Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-20 / 99. szám
'lídlai magazin I | HÍDLAP • 2006. május 20., szombat Az első magyar királynő Bizony a dinasztiáinkkal — leszámítva majdan a Habsburgokat — nem volt sok szerencsénk. Mind az Árpád-ház, mind pedig az őket szerencsésen fölváltó Anjouk viszonylag rövid ideig ültek Szent István trónján. A már életében „nagy”-nak nevezett I. Lajos, a híres lovagkirály 1382-ban fiúgyermek nélkül halt meg. Azonnal kitört a trónviszály. A király végakarata szerint királlyá koronázták akkor tizenegy esztendős lányát, Máriát. Ő tekinthető Mária Teréziát megelőzően az első magyar királynőnek. M ária kiskorúságára való tekintettel a hatalmat azonban nem ő, hanem a ré- gensként melléje választott anyja, a gyűlölt anyakirályné, Erzsébet gyakorolta. Egyes bárói csoportok azonban hamarosan fellázadtak az asszonyuralom ellen és behívták a trónra a szintén az Anjouk családjából származó Durazzói Kis Károlyt, aki II. Károly név.en hamarosan elnyerte Szent István koronáját. Mária és Erzsébet azonban nem nyugodtak bele a korona elvesztésébe és rövid időn belül - alig negyven nap elteltével - merényletet követtek el a király ellen, így a trón ismét Máriára szállt. Az An- jou-ház végét jelző drámák sora azonban ezzel még korántsem zárult le A merénylet hírére a Délvidék fellázadt, s a Horvátiak Károly fiát, Nápolyi Lászlót ismerték el uruknak. Erzsébet és Mária rosszul mérte fel a helyzetet, és személyesen próbálták a Délvidéket lécsendesíteni. 1387- ben azonban elfogták őket, a kíséretükben vitézül és hosszan védekező Garait végül sikerült a földre rántaniuk - átbújva a hintó alatt fejét vették, a levágott fejet pedig az anyakirályné ölébe dobták, akit Horváti János parancsára Mária jelenlétében megfojtottak. Annyi bizonyos, hogy gyámra a tizenegy esztendős gyermekleánynak mindenképpen szüksége volt. Mártírként tűrt tehát és belenyugodott mindenbe, amit megfontolatlan anyja ezidáig diktált. De most, Erzsébet halálával hogyan tovább? Ekkor kerül a képbe Luxemburgi Zsigmond, aki többek támogatásával azonnal Budán termett, egyelőre azonban meg kellett elégednie a „Magyarország védője és főkapitánya” címmel. Sokan azonban egyre határozottabban az ő királyságában látták az egyetlen lehetséges megoldást, különösen, hogy csak tőle lehetett várni a még mindig fogságban lévő Mária kiszabadítását. Végül 1387 végén a szokott formában királlyá koronázták, mint Mária királynő férjét. Ezzel megnyílt az út Mária kiszabadításához, amelyet Zsigmond sikerre is vitt. Mária a továbbiakban beletörődött helyzetébe - mint eddig is - de már nem mint egyedüli királynő, hanem mint feleség, igaz, mint elhanyagolt feleség. Végzete mégsem ebben teljesedett be. Nyolc esztendővel kiszabadulása után az akkor még mindig csak huszonnégy esztendős királynő épp első gyermekét várta. Ekkor történt, 1395. május 19-én, hogy egy magányos erdei kirándulása közben lovával felbukott, s az esés következtében idő előtt világra hozott gyermekével együtt a szülésben meghalt. Hogy valaki „hozzásegítette-e” a lovat a szerencsétlen lépéshez, azt a kortársak épp úgy találgatták, mint például Szent Imre esetében, azt, hogy „ki is lehetett a vadkan”? Anjou Máriával, Nagy Lajos lányával, aki utolsóként képviselte az Árpád-Anjou-ház folyamatosságát, mindenesetre sírba szállt az első magyar királynő. • Rajner A vértesi remete és a gyufa esete Irinyi János és a gyufa históriája közismert. Oly mértékben az, hogy a vele foglalkozó lexikoncikkekből ma már arra sem tudhatunk választ kapni, mikor is született a magyar gyufagyártás „hőse”. Nos, 1817. május 17-én Albison, míg a lexikonok szerint 1819-ben Nagyiétán. Egyébként a család eredeti neve is valószínűleg Irimie volt. (így higygyünk a lexikonoknak!) Irinyi János a pécsi Polytechni- kumban tanult, később - apjához hasonlóan - gazdálkodó lett, majd gyufagyáros. Ő volt az, aki 1848-ban Petőfi- ékkel karöltve színpadiasán lefoglalta a sajtót a „nép nevében”. 1848-ban a hosszúpályi kerület országgyűlési képviselője, majd 1848. októbertől 1849. májusig a kormány tanácsosként Teleki László mellé küldte Párizsba. Hazatérése után még Debrecenben és Szegeden részt vett az országgyűlés munkájában. 1849-ben Kossuth lőporgyárát irányította, amiért 1850-ben elítélték. Szabadulása után ismét gazdálkodó lett, ám miután tönkrement, a debreceni „István” gőzmalomban vállalt állást. Később Bihar vármegye árva- szolgabírájaként dolgozott, azután malomigazgató lett, majd egy biztosítótársaságnál revizor. 1882-től haláláig már csak mint a „vértesi remetét” emlegették. Hol van hát ebben az életműben a „nagy feltaláló”, akire oly büszke a vegyész utód, s akire oly kevéssé volt büszke a korabeli magyar társadalom? Nos ott, ahol kémiai könyvei és cikkei megjelennek, ahol aggódik a vegytan magyar szakkifejezéseiért, s ahol 1836-ban felismeri, hogy a kénvirággal dörzsölt ólom-oxiddal nem könnyű jó gyufát előállítani. Pedig az ilyen típusú, úgynevezett „mártó gyufa” már 1805 decembere óta forgalomban volt. Mellette létezett egyfajta foszforos gyújtó is, az azonban igen hangosan, már-már robbanásszerűen gyűlt, így kevesen használták. „A villanyt forró vízben megolvasztván, rázás által szemcsésítet- tem, hűlés után a megmért barna porral - és hogy a fára ráragadjon, arab mézgával összekavartam” - írja később a feltaláló. így született meg a zajtalanul gyulladó foszforos dörzsgyufa, melyben tehát kén helyett már „villanyt” - mai nevén foszfort - használt a jeles vegyész, de az elegyben meghagyta a már bevált ólom-szuperoxidot. Találmányát a bécsi Rómaer István gyufagyárosnak adta el 60 forintért. Irinyi azért volt ilyen nagylelkű, mert abban bízott, hogy megkapja Rómer leányának a kezét, de végül kikosarazták. Ekkor visszatért Pestre, és maga is épített egy kis gyárat a Józsefvárosban, amely körülbelül 1839-től 1845-ig üzemelt. 1895-ben halt meg. • V. P. Comesek-gráfok-grófok Bizonyára sokakban felmerült már a kérdés, miképpen is válhatott valaki gróffá a középkori Magyarországon? Nos, a grófi címet nem egy országgyűlés döntése alapján vezették be, hanem fokozatosan alakult ki, s az az úgynevezett örökös, tehát örökölhetőfőispáni megszületéséhez kötődik. Ezzel a 12. században találkozunk először hazánkban. E korai időszakból Dél-Szlavóniában és Horvátországban ismeretesek örökös főispáni joggal bíró személyek illetve családok. III. Béla király Modrus megye örökös főispánjává tette 1193-ban Bertalant, a korábbi vegliai ispánt, aki a Frangepánok őse volt. Imre király a vodicsai kerületet ajándékozta örökös főispáni joggal a goricai Istvánnak - ő a Blagayak őse míg II. András ugyanezt Berbir vármegye esetében a Subich nemzetség egyik férfisarjának, aki így a Zrínyiek őse lett. Az így eladományozott területek - többnyire várispánságok - korábban a királyi tulajdonhoz tartoztak, mint királyi ispánsá- gok, amelyeket egykoron a comes vezetett, most viszont magántulajdonná és magánhatósággá lettek. Ettől kezdve a „comites” megjelölés már nemcsak a család vezető embereire, hanem lényegében valamennyi férfitagjára vonatkozott. A nőknek a „comitissa” megjelölés dukált. A comeseknek megfelelő német családi rang a „gráf’ volt, amely lassan nálunk is divatossá lett e nagy famíliáknál, mint örökös családi cím. Más, elsősorban dunántúli királyi birtokokból is lettek örökletesen eladományozott magánbirtokok, de azokhoz többnyire nem járult örökös főispáni rang. Csakhogy mivel itt is „comes -nek nevezték a birtok urát, s az említett déli megyékhez hasonlóan jogi szempontból nem tartoztak a vármegyei hatóságok alá, e helyütt is lassan alkalmazni kezdték a „gráf megszólítást. így lettek gróffá a Németújváriak, Baziniak, Szentgyörgyiek, Nagymartoniak, Fraknóiak, Cilleiek, az utóbbiak 1399-től voltak Zagoria megye grófjai, így lassan kialakult a főnemességen belül egy grófi osztály, amelynek tagjai komoly birtokok urai voltak. A 15. századra már divatossá vált a megnevezésükre szolgáló „liberi etper- petui comites” (szabad és örökös grófok) kitétel is, s e grófok adott esetben közvetlenül a király személyes ítéletének voltak alávetve. A világi urak közül egyedül őket illette meg a vörös viasszal való pecsételés joga. . -a. -r.
