Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-10 / 114. szám
2006. június 10., szombat • HÍDLAP V magazin Szerelmi házasság, akadályokkal Ha kicsit belekukkantunk az uralkodóházakban köttetett házasságkötések históriájába, hamarosan kiderül, hogy bizony ritkán fordultak elő szerelemből született frigyek, a királyi párkapcsolatok alakulását mindig is elsősorban a diplomáciai érdekek határozták meg. Nem így I. Ferenc József császár esetében... T örtént, hogy 1853. augusztus 16-án Ferenc József nagynénje Ludovika bajor hercegnő két lányával, Helénával és Erzsébettel látogatást tett Ischlben, ahol az ifjú császár éppen a nyarat töltötte. Nem egyszerű rokoni látogatásról volt szó, hanem arról, hogy az akkor „már” 23 esztendős Ferenc Józsefet anyja, Zsófia főhercegnő meg akarta nősíteni. Egy Habsburg uralkodónak természetesen más uralkodócsaládból kellett feleséget keresni, ezen felül pedig katolikus vallásút. Ezzel azután a lehetőségek köre be is szűkült. A „jelöltnek” feltétlenül olyan ország dinasztiájából kellett származnia, amely Ausztriával az adott pillanatban nem volt ellenséges viszonyban, ilyen pedig - mondjuk meg őszintén - akkor kevés akadt. A Savoyai-dinasztia nem jöhetett számításba, a Bonaparte család pedig különösen nem, amely Bécs szemében egyébként is csak felkapaszkodott parvenü. Zsófia főhercegnő a kevés lehetőség közül a saját családja szempontjából a legelőnyösebbet választotta. Ludovika a húga, I. Miksa bajor király lánya volt, férje pedig Miksa bajor királyi herceg a Wittelsbachok oldalágából. Igaz, hogy a Zsófia által kissé megvetett, bohém Miksa herceget leginkább a lovak, a nők, a vadászatok és a bajor mulatságok érdekelték, de a császári anya szemet hunyt e kellemetlenség fölött és húga idősebb lányát, Helénát szemelte ki Ferenc József jegyeséül. Részint azért, mert már tizenkilenc éves volt, részint pedig mert híres szépségnek is számított. A tizenhat esztendős Erzsébet nővére mellett szinte Hamupipőkének számított, inkább csak azért vitték magukkal, hogy ne legyen annyira egyértelmű a háztűznéző. Erzsébet egyébként épp egy fájdalmas szerelem után volt, egy bajor gróf tetszett neki, ám a közelmúltban meghalt. Ischlben gyászruhában jelent meg anyjával és nővérével együtt a császár előtt. Ugyan Ferenc József is pontosan tudta, hogy miről van szó, de hirtelen a kisebbik lány iránt kezdett érdeklődni. Másnap bált rendeztek, ott már Erzsébettel táncolt, holott a hercegnő még nem is nagyon értett a tánchoz. Augusztus 18-án, a saját nevenapján már meg is kérte Erzsébet kezét. Úgy tűnik, Erzsébet sem idegenkedett a határozottan jóképű ijfú császártól, talán csak a foglalkozásától. Mondják, többször is sírva fakadt, amikor a házasság szóba került, s egyre azt hajtogatta, hogy nagyon szívesen hozzámenne, ha csupán egyszerű szabólegény volna. Ezzel a ranggal azonban az osztrák császár nem szolgálhatott. Többekben felvetődött, hogy Erzsébet mégis a szerencsefia, hiszen karácsony előestéjén született 1837- ben, épp vasárnap, - ja és egy foggal! Igaz ugyan, hogy a rideg és akaratos Zsófiának kezdetben nem tetszett fia választása, ám látva Ferenc József boldogságát végül elfogadta Erzsébetet, - egyelőre. Az eljegyzés szinte pillanatok alatt ment végbe az anyagiakat elrendező házassági szerződés megkötését a következő év márciusára halasztották. A megismerkedés és az esküvő között eltelő alig pár hónapban Sissinek rengeteget kellett tanulnia. Neveltetésében és képzésében hatalmas hiányosságok voltak, hiszen nem szánták trónra, a legkevésbé a Habsburg Birodaloméra. Az egyik legfontosabb Ausztria történelme volt, melyet Majláth János gróf, történettudós tanított neki. Emellett tőle hallott először magyar szót, sőt magyar verseket is, bár a nyelvet ekkor még nem beszélte. Erzsébet évekkel később is elismeréssel beszélt tanáráról. Megtanulta ugyan a társasági illemet, azonban Európa egyik legkonzervatívabb udvarának merev etikett-előírásait nem tudta, és nem is akarta elfogadni. Anyanyelvén, a németen kívül még angolul és franciául beszélt, ám franciatudását sok kritika érte és soha nem sikerült igazán megszeretnie ezt a nyelvet. Magyarul és újgörögül csak a későbbi években tanult meg. A parádés esküvőre Sissi április 20-án indult, végig hajóval a Dunán, mindkét partról folyamatos ünneplések közepette. A megérkezést követően díszvacsora, másnap pedig megtörtént az ünnepélyes bevonulás Bécsbe. Azt mondják, hogy emberemlékezet óta nem láttak ekkora pompát a székvárosban. Április 24-én ment végbe az esküvő. A szertartást Othmar Rauscher bécsi hercegérsek celebrálta hetvenfős segédlettel. A császárváros önfeledten ünnepelt. Rossz előjel volt, hogy Erzsébet az esküvő után egy szobában még jól kisírta magát, utána azonban fogadás, ahol felvonultatták előtte a birodalmi arisztokrácia hölgyeit és urait, akik már hónapok óta köszörülték a nyelvüket a „szegény és tudatlan” kis menyasszonyon. Ezután következett a nászéjszaka, de reggel már ott volt a két mama, hogy diszkréten tájékozódjanak. Egy osztrák császárné legintimebb ügyei is az udvarra tartoztak. Kezdetét vette a későbben csak „magyarok királynéjaként” emlegetett Sissi szenvedésekkel teli, tragédiával végződő boldogtalan élete, - ám ez már egy másik történet... • Varga Az én kormányom Lázas álmaimban - alkalmanként (vagyis alváskor, ugye) többször is pereg a multiplexes agy-mozi, ami jó, ingyen van - mostanában meghallgatásokra járok. No, nem úgy, mint egy színész, hanem mint állampolgár, és az éles szemű grémium előtt próbálom bizonyítani, hogy alkalmas vagyok a feladatra, konkrétan arra, hogy az ország lakosa legyek. Pláne a választópolgára. Van programom: a túlélés. (Amire a szemüveges, a feszülten kioktató elnök rendre átkarol, és azt találja mondani: ugyan már, egyszerű programú barátom...) Hiszen vigyáz rám, nehogy véglényszerű, buckalakó önlényegem - „A buckalakók kívülről emberszerűek, de belül lelketlen szörnyek.” (Star Wars: II. rész - A kiónok háborúja) - a rovásomra menjen, vagyis, hogy csak eszem-iszom meg szeretkezem (hehe), jelesül a mának élek. Ha én nem, ő helyettem gondol a jövőmre, spóroltat velem, hogy a holnapra fussa, mert, ugye, különben hajlamos volnék a közeli büfében gyorsan a keresményem nyakára hágni. Ami, ugye, nem feltétlenül munkából származik, ahhoz többnyire gondolkodni kellene, segélyek és támogatások vannak, persze csak akkor, ha tudom, hol a helyem. Mert nem elfogult. A példaképem. De szóval: titokban nekem is akadnak elképzeléseim egyfajta miniszteriális összetételről, jelesül egy S. O. N. K. A. fedőnevű csúcs kormányzati szervről (S. O. N. K. A.: Segítek ONKént A magamon), ahol majd kellő szakértelemmel osztjuk az észt, pláne a pénzt (ipámnak, napamnak, ángyomnak, kuzinomnak stb.), mert azt azért mindenki beláthatja, hogy akkor lendületes az ország és dübörgős a gazdaság, ha a zsír mellé téliszalámira is futja a kenyérre. És így futja. Minékünk. Szerintem nem vagyok egy menthetetlen nepotista - álmaimban biztosan nem -, nem csupán véreimet juttatnám mindenféle fontos pozícióba, én a tárcákat a hozzáértés és a szakértelem alapján osztom, akárcsak az első szocialista ország-vezetés idején történt, és amint persze a nagy példaképem is teszi (nem Gyula, hanem Feri). Például ezért kérem fel Woody Allent, hogy vezesse a honvédelmi ágazatot, hiszen a lehető legjobb módszert ötlötte ki arra az esetre, ha, teszem azt, a keleti maorik mégis lerohannának: H. E. T„ vagyis háború esetén túsz. Mondom, a túlélésre játszom. És átkeresztelném magam is a munkaügyi (és szociális) minisztériumot, talán H. E. N. Y. É-re: Hej, Eleget Nyomorogtunk, Együnk kolbászt minden nap), mert tenni a semmit igazán emberhez illő, és mondjuk, élére rögvest kinevezném Győzikét, aki tespedtségben élen jár, és nemkülönben remek egy médiavisszhangja van. Az én külügyminiszterem - figyelem, meglepetés! - Kelemen Anna lenne, aki jártas, de legalábbis figyelemre méltó tüdővel rendelkezik. Nincs az a (hímnemű) diplomata tárgyalópartner, akivel ne tudna megegyezni, és hát okos. Az agráriumot (úgyis, mint mező- gazdaságot) valami jó nagy parasztra bíznám, amit nem pejorative értek, szívem szerint Toldi Miklósra lőcsölném, akit miután jól „hé, pa- raszf’-oztak, mégis higgadtan útba igazított a petrencerúdjával, az unió irányába, vagyis: eurokonform. Mivel azonban nem kortárs, mást kell, hogy kijelöljek, titkos favoritom az édes jó anyám, aki ugyan nem röghöz kötött (paraszt), de kiválóan ültet szobanövényeket - van például egy fikuszunk, ami már vagy húsz telet megért -, és első osztályú a pitéje. Az egészségügyi reformer miniszternek doktor Kotászt delegálnám (A tanú című filmből), mert ügyesen végzi - ki - a dolgát, és gondja van a mezei ártatlanokra, hogy ne szenvedjenek, életben maradjanak. És fizessék a recept- meg a vizitdíjat, mert szükséges. Pontosan nem tudom, miért, de közgazdász-tanácsadóim szerint kell, máskülönben nem tudnék nekik helikoptert venni (ugye: sürgősségi ellátás), és azért kínos, hogy, teszem azt, egy gazdasági minisztertől kérik kölcsön, hogy bejárjanak a fővárosba a messzi vonzáskörzetből. A pénzügyeket meg magamra bíznám. Mert értek hozzá. Jól el tudom költeni. (Az adóhivatal szerint túlságosan jól, de ez most más lapra tartozik, nem erre.) Érhetne az a vád, hogy halmozom a pozíciókat, de - úgy látom egyébként is, a központosítás példakép-kormányom szívügye, ugye - az a biztos, amit az ember saját maga végez el, vagy fel ügyel-A többes állásvállalásom azért van, hogy nyilvánvalóan a miniszterelnök szintén én lennék, hát mégis csak az én kormányom ez. (Az álom én vagyok.) Útmutatást a mikéntre vonatkozóan - miszerint akkor hogyan kéne az államot vezetni - valószínűleg valamelyik tapasztaltabb bábszínháztól kérnék, ők aztán igazán tudják, miképpen kell a marionett-bábukat mozgatni. Álmaimban aztán, amikor ehhez a magas polchoz érek, általában felriadok, nem a lehetőség részegít meg - azt másra bízom, mármint a megrészegítést -, hanem a felelősség. Az, hogy hova furatom az otthoni hivatali trezort, mert ám, ugye, nem szerencsés, ha szomszédék kölyke átjön, majszolja a külügyminiszterem pitéit, és ágaskodva eléri a széfet. Az megnyugtat, hogy - amint a nagy példaképem bátor tettei mutatják - tulajdonképpen szabad préda ez a kis haza, majdnem bármit megtehetek, hiszen szeretnek, vágynak és bíznak. Vagy éppenséggel a változásoktól félnek. Ahogy a költő fogalmaz: „akárcsak az elaggott gardedámok/ mindig visszatérnek az avantgárdok” (Wehner Tibor: Az ország ugyanaz).
