Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-13 / 94. szám
HÍDLAP • 2006. május 13., szombat hídlapmagazin SS Ősi címereink - az éji homályban Új címereket kapnak a felvidéki községek Az országjáró ember igyekszik nyitott szemmel utazgatni. Bevallom, községeink címerei tekintetében sokáig vakon botorkáltam fel-alá a Felvidéken, pedig sok zegét-zugát bejártam. Csak akkor borult el az agyam, amikor megláttam szülőfalum, Mellété új címerét. Ettől a pillanattól kezdtem tudatosan megfigyelni a községek elején, községházak falán díszelgő'falucímereket. És ezzel arányosan nőtt a felháborodásom. Mi zajlik itt, a szemünk láttára, amire senki sem figyel oda? Hiszen hasonló folyamat játszódik le előttünk s a tudtunkkal, mint a második világháború után, amikor községeink neveit elvették, és kreáltak helyettük a tájtól, emberi közösségtől, történelmi múlttól idegen neveket! Címergyártás futószalagon Az önként - akár tudatlanságból - feladott identitás a legfájdalommente- sebb, de talán éppen ezért a legfelhá- börítóbb. A szlovákiai községek a rendszerváltás óta sorban nyerik visz- sza egykori címereiket, ám a nagy buzgalomban sok település olyan címert kap, amely nem tükrözi múltját, népességének összetételét, történelmi gyökereit. Különösen a kis falvak esetében figyelhető meg, hogy a sorozatban gyártott címerek mellőzik, vagy elferdítik a történetiséget, és az adott település múltjához csak annyi közük van, amennyivel a címeralkotók megajándékozni méltóztatták. A szlovák Belügyminisztérium 1991. augusztus 28-i határozatával hagyta jóvá a címertani bizottságnak a statútumát, amely a Belügyminisztérium szerveként hivatott „a városok és falvak szimbólumainak tartalmi, kivitelezési és-heraldikai szempontból történő megítélését” végezni. Magyarán: jóváhagyja a községek címereit és zászlóit. (A rendelet egyben hatályon kívül helyezte az 1975-ös címertani bizottság hatáskörét.) Vagyis egy vastag vonallal lezárta a kommunista múltat. A községek címereit azóta A Szlovák Köztársaság címertani regisztere című kiadványban jelentetik meg folyamatosan. A dolog eddig rendben is lenne. A címertani bizottságban és a címereket készítő heraldikai társaságban azonban jórészt ugyanazok az emberek ülnek és dolgoznak. Magyarán: ugyanazok hagyják jóvá a címereket és szimbólumokat, akik készítik. A községeknek elvileg ugyan joguk van saját címert készíttetni vagy javasolni, de semmi biztosíték arra nézvést, hogy azt a címertani bizottság jóvá is hagyja. Márpedig, ha bizniszről van szó, miért hagyná jóvá idegen kéz, a konkurencia munkáját? Elég fellapozni a fentebb említett regesztrát, hogy lássuk, egy szűk csoport jegyzi a szlovákiai községek és városok címereinek zömét. Tokkal, vonóval, vagyis címerrel, zászlóval, pecséttel egyetemben szép összegekről van szó; egy-egy község esetében 15-30 000 korona körüli a számla. Nem beszélve az egyéni, családi címerekről. A címerrajzolás így szakmánybán végzett iparággá süllyedt. Dobfenék esete a tölgyfával Különösen Gömörben figyelhető meg, hogy a községek címerei szinte futószalagon készültek. Elég beülni egy kocsiba, és végigautózni bármelyik útvonalat, hogy ugyanazoknak a motívumoknak (csoroszlya, ekevas, sarló, búzakalász stb.) a különböző variánsait láthassuk szinte mindenütt. A szlovák-magyar határ közelében fekvő Abafalván például hiába került elő a régi címer, a címertani bizottság nem hagyta jóvá, és újat csináltatott. Azóta a községi hivatalban ott látható a „hivatalos” és az eredeti, ősi címer, amelyre méltán büszke a község, hiszen magában hordozza névadójának, a honfoglaló Aba-nemzetségnek és a községnek a múltját. Másik példája a címertervezők hanyagságának Dobfenék esete. A Rimaszombati járás déli csücskében fekvő kisközség a második világháború utáni keresztségben a Dubno nevet kapta. A címerkészítők ebből indultak ki, és a „dub” szótő (szlovákul tölgyet jelent) alapján tölgyfát rajzoltak Dobfenék új címerébe. Nyilvánvaló, hogy a könnyebb végét fogták meg a dolognak, és nem sok időt fordítottak a címertani, falutörténeti kutatásra. A község önkormányzata nem értett egyet a dologgal, és visszautasította a címert, amelynek semmi köze a község múltjához, a heraldikai bizottságtól kapott számlát pedig nem fizette ki. Mivel a községnek nem maradt fenn a régi pecsétje, az önkormányzat új címert készíttetett, amely dobot és keresztbe tett két dobverőt ábrázol. Ezt már jóváhagyta a címertani bizottság. 1989 előtt, a kommunista időkben a jobbágyfalvak címeralakjait alkotó szenteket nem lehetett szimbólumként használni. Azóta megváltozott a helyzet, ám az egyfajta „szlovákiai gyakorlat” lépett a helyébe, amiről nem tudni, eszik-e vagy isszák, miféle ágazata ez a közép-európai heraldikának? A legtöbb község most már, sajnos, futhat a címere után, mert a törvény szerint 2005 végéig kellett elkészíttetnie minden településnek a szimbólumait. Az időpontot meghosszabbították, s aki ezalatt nem rendezte a dolgot, idén még megteheti. Barna bika kontra ekevas Szülőfalum, a gömöri dombok közt meglapuló Mellété esete akár kirakatpéldája lehetne a történelmi udvarsöprésnek és a múlt elfátyolozásának. A régi források szerint a mellétéi Barócz családnak Zsigmond király 1415-ben, virágvasámapján (március 24.) adományozott nemesi oklevelet és címert. A Konstanzban kiadott ar- málist Mellétéi Barócz Jánosnak, Jakab fiának saját kérelmére, neki, atyjának, György, Imre és Frank testvéreinek, és rokonainak Réz Domokosnak, Miklós fiának, és Mellétéi Barócz Imrének, Pál fiának adományozta az uralkodó. A címerlevél a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában található. Az oklevélen Zsigmond királynak „Pray Syntagina hist, de sigillis tab. XI. 9.” szám alatt ismert, sast ábrázoló pecsétje függ. Ami az okmány címerképét illeti, ez balra, vagyis az okmány szövege felé hajlott ezüst doborpajzsban szerecsenfejei ábrázol, melynek homlokát egy sárga, ugyanilyen színű forgóval ellátott párta-abroncs (Cochleatus - Tortillé) ékesíti. A pajzs sisakdíszét a fentihez hasonló szerecsenfej képezi. Mint azt a Turul c. heraldikai folyóirat első évfolyamának első számában (1883/1) közölt tanulmányban olvashatjuk: „Mint az említett czímer idomai s arányaiból kitűnik, az már az úgy nevezett heraldikai későgóthra átmenet stíljéhez tartozik, mely a Zsigmond király-kori festett és rajzolt czímereket, különösen pedig az említett király czímerlevelei ábráit jellemzi, habár a pecsétek akkoron még csaknem kizárólag ó-góth stil szerint készültek is. Az említett késő-góth átmeneti stílben készült czímer-ábrákon az ó-góth stil egyszerű szerkezete, erőteljes vonásai és csaknem silhou- etteszerű színezése még feltalálhatok ugyan, de másrészről a csúcsos aljú paizsokat már túlnyomólag a dobor- pajzsok, a csöbör-sisakokat az ezeknél alacsonyabb csőrsisakok és a régieknél magasabb oromdíszek váltják fel. A sisak takarója még eredeti feladatához képest egyszerű fosz- ladékokba van vágva, azonban már a későbbi gót-stil omamentális jellegéhez annyiban közeledik, hogy meghosszabbodva, nemcsak sisak- takaróúl, hanem egyszersmind paizsoldaldíszűl is szolgál. Az 1415. évi Barócz-czímer minden részletét tekintetbe véve, az a heraldikai átmeneti későgóth-stilnek oly correct példányát képezi, mely nem csupán a szoros értelemben vett heraldikatudomány, de egyszersmind a stilszerű építészet és a történeti képírás terén is mindenha az említett korszak kifogástalan mintájáúl szolgálhat. E czímer stilbeli fontosságán kívül régisége tekintetében is annyiban nevezetes, hogy mint már a fen- nebb említettekből láttuk, a heraldika- ilag epochális bécsi 1878-dik és a berlini 1882-dik évi heraldikai kiállítás egyetlen egy ilyen régi czímert sem mutathatott föl.” Vagyis szülőfalum olyan címerrel büszkélkedhet(ne), amely ritkaságnak számít a Kárpát-medencében. Ehelyett az új keresztségben kapott címerében ekevas található meg valami keresztbe rakott kalász. A címerkészítők ugyanis abból az egyszerű tényből indultak ki, hogy a faluban valószínűleg földművesek éltek századokon keresztül. Mert ugyan melyik községnek ne lett volna köze a földtúráshoz? Hogy Mellété várföld volt és Gömör megye kialakulásának idejében várjobbágyok lakták, s hogy századokon keresztül szénégetés és fazekasság is virágzott itt (akárcsak az egész környéken), az csöppet sem izgatta a címerrajzolókat. De ha netán túl egzotikusnak tűnhetett a Barócz-féle szerecsenfejes címer, más forrás is akadt volna, ha címeres uraimék veszik a fáradságot. A mellétéi Barna család ősrégi gömöri család volt, s a fent említett Barócz mellett a Mellétéi, a Dévényi, az Abacs és az Alacsky családokkal közös törzsből származott. A községet már az Árpád-korban is ősi fészekként tartották birtokukban, vagyis nemesi községről volt szó. Mellétéi Barna Mihály genealógus a család történetét egészen Tivald várkatonáig vitte föl, aki a hagyomány szerint II. Endre király alatt a Szentföldön viselt hadjáratban tüntette ki magát, amiért a Mellétével szomszédos Özörényt kapta adományba. A család címere Forgon Mihály szerint: „Kissé jobbra dőlt, kékkel és vörössel vágott pajzsban felül páncélos, kardot tartó kar, alul zöld alapon fekete bika. Sisakdísz: páncélos, kardot tartó kar. Takarók: kék-arany, vörös-ezüst.” A címer magyarázata: Tivald, a család őse a Szentföldön a magyar seregben pusztító vad, barna bikát megfékezte, s a sereget nagy veszedelemtől szabadította meg. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a Mellétéi nemzetségből kialakult Barna család innen - a barna bika alapján - kapta a nevét. Volt tehát falumnak egy „szerecsenfejes” és egy „kardos-bikás” nemesi címere. Ezek motívumaiból egy árva vonásnyi sincs jelen a község mostani, néhány éve elkészített címerében. Pedig a tisztelt szlovák (tudomásom szerint a bizottságnak egyetlen magyar tagja sincs) heraldikus uraknak lett volna bőven mihez nyúlniuk, ha kutakodásuk nemes célt és szándékot követ, s nem az eljellegtelenítés, az ősi falvak szimbólumainak egy kaptafára való húzogatásának szándéka munkál bennük. Mit gondoljunk az ilyen munkáról? Vagy arról a címerről, amelyen szőlőfürtöt tartó kar látható, holott az illető községre sosem volt jellemző a szőlőtermesztés? Sajnos, az említett biznisz mellett ebben az esetben is nagy szerepet játszik a tudatlanság. Ha községeink elöljárói, polgármesterei észnél lettek volna, és nagyobb figyelmet szentelnek a témának, nem éktelenkedne annyi egyforma címer a Felvidéken. • Kövesdi Károly
