Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-10 / 114. szám
HÍDLAP • 2006. június 10., szombat hídlapmagazin Duray Miklós írása Mit tegyünk? Mit cselekszenek? Mit tettek? Mit cselekedtünk? - befejező rész A köztársasági elnök korábban kapott egy javaslatot, hogy fogadja a Kárpát-medencei magyarság meghatározó személyiségeit, de ezt az eredendően nemzetpolitikai fogantatású sugallatot valaki átalakította. Május 3-án Somogyi Ferenc külügyminiszternek feltettek egy újságírói kérdést, azzal kapcsolatban, hogy május 4-én határon túli magyar értelmiségiekkel találkozik a köztársasági elnök - mit tud erről? Válasza az volt, hogy ez „feltételezhetően egy jó szándékú kezdeményezés, ami egy adott társadalmi réteg képviselőinek véleményét meghallgatva próbál hozzájárulni ennek a fontos és esetenként kényes kérdéseket is felvető problémának a kezeléséhez.” Furcsa, hogy a külügyminiszter a beavatatlan személy szerepét játszotta ezzel kapcsolatban, noha az éppen bekövetkező találkozó tartalmi szülőanyja az egyik szakmai beosztottja volt. Ahhoz nem fér kétség, hogy a köztársasági elnök jó szándékkal viszonyult ehhez a találkozáshoz, sőt ahhoz is, hogy egy olyan civil vegyes felvágottat fogadjon, amelyben nemcsak összehasonlíthatatlan értékű személyek jelentek meg, hanem zavartkeltően ellentétes szemléletűek is. Ezért okságinak kell tekinteni a köztársasági elnök által megfogalmazott és mindenütt idézett mondatot, hogy „nem lehet általában a határon túli magyarságról beszélni”. Sólyom László a találkozót követően a sajtóban közzétett nyilatkozataiban érezhetően a személyes benyomásairól beszélt, amelyek szerint megszívlelendő az a meghívóban is megfogalmazott véleménye, hogy a kérdést ki kell vonni a magyarországi belpolitikai szempontok köréből. Elgondolkoztató viszont, hogy ugyanezt akarja a kormány is, de más okkal. A köztársasági elnök nem szeretné, ha a belpolitikai csatározások martalékává válna az ügy, a kormány pedig azért akarja kiszorítani a politikai szervezeteket, mert az ellenőrzés alól szeretné kivonni a határon túli magyarok ügyét. A szavak összecsengenek, azonban más-más szándék rejtőzik mögöttük. Megtévesztésre alkalmas helyzet! Ezt a félelmünket igazolja a Sólyom László nevével jelzett levél is, amelyet 2006. május 8-i keltezéssel, de két nappal később olvastak fel az Ernst Múzeumban megrendezésre került Közös tér c. kiállítás megnyitóján. Levelében szerepel egy fél mondat, amit tudatosan csempésztek bele a kormánynak elkötelezett tanácsadói. így szól: a kisebbségiek a kisebbségekről indíttatású kiállítás akkor nyílik meg, „amikor a magyar nemzetpolitika újragondolása elodázhatatlanná vált, de ennek szempontjai nem állnak készen.” Ki, mit akar, mikor, hogyan, kikkel újragondolni? És mi okból? Akik az eddigieket végiggondolták, mind ismertek. Őket nem kérdezi senki. A nemzetpolitika ma már nem egy zöldmezős beruházás, amire pályázatot kell kiírni. Az újragondolás a leltárral szokott kezdődni. Ha olyan nagy társadalmi és politikai kérdéskört akarunk újragondolni, mint a nemzetpolitika, a paradigmákat kell újragondolni. Ha bennfentesek vagyunk, akkor elegendő a módosításokról beszélni és azokról a szempontokról, amelyeket illetően paradigmális helyzetet kellene teremteni. Vagy így, vagy úgy, ez felelős párbeszédet igényel. Az viszont a felelős politikusokon múlik, hogy kikkel folytatnak párbeszédet, vagy hogyan folytatják. Az eredmény őket minősíti, az érintetteket pedig sújthatja. Kezd tehát kialakulni egy olyan káosz a nemzetpolitikában, amin csak egy világosan megfogalmazott rendezőelvvel lehet úrrá lenni. Frissítsük fel emlékezetünket. A Szentszövetségnek számunkra (és a lengyelek számára) bármennyire is negatív az üzenete, de a napóleoni háborúk okozta „felfordulást” követően több mint ötven éven át meg tudta őrizni az európai hatalmi stabilitást, ami azonos volt a békével. A forradalmak rövid ideig tartó kora csak egy közjáték volt. A berlini konferencia után azonban egy olyan nyolcvan év köszöntött ránk, amiben elpusztult csaknem százmillió európai ember, de lehet, hogy több is. Ezt a mintegy három emberöltőnyi korszakot jogilag a párizsi béke zárta le, de nem jelenített meg semmilyen új értéket számunkra. Az UNRRA program, a Marshall-terv, az Észak-Atlanti Együttműködés, a megszállási övezetek, a hidegháború kibontakozása egy újabb őrület felé hajtotta Európát. A káosz és a megosztottság megszüntetésére egy új eszme kellett. A gazdaságpolitikusok a vámuniók a Montánunió létrehozását tekintik ilyennek, tehát a kereskedelemmel és a vállalkozásokkal összefüggő egyezményeket. De volt ettől egy sokkal fontosabb és jelentősebb tett, a Schumann-deklaráció, illetve a szellemisége: a fenyegető veszélyekkel arányos önvédelmi erőfeszítések, a szolidaritás, nyitottság az együttműködésre és a közös jövőépítés. Először jelent meg ilyen koncentráltan a modem politikában a keresztény szemlélet, ami máig az európai együttműködés alapja, melyet a globalizáció sem tudott megsemmisíteni. Ez talán jó példa lehetne számunkra is. A nemzet határok fölötti újraegyesítését az európai integráció gondolata ébresztette bennünk. Ez azonban megvalósíthatatlan a szolidaritás vállalása, a nemzetet - nem ellenség által - fenyegető veszélyekkel arányos védelmi erőfeszítések, a közös jövőtervezés és jövőépítés és mindezek érdekében való együttműködés nélkül. A rendező elv ki van találva. A mostani Brown-mozgás a magyar nemzetpolitikában az eszme kimúlásához és a széteséshez vezethet. Attól tartok, hogy a pillanatnyi kaotikus kísérletek valóban, talán tudatosan ide irányulnak, még ha - jóhiszeműen gondolva - nem minden résztvevőjének ez a szándéka. Az európai tapasztalat azonban arra int, hogy a megoldás a keresztény elkötelezettségű közélet köreiben születik meg, vagy ha már megszületett, csak ennek segítségével valósítható meg. Szabó nénitől Thália papnőjéig... „Én sosem voltam „csak” színész - nyilatkozta egy alkalommal Gobbi Hilda, akit az egész ország ismert és szeretett, leginkább a rádióban esztendőkön át sugárzott Szabó család Szabó nénijeként. Színpadi szerepei és a fimvásznon nyújtott alakításai megszámlálhatatlanok. Valóban nem volt „csak színész ”, nem is annak indult. A gimnázium után a putnoki Gazdasági Felső Leánynevelő Intézetbe járt, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Botanikus Kertjének gyakornoka volt. Hamar kitűnt azonban versmondó tehetségével. El is kötelezte magát, a '30-as évek elején „Thália papnője” lett. Hűséges művész volt, egész pályája során összesen három színházhoz szerződött. 1945 előtt részt vett a munkásszínjátszásban, szerepelt a Vasas Szakszervezet művészestjein és szerepet vállalt az ellenállási mozgalomban is. A német megszállás, 1944. március 19. után illegalitásba vonult. Apjától, az olasz származású Gobbi Ede századostól, egy munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokától, katonai mentesítő űrlapokat szerzett az ellenállás részére, melyeket felsőbb kapcsolatain, Horváth Árpádon és Major Tamáson keresztül továbbított. A háború után tevékenyen vett részt a Nemzeti Színház újjáépítésében. Kezdeményezés sére jött létre a Bajor Gizi emlékmúzeum, a színinövendékeknek a Horváth Árpád kollégium, az idős színészek számára pedig a Jászai Mari és az Odry Árpád színészotthon. A Jászai otthonból később - szintén az ő kezdeményezésére - a fiatal színészek otthona lett. A Színházművészeti Szövetségben, valamint a Színész Szakszervezetben sokat tett a rászoruló színésztársaiért. Minden vagyonát a magyar színházi szakmára hagyta. Végrendeletében díjat alapított az évad legjobb epizodistáinak. Nyaralóját a Magyar Nemzeti Színháznak adományozta, hogy alkotóházként működjön. Gobbi úgy rendelkezett, halála után el kell adni budai, Orsó utcai, 164 négyzetméteres öröklakását és garázsát. Ezek akkori becsült értéke kb. hatmillió forint volt. A pénz kétharmadából a színésznő Aase-díjat alapított: „Az emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői” az epizo- disták részére. 2002-ben az új Nemzeti avatásakor a nevét sem említették. 1988 nyarán hunyt el. • Petrov Népünk táplálkozási szokásai Nem könnyű feladat összefoglalóan szólni a magyarság néptáplálkozási szokásairól, talán nem is lehet, hiszen koronként változott. A török utáni időkben kevés olyan földterület volt hazánkban, amelyen például szervezett gabonatermesztés folyt volna. A föld ugyanakkor alkalmas volt birka, marha, illetve sertéstenyésztésre, a folyók pedig bővelkedtek különféle halakban. Főétellé tehát a hús lépett elő, nemritkán a disznótor. A heti két bojtos napon halat fogyasztottak az emberek. A növényi táplálékok közül a káposzta, a köleskása meg a hajdinakása vált mindennapossá, de divatosak voltak a szalonnával főzött tésztafélék is. A 18. századtól a rozs és a kukorica is bekerül a termesztett növények sorába. A kenyér akkoriban még többnyire kölesből készült, de ismert volt a kukoricakenyér is. A búzaliszt csak a 19. században vált általánossá, akár csak a cukorrépa és az abból kivont cukor is. Egy régi babona szerint, ha a gazda eladja a tejet, a tehén teje elapad. Ez azt eredményezte, hogy a falusi ember fehérjedús élelemhez jutott, nem így a városban élők. A polgároknak termelő tejgazdaságok az 1820-as esztendők találmányai. A gyümölcstermesztést a török időkben elhanyagolták, s azt csak a 18. században sikerült helyrehozni. Ekkor terjedt el az erős paprika is. A burgonya csak a 19. század elején lett divatossá. Volt az emberek étrendjében bizonyos „szigor” is. Az egyik céhes mester fennmaradt feljegyzései szerint reggelire tejes vagy fűszeres levest ettek, hétfőn és csütörtökön pedig korhelylevest. Ez utóbbi oka az volt, hogy vasárnap és szerda este tartották a céhes mulatságokat. Az ebéd: főzelék hússal, a két bojtos napon, - szerdán és pénteken - pedig hal, köménymagos káposzta meg sózott vagy füstölt sajt. A szokásos szombati étel a lencse volt, a vasárnapi meg a töltött káposzta. A családok többségénél tehát az „egytálétel” volt divatban. Többen is igyekeztek a rossz étkezési szokásokon változtatni. Apor Péter ismert 1736-os metamorfózisában arról ír, hogy Erdélyben egyáltalán nem divatos reggelire a kávé vagy tea. Ez csak a század végén terjedt el a tehetősebb polgárcsaládoknál, de az első étkezéshez használt úgynevezett pótkávé már a század közepére aránylag olcsó lett. Egészségesnek tartották a reggelire elfogyasztott árpakávét is. A fenti „étrend” csak a békeévekre igaz. Sokszor pusztított járvány, aszály, árvíz, melyek következménye éhínség volt és a „legjobb esetben” ezzel járó skorbut, a fogínysorvadás.
