Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-10 / 114. szám
HÍDLAP • 2006. június 10., szombat hídig/ magazin Az Örök Király leányának igaz története Ki is volt, hogyan is élt az az Árpád-házi hercegnő, akire annyira kellett haragudni? Mi volt a „bűne” Szent Margitnak? Semmi egyéb, mint hogy egyszerűen komolyan vett olyan dolgokat, melyeket saját, mitikus észjárású, csodákban hívő, túlvilági háttérben élő kora sem vett mindig komolyan... Áldozatnak tudta magát a keresztény eszmevilág szellemében: apja, IV. Béla és anyja egykori fogadalma áldozatának. Amikor a király és felesége, Mária királyné a tatárok elől menekülve Trau várába vette be magát a királyné épp gyermeket várt. A pusztítás és országromlás kétségbeejtő tudatában a királyi pár fogadalmat tett: ha megszabadulnak az országukat ért veszedelemtől, születendő gyermeküket Istennek ajánlják. így is történt, Margit domonkos rendi apáca lett. Ám az idő sok mindent feledtet. Béla király bizony „megfeledkezett” egykori fogadalmáról és külpolitikai gondjait úgy akarta megoldani, hogy az Ottokár cseh királlyal kialakult jószomszédi viszonyt Margit lánya házasságával akarta megpecsételni. A két uralkodó látogatást is tett a „Nyulak szigetén”, a hercegnőt bemutatták Ottokárnak. Margit ekkor még valójában „szabad” is volt, nem tette még le végső, ünnepélyes fogadalmát. Igaz, az sem lett volna akadály, pápai felmentést viszonylag könnyedén lehetett akkoriban szerezni, főként olyan magas körökben, mint egy-egy uralkodóház. Ám Margit apácaságára hivatkozva ellenállt. Kijelentette, hogy ő a pápa fölmentésével sem törődik, komolyan veszi azt a fogadalmat, amelyet szülei egykor tettek. Kétségtelen, hogy ez a szokatlan ellenállás, amely nem hajolt sem kérésre, sem fenyegetésre, és egy túlvilági -hithez kapcsolódó fogadalomra hivatkozott, már magában is misztikus magatartás hátterére utal. Úgy tekintette magát, mint Istennek ajánlott áldozatot Magyarország oltalmára. A hercegnő viselkedése utal arra, milyen közeli rokonságot érezhetett nagynénjé- vel, Szent Erzsébettel. Rendtársai is ugyanolyan templomban merengő leánynak írják le, mint korábban Erzsébetet. Érzékenysége is szembetűnő. Mikor először mesélték el neki, ki is látható ott a keresztre szögezve a templomban, és miért feszítették meg, a kislány elsírta magát, és ez a sírás valójában nem maradt abba, végigkísérte egész életét. Teológiai értelemben ezt úgy nevezik: a „könnyek adománya”. Ám Margit nem csak sírni, örülni is tudott, de ezt is leginkább csak az imádságban, főként, ha éjjelente fölkelt virrasztani. Ilyenkor mindig egy rendtársát választotta maga mellé, figyelje, nem kémlelnek-e utána. Legendájában olvashatjuk, hogy imádság közben félhangosan suttogott, mintha beszélgetett volna valakivel. Apjával szembeni ellenállása azonban nem maradt következmények nélkül. A király rideg haragja kihatott az egész rendre. Visszavett tőlük adományokat, így 1269. október 3-án kelt oklevelében, a veszprémi püspökség sérelmeit orvosolva a budavári Nagy- boldogasszony-templomot is, amit annak idején - mint ő maga mondta - „csak Margit leánya iránti kedvezésből” adott a domonkosoknak. Ebben az oklevélben fordul elő utoljára Margit neve és már nem úgy, mint korábban, vagyis nem „a legkedvesebb leány”. A szigeti zárda sem kap többé adományokat és ez már az apácák többségének sem tetszett. Többé nem büszkék rá, hogy közöttük él a király leánya. Egyre inkább attól tartanak, hogy Béla rájuk is megharagszik és ez a félelem visszaszáll Margitra. Megkezdődik a hercegnő „vesszőfutása” a kolostorban. Bosszantások, sőt kínzások sora várt rá, úgy bántak vele, mint szolgálólánnyal, de mint egy rossz szolgálóval. Durván, gorombán viselkedtek, kiabálak vele, sőt egyszerűen kiközösítették. Ám ő, a konyhában dolgozó, nehéz betegeket ápoló, szolgálóként élő leány úgy tesz, mint Szent László király, akiről legendájában olvashatjuk: „Népe bűneit siratja és szíve oltárán magát Istennek élő áldozatul fölajánlja.” Törékeny alkata azonban nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat. Még élt IV. Béla és Mária királyné, amikor „legkedvesebb lányuk” már ott feküdt a ravatalon, a szigeti zárda templomában 1270. januárjában. A király és a királyné nem jelentek meg a temetésen. Szenttéavatási pere már 1271-ben megkezdődött, a „Nyulak szigete” pedig azóta az ő nevét viseli. • Varga Péter Da pacem, Domine! mind róluk viszonylag keveset tudunk. Nevük mindenesetre elárulhat valamit. A Mihály keresztény név, elvileg arra is mutathatna, hogy 972-ben Gézával együtt öccse is keresztvíz alá került, ezt azonban sem kizárni, sem megerősíteni nem tudjuk. Neve végső soron a görög Baszileiosz, közvetlenül pedig az orosz Vaszilij névből származik. Hogy István a már hosszabb ideig fogságban tartott Vazult véglegesen alkalmatlanná tegye az uralkodásra, megvakíttatta és fülébe'forró ólmot öntetett, fiainak pedig azt javasolta, hogy hagyják el az országot. Tudni kell, hogy a XI. században a megva- kítás nem büntetés volt, hanem a maga módján „emberséges” politikai fegyver a trónkövetelők hatástalanítására. András, Béla és Levente el is menekültek. István halála után Orseoló Péter foglalta el a trónt, de nem tudott - de talán nem is akart - alkalmazkodni a hazai viszonyokhoz, ráadásul a közvéleményt is ingerelte, hogy a jogos örökösök helyett egy idegen állt az ország élén. Mindehhez járult, hogy Péter az érett feudalizmus korát élő Itáliából érkezett, a hazai állapotok idegenül hatottak rá. Gizella királynéval is méltatlanul bánt. A főemberek végül elűzték, és Vazul fiait hívták haza, hogy folytassák az István által megkezdett művet, hiszen nem arról volt szó, hogy vissza kívántak volna térni a pogány szokásokhoz, - bár a hazatérő fiúktól egyes források szerint bizonyos főurak kimondottan ezt kérték-, egyszerűen Árpád utódait szerették volna a magyar trónon látni. Vazul további története homályba vész, annyi azonban bizonyos, hogy legidősebb fia végül magyar király lett, I. András néven. V. P. „Adj békét, Uram!” - énekli a kórus a nagysikerű „István a király” című rockoperában. A magyar királyság megszületése bizony nem békés úton ment végbe és a harc a hatalomért gyakorta kísértett Árpád utódainak történetében. Gondoljunk csak István és Koppány ütközetére mindjárt Géza halála után. A nagyfejedelem azzal együtt, hogy felismerte a kereszténység felvételének szükségességét, mint a nép fennmaradásának egyetlen zálogát, megváltoztatta az öröklődés rendjét. Eddig a seniorátus törvénye volt érvényben, amelynek értelmében a címet mindig Árpád nemzetségének legidősebb sarja örökölte. Ezt akkor felváltotta a keresztény uralkodóházakban szokásos pri- mogenitúra, vagyis, hogy nem a család legidősebb férfisarja lett az uralkodó, hanem az ífjK elhalt fejedelem legidősebb fia. Vazul minden bizonnyal keresztény volt, hiszen már apja, Mihály is megkeresztelkedett, mégis István valamiért „unidoneusnak”, azaz alkalmatlannak ítélte az uralkodásra, ezért helyette rokonát, a velencei dózse fiát, Orseoló Pétert jelölte utódául Imre herceg halálát követően. Erre Vazul állítólag merényletet tervezett a király ellen, hiszen István meglátásával ellentétben az új öröklődési törvény szerint őt illette volna a korona. István unokatestvére volt, öccsével Szár, azaz „kopasz” Lászlóval (akinek „kopasz” jelzője azért bizonyos pogány szokások követésére utal) együtt Géza testvérének, Mihálynak a fia. Mind apjukról, Mihályról, Oktatásunk kritikája Mikes Kelemen a kolozsvári jezsuita konviktus neveltje volt korábban, de 1713-as francia- országi útjának tapasztalatai alapján jól látta ennek az oktatási rendszernek a hibáit. Ezeket az élményeit, emlékeit vetette papírra később Rodostóban, a „nagyságos fejedelem” kísérő- jeként, ahol törökországi fiktív levelei is íródtak örök gyöngyszemeként a magyar irodalomnak. „Arról igen okosan gondolkodik kéd, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát, valamint nevelik a franciák. Édes néném, ott pedig csak kereskedó'ket lát kéd, de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királya vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az. ifiakot való jó neveltetésekből áll; a hadakozást, a tudományokat és a mesterségeket akkor kezdik tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy ifiúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármelyik nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifiakot, ha az atyák arról jobban gondoskodnának. Noha közülük sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többnyire taníthatnák, mert egy jól neveltetett és oktatott ifiú a fiát is asszerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy is neveltetnek nálunk az ifiak. Közönségesen tíz vagy tizenegy éves koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolába jár. Addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással csak paraszti szokást is tanul. Ha iskolába nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöt oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván, eltanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak. És a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, hogy nemesember gyermeke-é? Talán meg sem tanulhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék. Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collégyi- umba béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadul ki, olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifiú jó deák, jó historikus, a gyeométriát, gyeográ- fiát szükségeihez képest tudja, és már jó haditiszt. Nemcsak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája."
