elegáns összejövetelek szórakozása is a fáró volt, elmaradhatatlan befeBethlen Lajos gróf, aki soha nem volt kártyás, szintén belesodródott egy ilyen mulatságba, amelynek lefolyását naplójában is megörökítette: „Egy különös, szerencsés történetem az insurrectió alatt megjegyzendő. Mint herceg Maximilián, mint fő ország-katonai parancsnok, mind generálisunk, ifj. gróf Bánfi György, mind az egész generalitás Beszterczén engem is kegyekben tartottak, legtöbb hasznomat is vették. Azért gyakran statiómról béhívtak magokhoz, jezése minden úri mulatságnak. sokszor éppen kicsinységekért.” Egy alkalommal a gróf „egy híres kancaparipán” lovagolt be Besztercére. A herceg segédtisztje, Óbester Wéber szemet vetett rá s Bethlen kénytelen volt ezer forintért átengedni neki a paripát. Amikor a pénz már a zsebében volt barátai ugratni kezdték, hogy az ezer forinttal adjon fáró-bankot. És Bethlen gróf ugrott, ám a játék végén a partnerei sírtak. De adjuk vissza a szót a grófnak! „Én soha kártyázó nem voltam, nem is tudok most sem kártyázni, de azért vonakodtam elveszíteni az ezer forintot, ámbár akkor volt elég pénzem; de barátimnak kedvüket elrontani mégis nem akarván, fáró-játékra kitettem mind az ezer forintot. Rögtön mindenki ezer forintot tett ki ellene, s én mindjárt az első osztás után besepertem négyezret. Ekkor ezer forintot zsebre tettem, a többit az asztalon hagytam, hogy nyerjék vissza tőlem. Csütörtök este kezdődött a játék s szombaton délben még mindig együtt voltunk. Már az álomtól elnyomva azt sem tudtam, hol vagyok. Szombaton tizenegy órakor ott a zöld asztalnál falatoztunk egy keveset, és az urak újból játszottak ellenem. Ekkor belépett Rigó segédtiszt, elkérte a kardomat és a herceg nevében jelentette, hogy profozhoz kell mennem a várban való mulatásért és kártyázásért. Jó szívvel mentem, mert az álmatlanság miatt már alig álltam a lábamon. Megszámoltam a pénzt. Tizenhatezer forintot nyertem készpénzben, meg elnyertem Bánfi generálistól a hintóját és bécsi kocsisát, Gáspárt. Jó szívvel mentem hát be az áristomba, ahol jó ágyban úgy aludtam, ahogy csak a kártyások tudnak aludni. Huszonhat órát aludtam egyfolytában. Kardom oda volt készítve az ágyam mellé. Ekkor szólt az őr, hogy siessek, mert a herceg vár. Asztalhoz ültetett, majd ebéd alatt így szólt hozzám: 'Én a kapitányt azért küldettem árestomba, hogy a többit büntessem; mert hallottam nagy nyereségeit, hallottam bágyadtságát, s hogy azok azt ki ne használják, a kártyások a sok vagyont vissza ne nyerjék, jónak láttam önt onnan elküldeni. Már egy ló helyett viszen négyet haza, meg tizenhatezer forintot. Szerencsét kívánok hozzá, - már ebédeljünk jó kedvvel! Persze jó kedvvel, vígan ebédeltünk. Vesztő uraim otthon hogy ebédeltek akkor, nem tudom.” A gróf a négy lovat azután a következő télen eladta Teleki Ádám grófnak negyvenezer forintért. Tízezret azonnal megkapott készpénzben, míg a hátralévő harmincezret Teleki tréfából részpénzben fizette ki, melyet öt szekér vitt Bethlennek Madarasra. „De úgy is jó volt!” - fejezi be az elbeszélését a szerencsésen járt gróf. • Dénes
