Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)

2006-05-27 / 104. szám

HÍDLAP • 2006. május 27., szombat hídlai magazin II A történelemben mindig gyanús, ha egy herceg, mint mondjuk Szent Imre vadkanva­dászat áldozata lesz, vagy hasonlóan Zrínyi Miklós, a Habsburgok nagy ellensége. Jog­gal merül fel a kérdés, hogy vajon „ki volt a vadkan”? Hasonlóan elgondolkodtató, hogy a mohácsi csatából menekülő' II. Lajos király csak úgy egyszerűen belefullad a Csele-patakba. Hát nem voltak kísérők, akik vigyáztak volna a királyra? A történetet Szerémi György leírásával ellentétben már a kortársak sem hitték el... / U j és mondjuk meg őszintén, hi­hetőbb magyarázatát adta a dolognak az 1920-as évek elején Pázmándy Dénes történész. Kuta­tásai szerint, amelyeket a bécsi udvari tit­kos archívumokban ejtett meg, Mária ki­rályné gyilkoltatta meg n. Lajost két sze­retőjével, Nádasdy Tamással és Czettrich Ulrikkal. Hogy miért? Vélhetően azért, mert Mária meddő volt, sor kerülhetett volna arra, hogy a pápa felbontja a há­zasságát Lajossal, így a Habsburgok messze kerültek volna a trón megöröklé- sének lehetőségéből. Pázmándy ismeret­len spanyolországi kéziratokra hivatko­zott, amelyről Ballagi Aladár tett emlí­tést neki szóban. Példaként Nádasdy Ta­más Ferdinándhoz írt beszámolóját emlí­tette: de a pergamenpapíros alsó része, épp azon a helyen, ahol Lajos személyé­re tér át, ollóval le van rézsűt vágva. Ré­gi szokás volt, hogy a magyar titkos részleteket az okiraton megsemmisítet­ték vagy külön más aktába tették. így történt ezzel is. A Csele-patakot egyéb­ként is túlságosan kicsinek találta ahhoz, hogy a király belefulladhasson. Ezt lát­szik megerősíteni Baráthosi Balogh Be­nedek munkája, amelyben a Csele-patak „rehabilitálását” tűzte ki célul. Ezek sze­rint Lajos haláláért nem ez a csermely a felelős, azzal kiegészítve, hogy a gyil­kosság valódi megrendelői a Habsbur­gok voltak. Ő tételesen sorolja föl, hogy a Csele-patak miért nem okozhatta a ki­rály halálát. Az évfordulóra írt tanulmá­nyában Zakar András szintén azt fejtette ki röviden, hogy a Fuggerek által irányí­tott Mária ölette meg II. Lajost természe­tesen a szeretőivel. A legenda következő állomása már egy népszerű rádióműsor­ban bukkant fel, ahol újabb érdekes ada­lékokkal gazdagodott a mítosz. Volt olyan történet, amelyben a bogumil és huszita eretnekség üldözése okozta vol­na Lajos halálát, volt, ahol a két régi ele­met szerkesztették öszsze: Szapolyai György a gyilkos, de Czettrich Ultik cseh kardjával követte el a merényletet. A legkülönbözőbb információhordozó­kon őrződött meg a királygyilkosság le­gendája az utókornak, gondoljunk csak a Verancsics-család tulajdonában lévő Szerémi-kéziratra, a korabeli magyar, cseh, horvát, szlovák és német nyelvű históriás énekekre, olasz nyelvű kémje­lentésekre, az akkor újdonságnak számí­tó Neue Zeitungokra, a 16-17. századi nyomtatott történeti munkákra és így to­vább. Hogy mi a teljes igazság, valószí­nűleg soha nem fogjuk megtudni, a tör­ténet fölötti elmélkedés - főleg a későb­ben történtek ismeretében - nem értel­metlen. Még akkor sem, ha Magyaror­szág további sorsának alakulásán ez ma már nem változtat... • Rajner Egy híres magyar rab „Csodálatos ez a világ, amiben élünk!” - kiált fel az ember időn­ként némi túlzó elragadtatással, pedig valóban az, még akkor is, ha egynéhány élettörténetből korántsem ez derül ki. Igaz, honnét tud­juk, hogy az a bizonyos megélt élet nem rejtett-e a szenvedések mellett számos, sőt számtalan boldog pillanatot? Ilyen szenvedé­sekkel teli, legendás, az utókor számára mégis csodálatos életút Benyovszky Móricé is. B enyovszky Sámuel császári tá­bornok fiaként látta meg a napvilágot 1741. szeptember 20-án. Tanulmányait Bécsben végezte, majd mintegy kötelezően katona lett, a császári hadsereg tisztje. Birtokait egy családi viszályban elvesztve Lengyelor­szágba emigrált, - és a történet valójában itt kezdődik. Lengyelországban átvette az ott elhalt nagybátyjától örökségként reá szállott birtokot. A földdel együtt kö­telezettséget is örökölt: mint lengyel föl- desúmak csatlakoznia kellett az* orosz megszállás ellen küzdő Bari Konföderá­ció hadseregéhez. Benyovszky, a tapasz­talt katona, csakhamar a szabadságharc vezéralakja lett és esküdt ellensége az orosz megszállóknak. Ily módon, miu­tán sebesülten fogságba esett, a legcse­kélyebb méltányos bánásmódra sem számíthatott. A harcban elfogott főtisz­tet - a hadijog megsértésével - a politi­kai elítéltek számára létesített fegyenc- telepre száműzték. Benyovszky és rab­társai 1770 végén érkeztek meg a kam- csatkai Bolsereck börtönerődjébe. A ko­rábbi években súlyos éhínség pusztított a vidéken. A vadállatok és a legfonto­sabb táplálékul szolgáló halak, valami fenyegető természeti katasztrófát érez­ve, messze elkerülték az emberek által lakott partvidéket. Az erőd foglyai éhez­tek, akárcsak az őrség és a bennszülött lakosság. Miután háziállataikat és bőr­ből készült használati tárgyaikat is me­gették, éhen halt társaikat falták fel. Benyovszky megérkeztekor az éhínség már alábbhagyott. Megnyerő személye nemcsak rabtársai, hanem a telep tiszt­viselői és kereskedői körében is nagy tiszteletet ébresztett. Elsősorban kiváló sakkjátékával és nagy nyelvtudásával vívott ki elismerést. A gazdag helyi prémkereskedők elhatározták, hogy is­kolát építenek, és Benyovszkyt kérik fel, hogy jó fizetség ellenében, tanítsa ide­gen nyelvekre gyermekeiket. Beny­ovszky hirtelen támadt népszerűségét a szabadulás érdekében igyekezett kiak­názni. 1771. áprilisában a rabok kiált­ványt fogalmaztak meg, amely az úgy­nevezett „embeijogi kiáltványok” sorá­ban a legkorábbiak közé tartozik, Orosz­országban pedig az első. Kamcsatkáról 1771 májusában sikerült megszöknie. Az Aleuti-szigetek, Alaszka és Japán partjai mentén hajózva jutott el Macaóba, majd onnan Madagaszkárra, amely ekkor még független volt. 1772- ben Franciaországba utazott. Előtárta XV. Lajosnak, hogy Madagaszkárt meg lehetne hódítani. A király végül is kine­vezte Madagaszkár kormányzójának, s grófi címet adományozott neki. A fran­cia kormány megbízásából 1774-ben Madagaszkáron megalapította a Louis- bourg nevű francia telepet. 1776-ban a bennszülött törzsi vezetők királyukká választották, de a szomszédos Isle de France kormányzójának vádaskodása miatt lemondott kormányzói tisztéről, s visszatért Magyarországra. Miután Bécs nem támogatta terveit, Amerikában pró­bált szerencsét. Harcolt az amerikai füg­getlenségi háborúban, s barátságot kö­tött Benjamin Franklinnal is. Amerikai kereskedők megbízásából újból Mada­gaszkárra hajózott, ám Isle de France kormányzója csapatokat küldött ellene. A franciákkal vívott ütközetben esett el 1786. május 23-án. Mindössze negy­venöt esztendős volt. Kalandjait emlék­iratban örökítette meg, amelyet több mint tíz nyelvre fordítottak le. Története számos szépírót, köztük a „nagy mese­mondót”, Jókai Mórt is megihlette. • -A -R Legendás kémtörténet Az 1910-es évek elejére kialakult az a két katonai tömb, - a központi hatalmak és az antant -, amely majd összeméri erejét az első vi­lágháborúban, a Föld addigi legnagyobb világégésében. A háborút megelőző eszten­dők kémhistóriák története­ként is felfoghatók. Mindkét katonai-szövetségi tömb igyekezett minél több információt beszerezni a má­sikról. Ennek során bombaként robbant az a szenzációs hír, hogy az öngyil­kosságot elkövetett Alfred Redl. Az egyik legmagasabb rangú és beosztású vezérkari tiszt is az árulók, a kato­nai titkokat az idegen hadvezetésnek kiszolgáltatok közé tartozott. A következő ' esztendőben, a Nagy Háborúban a szerb és az orosz arcvonalon elszenvedett vá­ratlan kezdeti vereségeket a közvélemény azonnal az ő árulásának tulajdonította. A világháborúvá szélesedett fegyveres küzdelem végső kudarcát sokan szintén az ő árulásával kapcsolták és kapcsolják össze, - máig. A neves magyar politika- és hadtörténész, e korszak számos fontos történésének jól ismert kutatója és köz­readója, ezúttal elsőként lép túl a fantáziadús sajtóközléseken és a művészi sza­badságban fogant szépírói alkotásokon. A történelmi hűséghez ragaszkodva, az egykor jól elzárt, általa fellelt és feldolgozott bécsi levéltári iratok alapján járja körül azt a kérdést, valóban „áruló” vagy más ok miatti „áldozat” vált-e meg három emberöltővel ezelőtt, váratlanul, sikerei csúcsához közel, az életétől. A fennmaradt régi források mai vallatása nem megkésett, öncélú vizsgálat, hanem a késői utódok számára is "érdekfeszí- tő, tanulságos olvasmány. Zachar József, a vezérkari főnökről készült írásában tehát felteszi a kérdést, vajon Alfred Redl „áruló vagy áldozat” volt-e? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az Osztrák-Magyar Monar­chia vezérkari főtisztje, aki pontosan ismer­te a csapatok Monarchián belüli elhelyezke­dését, a háború esetére szóló felvonulási ter­veket, hosszú esztendőkön át kiszolgáltatta ezeket az információkat a cári Oroszország hírszerzésének, vagyis kémkedett. Mivel a Monarchia és Oroszország egyaránt a Balkánon voltak érdekeltek, a Redl ezredes nyújtotta információk rendkívül fontosak voltak az oroszoknak, - ezért is fizették meg igen jól a kémmé lett főtisztet. Redl ezredes azonban előbb utóbb gyanússá vált a Monarchia kémelhárítása számára, a terhelő bizonyítékok alapján küszöbön állt a főtiszt letartóztatása, mire Alfred Redl 1913. május 24-én főbelőtte magát. A kémmé vált főtiszt történetét dolgozza fel Szabó István Os- car-díjas magyar filmrendező „Redl ezredes” című filmjében. • Históriás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents