Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-24 / 124. szám
VI HÍDLAP • 2006. június 24., szombat magazin H^Kv. Jba. ■ KL' Hapták Mikor ezt olvassák, már nem lesz itt. Csak jött és ment - a jöttment, haha és gazsulált meg minden. Persze éppen a „meg mindennel” van a baj, ahogy az lenni szokott. Nem pusztán a hitelesség kedvéért, hanem mert - mint olyan sok más falumbéli - Budapesten található a főállású (iilésű) munkahelyem (mókahelyem), itt írom ezt a jegyzetet, és az utóbbi fél órában ha hat helikopter el nem körözött a házak fölött, akkor egy sem. Pechemre imént nevezett munkaállomás a belvárosban található, ráadásul jó közel ahhoz a hotelhoz, ahol a nagyember álomra hajtotta a fejét. Sokba lesz ez. Kössük össze a dolgokat. Én abban az első osztályú szállodában többször is megfordultam már, no nem „bibi”, tehát nem azért, mert úgy untam az esztergomi panelt, és egyébként meg az elcsalt közös költséget így gondoltam elverni. Hanem azért („koszorút, ha meghalok” - így a népdal, én meg asszociatív firkász vagyok, mint tudjuk), mert több olyan szakmai - filmes - rendezvénynek adott otthont a Le Meridien, ahol magam is megfordultam, mert dolgoztam. Itt találkoztam - de jó ezt írni, miszerint: többek között - Sophie Marceau- val, aki után szív nem maradt dobogtalan. De most, ugye, ha itt lakna a szép hölgy, mondanák, hogy helóhe, hess innen, pláne meg, hogy olyan filmmel tetszett befutni, mint a Házibuli, ami franciául La boum, és amerikánus fülnek nagyon a repeszelő csőbombára ha- jaz (bocs, képzavar). Nincs szomorúbb az üres hotelnél - de van: a hóvég merthogy arra való, hogy nyüzsögjön benne az élet, híres- nemhíres emberek ott aludjanak, egyenek, igyanak stb. Nem tudom, mit ismer meg a „ríl hangérien vörldből” (magyar rögvalóból) a tengerentúli nagyember, nyilvánvalóan semmit, mert akár Bécset, ezt a várost is kiürítették, tehát kivezényelt, nemzetbiztonsági átvilágításon átesett Gyurcsány-pólós óvodások - akik mentségére: mit se tudnak a polgárait másországba tanácsoló pszichopatáról; s jegyzem meg, nem, Feri, menjél te, a kormányoddal együtt, és ne felejtsd el leoltani a villanyt az állami szobádban, mert megszorítok - integetnek, azt’ annyi. Különben meg egy teremtett lélek se az utcán, a kánikulai napokon (érzésem szerint nem lesz sok belőle a nyáron) zárjon be a vendéglős, fagyizzon csak a szekuritis, a turista pedig ismerkedjen Kőbányával, mert az szép. Értem, persze, nem játszom a naivat, hogy ez nem a konkrét embernek szól, hanem annak a státusznak-intézménynek, amit képvisel, és nem akarják megkockáztatni, hogy egy kósza nyolcadik kerületi ta- libán, aki eddig a Szigony utcában rejtőzött, és kannásbor-ivással álcázta magát, hip-hop előrontson, és rávesse magát nagyemberünkre. De akkor is, minek az egész, hiszen ez az „intézmény” egy másik, szeparált világban él, ahol bólogatnak, hogy jól van, jól csinálod, dobjad csak a bombákat, foglaljad el az országokat, leckéztesd meg az embereket miegyéb. Hiszen olyan ez, mint egy videojáték. Nincs itt valós - igen, hónaljszagú - ember, nincs valós probléma. Tüntetni is csupán jó messze lehet (lehetett) majd ellene, ahonnan a hang nem hallatszik el, ahová kell, nemhogy az égig. Az egész felhajtás egyébként kísértetiesen emlékzetet egy király és udvartartása zarándoklására. Tudniillik. Az uralkodó hozza a markotányos legényeit (a testőröket), bohócait és krónikásait (az amerikai sajtó képviselőit), és még van előkóstoló hoppmester-szolgálata is, akik lerohanták az ebédet szervírozó éttermet, sejtenként ellenőrizték a tálalni szánt birkasültet (mert a bárányok önmagukban hallgatnak, ugye). Csak azt nem tudom, hogyan fogják megoldani (oldották meg) a Gundel-pala- csinta felszolgálását, mert originálisán és hivatalosan azt meg kell gyújtani. Ez pediglen első számú terrorveszély. (Nem akarom elviccelni az utóbbi drámáját, ám ami itt folyik annak elhárítása fantázianév alatt, az bohózat. Minden idők egyik legköltségesebb magyar bohózata.) Viszont, a felkészülési szakaszban, mosolyodott el büszkén a híradós kameráknak egy külügyér - akit vélhetően nem tesznek lapátra tök jó, hogy amikor a nagyember a Citadelláról beszél az 1956-os forradalomról és szabadságharcról (amit, jut eszembe, azért grün- doltak a Habsburgék, hogy legyen honnan lövetni az izgága pestieket, ha izgágulnak), akkor a pultpitusán nem az áll, hogy „White House”, hanem Hungary meg Budapest. Szóval hogy olyan ország- propagandát kapunk, hogy még a texasi farmer is a hetedik kerület flaszterére vágyik. Ez mind oké, de tulajdonképpen nem kellene elfelejtenünk, hogy a kisháza több és más, mint egy (szennyezettvízfejű) nagyváros, itt van rögvest Esztergom, Putnok és Ököritófülpös. Velük meg mi lesz? De csihad már a demagóg énem - aki sokat tanult ám a múltkori kampány során, már ami az ígéreteket és a valóságot illeti -, és mindenre fény derül, mire ezt olvassuk. A lényeg a lényeg: azon idegeskedem csak, hogy megéri-e (megérte- e) nekünk ez a nagy hajcihő, vagy csak a pszichopata szemüveges egoját volt hivatott hizlalni, és konkrét eredménye nincsen, csak a még mindig kimutatható lelkes Feri-rajongók bólogatnak, miszerint lám-lám, ezt is el tudja intézni, és persze, hogy megéri a sok-sok kiadást a nagyember-látogatás (a sok-sok megszorítás közben). Jó ez a hapták, nem baj, ha közben teli megy a gatyó. Gulya István írása A sudár és kemény Esztergomi Vitézek Esztergomi Vitézek. Akár egy lovagrend neve is lehetne, vagy talán egy tánccsoporté. De aki csak egy kicsit is jártas a sport, vagy inkább a rögbi világában, az tudja, hogy egy nem akármilyen csapatot takar a név. Ók a királyvárosi rögbisek, a legyőzhetetlen jelzőt méltán viselő csapat, a múlt hétvégén nyolcadszor - sorozatban - a csúcsra érő gárda. L eegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elmúlt nyolc esz- / tendőben nem volt olyan csapat Magyarországon, aki potenciálisan veszélyt jelenthetett volna a Vitézekre. Talán az idei bajnoki cím megszerzése volt a legnehezebb, hiszen nem akármilyen szezonkezdetet produkált Szőlősi László csapata. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy jó néhányan búcsút intettek a csapatnak - kiöregedés, lustaság, akaratgyengeség -, de voltak olyanok, akik felbuzdulva rögbitudásukon, az „úriemberek sportjának” hazájában (Nagy-Britannia) próbáltak szerencsét. Meghatározó játékosok voltak, akiknek hiányát megsínylette a gárda. Az ősz végén becsúszott pár arcpirító vereség, így hosszú-hosszú évek után a tavaszi szezon bajnoki táblázata nem az Esztergomi Vitézek nevével kezdődött. Sőt a második helyen is hiába kerestük őket, a Kecskemét és a nagy rivális Battai Bulldogok is megelőzték a királyvárosiakat. Beköszöntött viszont a tavasz, hazatértek a légiós élettel leszámoló „hazaiak”, s a csapat elindult hódító útján, csak egy cél, a nyolcadik bajnoki cím megszerzése lebegett a játékosok szeme előtt. Nem mellékes, hogy a bajnokság új lebonyolítási rendszere is a címvédő malmára hajtotta a vizet, hiszen nem egy átlagos lefolyású pontvadászat volt az idei, hanem alapszakasz, majd rájátszás zárta a versenyfutást. Az elődöntőben jött egy nyögvenyelős győzelem a battaiak ellen - a másik ágon a 12 sikert zsinórban magáénak tudható Kecskemét kvalifikálta magát a döntőbe -, majd jöhetett a mindent eldöntő csata. Bevallva az igazat és az illetékesek véleményét szem előtt tartva roppant nehéz ütközet várt a hétszeres bajnokra. Nemcsak azért, mert a tét görcsössé tehette a játékosokat, nem azért mert a döntőbeli ellenfél hazai környezetben vívhatta ki az elsőséget, hanem mert az egyik csapat egész évben brillírozott, a másiknál viszont akadtak gondok. Erre tessék: 18-8 lett a vége, természetesen az Esztergomi Vitézeknek. Az ellenfelet megbénította a több mint kétezres szurkolóhad, a villanyfényes összecsapás, az egyik vezér- egyéniség elvesztése, míg az esztergomiak az első „bunyó” után annyira megnyugodtak, hogy a második félidőben már nem volt szükség pontszerzésre. Jöhetett a megérdemelt ünneplés, a hajnalig tartó buli. A klub elnöke, Neuzer András szerint megérdemelt győzelem született, nemzetközi viszonylatban is irigylésre méltó volt a szervezés, míg volt olyan néző, sőt rögbis, aki szerint ilyen jó meccset még soha nem játszottak Magyarországon. Ez volt a nyolcadik. Sorozatban. De nézzük, hogy is kezdődött a nagy menetelés. Az Esztergomi Vitézek története 23 éve kezdődött. 1983-ban egy kedvcsináló, bemutató jellegű mérkőzést tartottak a királyvárosban, majd jött Petruska László, a Labor MIM Vasas Sportklub elnökének ötlete: legyen Esztergomnak is egy rögbicsapata. Jobb embereket nem is vehetett volna maga mellé, mint Neuzer András, aki Kecskeméten bizonyította, tökéletesen bánik a tojáslabdával. A másik szervező Magyarovics Gyula lett és megkezdődhetett a mai napig tartó nagy szervezés. Az első edzés időpontja 1983. szeptember 7-e lett, ahol megközelítőleg hatvan fiú és két edző gyűlt össze. A csapat Labor MIM Vasas Sportegyesület Rögbi Tömegsport Csoport néven alakult meg és a bemutatkozó mérkőzés után egy évvel - az ország harmadik rögbiklubjaként - benevezett az első nem hivatalos bajnokságra. Az együttes remekül kezdett, nyitányként legyőzte a győri és a diósdi gárdát, de folytatásban a Kecskemét kifogott rajtuk, sőt az OKGT ellen brutális verekedésbe torkollott a találkozó. A szezon végén a negyedik helyet szerezte meg a Vitézek. Több bajnoki és kupaszezont követően a csapat határon túl is bemutatkozott, sőt néhány játékos meghívást kapott a magyar válogatottba is, ahol általában remek teljesítményt nyújtott. A viszontagságos évek után elkezdődött egy folyamat, mely 1987-ben hozta meg gyümölcsét, a csapat ebben az esztendőben aratta első igazi diadalát, a Mecsek Kupát tehette be vitrinjébe. Két év múlva - 89-ben - a csapat egy évig búcsút intetett az első osztálynak, de igazi harcosokhoz méltóan felálltak a padlóról és visszajútottak az NB I-be. A rendszerváltáskor megalakult a Magyar Rögbi Szövetség (MRGSZ) és '90 júliusában, hivatalos bírósági bejegyzést követően a csapat neve Esztergomi Bakelit Rögbiklub lett, az elnökségi tagok között Stiglmayer Gábor, Balogh Csaba és Pálóczi László nevét találjuk meg. Az együttes meghatározó tagja lett az első osztálynak, a gárdában légiósok is helyet kaptak, az edzői feladatokkal Stiglmayer Gábort bízták meg. Volt olyan találkozója is a csapatnak - hát persze, hogy a Kecskemét ellen mikor a csapat buszának sofőije is tagja volt a tolongásnak. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat töretlen fejlődésének érdekében az utánpótlásra is nagy gondot kell fordítani. A nagy fordulat 1993-ban következett be, mikor a rögbisek írásban vállalták, hogy mindig részt vesznek a meccseken és aZ edzéseken. Ez hatalmas lendületet adott a klubnak, mely ezek után felvette a Vitézek nevet. Az elkövetkezendő öt év a megerősödés és a felvirágozás kora volt. Kialakult egy kadét csapat, az Aeroklub jóvoltából klubhelysége is lett a gárdának, sőt a felnőtt és junior együttes tréningjeit egy neves külföldi szakember Alexandr Vaszilijevics Tyitarenko vezette. Az orosz szakember munkája meghozta gyümölcsét, a csapat többször is dobogón végzett a bajnokságokban, de Szása 1997 végén visszatért hazájába, a csapat pedig csak rosszabb célkülönbségének köszönhetőén a második helyre szorult. A profi edzőt egy még profibb váltotta a kispadon, Sujogán Károly, a többszörös román válogatott irányíthatta az Esztergomi Vitézeket. 1999 írtunk ekkor, és ez az év lett a diadalok esztendeje. A csapat begyűjtötte első bajnoki címét - azóta mást nem engedtek oda az első helyre. Esztergomba került Szőlősi László, aki először a junior csapatot irányította, majd egy kis idő után a felnőttek játékos-edzője lett. A csapat elindult a sikerek útján, nyolc bajnoki cím, többszörös kupagyőzelem, szép nemzetközi diadalok szerepelnek a statisztikákban. Neuzer András, az eszteigomi rögbi atyja pedig folytatja az 1983-ban megkezdett munkát, mindent megtesz azért, hogy meglegyen a kilencedik, a tizedik, a tizenegyedik bajnoki cím. S, hogy miért, s hogy mi motiválja még mindig őt és a rögbiseket: „Győzni mindennél jobb. A sikerek évről évre ugyanolyanok, sőt lehetnek még nagyobbak. A nyolcadikat az első bajnoki címhez tudnám hasonlítani. Még inkább ösz- szeforrtunk, még egységesebb csapat lettünk” - mondta a klub elnöke. Ez remek hír, főleg az esztergomi rögbit szeretőknek. A többi csapatnak meg marad a reménykedés... • Nagy Balázs
