Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-10 / 114. szám
2006. június 10., szombat • HÍDLAP lai magazin ni Akikre büszkék lehetünk... A csend hangjától a hangfogóig... A rock klasszikusainak inter- pretálója, színész, szinkronszínész, színházvezető, a Magyar Játékszíni Társaság elnöke, a Szabadtéri Színházak Szövetségének elnökségi tagja. Horányi Lászlót most nem szerepeiről, színházi, filmes munkáiról kérdeztük, hanem arról az időszakáról, amelyről talán keveset tud a közönség, főleg a mai tizen- és huszonévesek. A beatzene és beatirodalom hiteles megszólaltatójának nem is mindig kátyúktól mentes útjának részleteire derül most fény...- Mennyire tartja magát esztergominak?- Annyira, hogy itt születtem, ide jártam általános és középiskolába, itt érettségiztem 1969-ben és jelenleg is itt lakom, valamint ide köt a Várszínház vezetésével kapcsolatos munkám. Én a 70-es években kerültem el innen, bár itt élő édesanyám miatt is azért vissza-visszautaztam a városba, gyakrabban 1991-től voltam ismét Esztergomban. 1994-től teljesen szorossá vált a kapcsolat, hiszen akkor kerültem a Várszínház élére.- Ha jól tudom, már egészen a korai időktől kezdve a mai napig foglalkozik a színház mellett a zenével. Esztergomban még híres Molothow Ligetben is fellépett 1992-ben, akkor ha jól emlékszem Bob Dylan feldolgozásokkal...- Igen, egészen pontosan Bob Dylan, valamint Simon és Garfunkel számokat adtam elő a Hangfogó együttes kíséretében az esztergomi klubban. Ez a Csend hangjai című műsor volt. De muzsikusi történetem egészen a középiskolai időszaktól indul, amikor a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium tanulója voltam. Keveset tudnék arról mesélni, hogy akkor milyen élet volt Esztergomban, hiszen főleg az első két évben egy- egy óra kimenőt kaptunk. Az embernek akkor ez legfeljebb arra volt elég, hogy felrohanjon a Bazilika környékhez, ahol randevún találkozott mondjuk egy Dobó gimnáziumos kislánynyal. Cirka tizenöt percnyi idő volt rá, hogy megbeszélje a lánykával kapcsolatukat, majd rohant is vissza a kollégiumba. De nem panaszkodhattam, mert negyedikes koromban ezen az egy óra kimenőn kívül plusz időt kaptam külön engedéllyel az igazgatóságtól, mert már ekkor volt egy zenekar, amiben játszottam. A csapat főként a Dobó Gimnázium diákjaiból került ki, a plusz kimenőkön tartott zenekari próbákon, illetve az egyes fellépéseken. Egyébként a ferences iskola becsületére legyen mondva, hogy az én külön kimenőm valószínűleg a tanintézet rendtartásának történetében egy külön mérföldkő volt, nem volt ez jellemző akkor, de talán most sem. A zenekarunk neve egyébként a hangzatos Csundi and the Company volt. Ez a banda egy salgótarjáni könnyűzenei seregszemlén akkor első helyezett lett, tehát nemhiába próbáltuk az Animals, Beatles és Rolling Stones nótáit.- Ez volt az egyetlen esztergomi zenekara?- Nem, ezt követően a másik bandával, a Cécóval játszottam, velük az esztergomi Szerszámgépgyárban nyomtuk az ott megrendezett úgynevezett „Öt órai teákon”. Ezen a négyötszáz fős zenés-táncos bulik egyikén volt is egy elég nagy botrány. Akkoriban Esztergomban töltötte a nyarakat a képzőművészeti főiskolára járó fiatalok egy jelentős számú csoportja, akik ugyancsak eljöttek az egyik „Öt órai teára” és elhoztak magukkal egy hatalmas rajzot az akkor egyfajta underground-nak számító hippi kultúra témában. A képen egy hosszú hajú srác volt látható, nyakában egy kereszttel. A hippi mozgalmat jelképező fantáziarajzot a Szerszámgépgyár ebédlőjében lévő színpad falára helyezték fel rajzszöggel, hogy milyen jó háttér díszlet lesz az, amikor a Cé- có majd játszik. A gond csak az volt, hogy a hatalmas grafikát „Lenin elvtárs” falon lévő portréjára szögezték fel és az egyébként rendkívül jól sikerült bulit követően ott is hagyták. A szombati koncertet követő hétfői munkanapon aztán nagyon komoly rendőrségi ügy lett a Lenint eltakaró, nyakában keresztet viselő hippi kihelyezett figurájából. Az akkori politikai rendőrség paranoiájára jellemzően a Cécó együttes minden tagjához külön, de egy időben szállt ki az URH, és nagyon komoly jegyzőkönyveket vettek fel az egész, a „szerv” által összeesküvésnek vélt esetről, illetve „klerikális reakciós ügyről”. A kor eszmeiségének megfelelően tulajdonképpen még bírósági tárgyalásig is elvihették volna az ügyet, de az egész „cécó” végére olyan nevetségessé vált a vád, hogy „megúsztuk”, és nem lett semmi ebből a „Lenin helyett Lennon” dologból.- Mennyire befolyásolta pályafutását ez az incidens?- Most mondhatnám, hogy emiatt a balhé miatt hivatalosan is letiltott Cécó zenekar okán tört ketté a könnyűzenei pályafutásom, de ez nem lenne igaz. Már csak azért sem, mert később, amikor Debrecenben éltem a Csokonai Színház-beli munkám okán, a Colour együttes felbomlása után (a bandából a két Bokor testvér Svájcba disszidált ki) a gitárossal alakítottunk új zenekart. Ez a csapat lett a Hangfogó, akik a mai napig működnek, igaz már egyre kevesebb fellépést vállalva. Ezzel a Hangfogóval voltam aztán a Molothow-ban, a műsort nemcsak a zeneszámok, hanem az azok közé beillesztett beat versek, Ginsberg, Kerouac és Ferlinghetti költeményei adták ki. Az egyik-másik zenei korszakaimban született műsorok önmagukat igazolták, azok inkább üzenetükkel igenis több évtizeden át tartották magukat a különböző színpadokon. Az említett beat-irodalmi összeállítás például a húszéves évfordulót is megérte.- Már tizenkét éve művészeti igazgatója az Esztergomi Várszínháznak. A teátrumban előadott Médeia darab hamarosan a rangos Pécsi Országos Színház Találkozón mérettetik meg. Ez szakmai elismerés is egyben. Hogy látja, milyen perspektívája van a jövőben az Esztergomi Várszínháznak?- Hadd említsem meg, hogy a város kulturális életében hatalmas mérföldkőnek számított, hogy a 80-as évek végén létrejött a Várszínház. Ebben rendkívül nagy és tevékeny szerepe volt a Horváth Béla által vezetett Vármúzeumnak és az akkori önkormányzati kulturális bizottság vezetőjének, Nagyfalusi Tibornak. Jeles és fontos esemény volt, amikor 1996-ban az Esztergomi Várszínházát tagjai közé választotta a Szabadtéri Színházak Szövetsége. Ez volt az első határozott szakmai elismerése az addigi munkánknak. Ettől a ponttól kezdve azt lehetett mondani, hogy ez a színház már nem csak egy helyi kezdeményezés. Nem az volt, hiszen a tagsággal az államilag dotált színházak vérkeringésébe került bele. A Várszínházzal kapcsolatos távlati terv, hogy Esztergomban ismét legyen operaszínházi előadássorozat, hogy a várszínházi előadásokat egy komoly vászontetős megoldás védje meg a mostanihoz hasonló kiszámíthatatlan, esős időjárástól, valamint, hogy az esztergomi idény márciustól októberig tartson. • Pöltl Zoltán Érdekességek a múltból Nemzeti jelképeink A Mohács előtti időszakban Erdélynek önálló címere nem volt, mert nem volt olyan önálló közigazgatási egysége a magyar államnak, mint mondjuk Szlavónia, Horvátország vagy Dalmácia. Az erdélyi címer így csak Báthory Zsigmond fejedelem idejében, 1590 táján alakult ki a magyar, a székely és a szász nemzet címeréből. Ettől az időponttól kezdve az erdélyi fejedelmek pecsétjén mindig ott állott e címer, néha más címerekkel kombinálva. Az 1659-es szászsebesi országgyűlésen hangzott el a következő: „Az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insignájok légyen egy fél sas... A székelységnek légyen egy fél Hold és Nap... A szászságé légyen hét kolcsos város.” így is lett, bár ezek a szimbólumok nem mindig azonos elrendezésben jelentek meg a fejedelmi pecséteken. 1765-ben Erdély nagyfejedelemség lett, s Mária Terézia meghatározta címerének pontos rajzát, s az került be az ország középcímerébe is. Az erdélyi címerben a magyarságot sas jelképezi, amely Alsó-Fehér vármegye címerében is megtalálható volt már évszázadokkal korábban. A szászok hétbástyás címere nyilván a hét szász székre utal, míg a székelyek Hold és Nap szimbóluma már az ősi székely családok címerében is előfordul. Ami a zászlót illeti, nos egységesség abban is csak jóval Mohács után jött létre. A 16. században az erdélyi csatákban zsákmányolt zászlók között volt vörös, fehér, zöld, kék, sárga és ibolyaszínű, de ezek összetétele is előfordult. Magyarországon csak a 16. század második felében kezd az ősi magyar színekhez - a fehérhez és a vöröshöz - a címerben használatos hármashatalom zöldje. Az első, e három színt tartalmazó zászló 1601-es, melyet a török szultán ajándékozott Báthory Zsig- mondnak. Aztután e trikolór lassan-lassan hagyományossá vált. Azért lassan, mert a Habsburgok nem szívesen vették volna, ha e szultán adományozta zászló elterjed, így még jóidéig csak a királykoronázásokkor engedélyezték használatát. így történt ez II. Ferdinánd, I. József és III. Károly magyar királlyá koronázásakor is. A háromszínű magyar zászló akkoriban tehát még afféle koronázási jelvénynek, jelképnek számított, hiszen csak a koronázásokkor került elő. Mária Terézia, Magyarország és Csehország királynője, egyben osztrák főhercegnő uralkodása első éveiben készített magyar vonatkozású iratait már piros-fehér-zöld szalag fogta össze. E „liberalizáló” tendencia azonban rövid életű volt. A magyar trikolór végül a francia forradalom utáni időkben terjedt el, természetesen igen lassan, hiszen a nép körében való használatát eleinte tiltották. • V. P. Az utolsó európai? 1859. június 11-én távozott az élők sorából az a Clemenc von Metternich herceg, aki majd' fél évszázadon át kormányozta Ausztriát a társországokkal együtt, mindvégig hűségesen szolgálva az I. Ferenc nevével fémjelzett reakciót. Megítélésében mégis érdemes eltűnődnünk azon, hogyan is gondolkodón, gondolkodhatott ez a teljhatalmú kancellár? Lehet őt szeretni vagy nem szeretni - attól függ honnan szemléljük - ám ez a fajta „szeretet” nem történelmi kategória. Magyarországon és Itáliában nem szerették, másutt csodálták. Egyes történészek egyenesen úgy emlegetik, mint az „utolsó nagy európait”, egy olyan politikust, aki felismerte az összeurópai civilizációt fenyegető baj forrását, jelesül a forradalmat és annak mozgatórugóit. Figyelemre méltó A. Cecil „Metternich” című munkája, főként, hogy a szerző angol. Amint írja, Metternich a demokráciában és a nacionalizmusban ismerte fel azokat a fő erőket, amelyek meg fogják szüntetni a tradicionális Európát, ha azokat egy radikális akció el nem fojtja. Cecilnek igaza van, amikor azt írja, hogy Robespierre a hajójának farvizén később nem csupán Napóleont hozta maga után, hanem ugyanígy Sztálint is, mert a bonapartizmus és a totalitarizmus nem a demokrácia ellentéte, hanem sokkal inkább a legvégső következménye. Azon fáradozott, hogy meg legyenek bilincselve a felforgatás különböző formái - a liberalizmustól és konstitucionalizmustól a kollektivizmusig és kommunizmusig. Metternich vonakodott attól, hogy „nációk”-ban gondolkozzék, amelyeket ő csak a forradalom maszkjainak és anti-dinasztikus mítosznak tartott. Ami művét, a Szent Szövetséget illeti: bizonyosan ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy egy generáció számára termékeny békét teremtsen, de a szövetség nem érte el alapító princípiumának magasságát. Hogy az idő mást hozott? Ilyen a történelem, amelynek haladását a herceg sem állíthatta meg. Annyi azonban bizonyos: ő kormányozta utoljára bizonyos ideig sikerrel az egykori Német Szent Róma Birodalom utódát, az Osztrák Császárságot. • Dénes
