Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-27 / 104. szám
Kalendárium Ismét napirendre kerül a vízvezeték ügye Esztergomban száz évvel ezelőtt. Ezen kívül a Kis-Duna állapota, valamint egy plébános elleni merénylet foglalkoztatta a környéken élőket egy századdal ezelőtt. „ Újabb lépés a vízvezeték ügyében ” - írja az Esztergom és Vidéke május 27-i számában. „Vízvezetékünk ügye, melyről hónapok óta hirt nem hallottunk, uj stádiumba lépett. Varga József fővárosi mérnök, illetve a hazai városok vízellátására és csatornázására alakult részvénytársaság tudatta a város közönségével, hogy Esztergom város vízvezetékére vonatkozó részleges ten’ek és költségvetés immár elkészülvén, a társaság legközelebb beadja annak bevezetésére vonatkozó ajánlatát, mely szerint a vízvezeték használata nem lesz közkötelezővé téve, hanem a bevezetés kinek- kinek szabad elhatározására hagyatik. A pénzügyi bizottság a kérdéssel e hó 30-án tartandó ülésén fog foglalkozni." A fejleményekről természetesen később még olvashatnak. A Kis-Duna állapota miatt emelt szót az Esztergomi Lapok május 31-én. „Azt hisz- szük, hogy velünk' együtt lapunk olvasóközönsége is megállapíthatja, hogy a kis Dunapart Isten tudja kinek jóvoltából csúnyán elhanyagoltatott. A kövezés alkalmával felszakgatott régi fedanyaggal szélesítették ugyan a partot, de arra, hogy az oda hordott anyag a Dunába ne szakadjon, ki sem gondolt. így azután a záporok szépen visszaállítják a partot a régi állapotába, sőt mi több száz és száz árkot ás a víz a régi partba is. Aluszik az, akinek ezt az állapotot meg kellett volna akadályoznia?!’’ A válasz is megérkezett, legalábbis úgy tűnik, mintha erre reagált volna az illetékes, csak egy másik lapban. Az Esztergom és Vidéke ugyanezen a napon közli a következő cikket: „A város ármentesitése. A földmivelésügyi minisztérium értesítette a város hatóságát, hogy Faragó Lipót tanácsost a legközelebbi jövőben ki fogja küldeni, hogy a város ármentesitésére, csatornázásra és a kis-Duna kikotrására vonatkozó tervekre nézve - melyeknek megvalósítása még a múlt évben volt kilátásba helyezve, de a törvényenkivüli állapot következtében, elodáztatott - a város óhaját, kívánságát meghallgassa.” Mielőtt rátérnék a plébános ügyére, egy szokatlan és érdekes esemény az Esztergomi Lapokból, a címe meglehetősen félrevezető. „Gólya a városházán. Az öreg, komor városháza nem mindennapi eseménynek volt tanúja f. hó 29-én hajnalban. A hétfői országos vásáron valami rendetlenségért letartóztatott a rendőrség egy sátor-alj cigányt és éjjelre a városháza toloncszobájába helyezte el Faraó szépeit és a nagyreményű rajkókat. Kedden hajnalban a békésen alvó cigánycsaládot és az őrt álló rendőrt hangos kelepelés zaja riasztotta fel. Sárközi Dániel- nét, egy fiatal cigány-menyecskét, életrevaló fiúcskával ajándékozta meg - a gólya. A cigányok most keresztszülőket keresnek. Akik ezen nemes szerepre vállalkoznak, azok Sárköziné asszonyságnál kedves fogadtatásra számíthatnak! ” De ha már az országos vásárnál tartunk, még egy hír ezzel kapcsolatban az újságból. „Drága kalajid. Az országos vásáron egy közelvidéki atyafi két ökröt adott el. Ötszáz koronát vágott zsebre, azután bement egy sátorba itókára. Ott valahogy megismerkedett egy szintén vidéki földmives-öltözetű menyecskével, aki rövid kalandra csábította el. A kalandnak azonban rossz vége lett. Amikor a menyecske eltávozott, az atyafi rémülve vette észre, hogy az 500 koronája eltűnt. A tolvaj nőt keresik.” Végül a plébános esete a Szabadság május 30-i számából. „Merénylet a plébános ellen. Barta Ferenc lédeci molnár mester merényletet követett el Borbás László ugyan oda való plébános ellen, azért, mert a plébánossal szemben pőrét elvesztette. Eléízetes szóváltás után a merénylő revolveréből négyszer lőtt a lelkészre, de csak egy golyó talált, súlyosabb természetű sérülést okozva, a mely mindazonáltal nem életveszélyes.’’ Nem éppen plébánoshoz méltó problémarendezés... • Gál Kata Thüringia dicsősége II. András tragikus sorsú felesége, Gertrud halála után megnövekedett a nők szerepe Árpád nemzetségében. Igaz, egyelőre pem politikai értelemben, hanem a XII. századbeli apácára, Zsófiára emlékeztető módon, érzelmi-lelki formában. A leány, akivel II. András és Gertrud megajándékozták az egyházat és a hívők közösségét, már négyesztendős korában elkerült Magyarországról. Az egész keresztény világban oly gyorsan elterjedő hírneve elsősorban annak tudható be, hogy olyan területen élt, amely közvetlenebbül kapcsolódott az európai szellemi élet fejlődéséhez. émet földön a thüringiai őrgróf fiával jegyezték el, aki örökölte apja méltóságát. Lajos őrgróf 1221-ben feleségül is vette a wartburgi udvarban nevelkedő Erzsébetet, ám a férfi hat évre rá meghalt. Erzsébet ezután a Rajna közelében lévő Marburgban élt és halt meg 1231-ben. Itt terjedt el különös életének híre, és itt történt sírjánál az a számtalan esemény, melyet a legendaírók „miraculum”-nak, csodának neveznek. Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Kon- rád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszké- zisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki. De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szereteté- nek tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábí- zottja közti harc egyik mozzanata tűnik fel abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem! És nagypénteken, amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...” Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában, mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük, ünnepe november 13-án van. 1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16- án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el. 1235. május 27-én IX. Gergely pápa avatta szentté. A magyar hercegnőből „Germánja nemzeti szentje lett”, aki németföldön a „Thüringiai Szent Erzsébet” nevet kapta. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. • Dénes 2006. május 27., szombat A HÍDLAP hétvégi melléklete 21. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn
