Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-21 / 78. szám
2006. április 21., péntek A HÍDLAP hétvégi melléklete 16. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn Vak Béla király Április 23-a Béla napja. Kínálja magát az ünnep, hogy megemlékezzünk egy kevéssé ismert, ám annál jelentősebb Árpád-házi királyunkról, II (Vak) a Béláról. II. István halála közeledtét érezvén az udvarban mindenki az Árpádhoz kihalását emlegette. Kevesen tudták ugyanis, hogy a még gyermekkorában megvakított Béla herceg, Álmosfia, a pécsváradi monostorban rejtőzködve él. Két főár önmagát jelölte utódnak A szervezkedés hírére azonban a súlyosan beteg István váratlanul még egyszer erőre kapott. Az egyik főurat lefejeztette, a másikat csúfosan idegenbe kergette udvarából, minden nemzetségének megtiltva, hogy bármikor is magyar földre lépjen. A Béla herceg létezéséről tudó titok ismerői elérkezettnek látták az időt, hogy István búskomorságát, amely egészen aláásta egészségét, felderítsék E lárulták tehát a királynak, hogy Béla herceg él. S valóban, a kegyetlenke- dő, haragvó, de ugyanakkor bőkezű Istvánt az öröm még kissé újjáélesztette. Azonnal udvarába hivatta a herceget, mindennel ellátta, és sietve feleséget keresett a számára. A Balkánon tájékozódott, és Uros szerb nagyzsupán leányát, Ilonát szemelte ki. A szerbek a Bizánci Birodalom nyomásával szemben ekkoriban szívesen látták Magyarország támogatását. A házasságot megkötötték, és II. István még azt is megérte, hogy az utolsó, vak Árpád-házinak fia született, akit közös ősük emlékére Gézának kereszteltek. így fordult meg különös módon a sors. Minden későbbi Árpád-házinak ez az ötéves korában megvakított Béla, Álmos herceg fia lett az őse. II. István bűnbánattal, a kor szerzetesi eszményének megfelelően nem uralkodói pompával, hanem, egyszerű daróccsuhába öltözve várta a halált, amely 1131. március 1-jén érkezett el. Testét, érdekes módon nem apja mellé, hanem Nagyváradra, Szent László király sírjához vitték eltemetni. Ez valószínűleg saját kívánságára történt. Ezek után lépett trónra II. (Vak) Béla. Fogyatékossága miatt természetesen segítségre szorult az uralkodásban és ezt leginkább erős természetű feleségében találta meg. Am ő maga is kimondottan tehetségesnek bizonyult. Pedig a kezdetek meglehetősen baljósak voltak. Az a Borisz nevű ifjú lépett föl ellene trónkövetelőként, akit nagybátyja, Kálmán sem ismert el természetes fiának. A fiú Oroszországban született, anyja hamarosan kolostorba vonult, Borisz pedig felnövekedvén igyekezett megszerezni a magyar trónt. Úgy tűnt, sikerül is híveket szereznie. III. Boleszló lengyel herceg pártfogásába ajánlotta magát, miután korábban Bizáncban próbálkozott, ám onnét csak feleséget kapott, katonai támogatást nem. Esztergomban, a királyi székhelyen mindenesetre a dinasztia tekintélye, az ország további sorsa forgott kockán. Látszólag valóban a vérségi elv, a Turul-nemzetségből való leszármazás ténye volt a központban. A valóságban azonban éppen ez a rövid időszak, amíg Borisz és Béla seregei közeledtek egymáshoz, az Árpád-ház tekintélyének válsága volt. Míg ugyanis Boriszról esetleg el lehetett hinni, hogy mégis Kálmán fia, addig a vak király, Béla származása minden kétségen felül állott. Béláról ugyanakkor az is elterjedt, hogy mint „vak” tehetetlen ember, alkalmatlan az uralkodásra. Béla tudta, hogy látszólagos hívei között sok az áruló. így országgyűlést hívott össze Aradra. Csak egyetlen kérdést tett fel az összegyűlt főembereknek: Bizonyosan tudják-e, hogy Borisz nem Kálmán király fia és nem méltó a koronára? Környezete megjegyezte azokat, akik erre a kérdésre nem túl határozottan és meggyőzően válaszoltak. Az ingadozva, homályosan válaszolókat - mintegy hatvannyolc főurat - a király emberei megrohanták és lemészárolták. Ilyet eddig még egyetlen Árpád-házi király sem tett. A meglepetéstől beállott dermedt csendben dőlt el a dinasztia további sorsa. A király hívei rádöbbentek, hogy Borisz személyében egy bitorlóval állnak szemben. „Mit állunk itt, miért nem fogjuk el?” - kiáltott föl a királyi jegyző. Béla hívei azonnal követeket küldtek az ellenséges sereg vezéréhez, Boleszlóhoz: „Nem illik - üzenték -, hogy ti igazság ellen akartok egy fattyúnak országot keresni. Mi tudjuk, hogy a korona joggal Bélát illeti, és ő az egész ország közös akaratából uralkodik. „Boleszló meglepetve vette észre, hogy serege apadni kezd. Míg habozott, hogy támadjon-e, Bélához megérkeztek Albert osztrák herceg csapatai segítségül. Most már a király támadott és hatalmas győzelmet aratott. A fogságba esetteknek kegyesen megbocsátott. Talán nem is hinnénk, hogy az Árpád-házi királyi méltóság - a hatalommal együtt - e vak, és magatehetetlennek hitt király alatt újra megerősödött. Ingadozásuk után az alattvalókra is mély benyomást tett Álmos nemzetségének sorsszerű folytatódása. • Varga Péter Dénes Mondd, te kit választanál? „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget/ Mondd, te kit választanál?” - Napok óta Szörényiék az „István a királyból” elhíresült sora jár az eszemben. Hajszálnyira vagyunk attól, hogy keresztény-nemzeti, mi több, polgári értékrendet képviselő párt alakíthasson kormányt Magyarországon, meghatározva az elkövetkező legalább négy esztendő haladásának az irányát. És ez közel sem mellékes. Sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a mindennapjainkban. A kifejezés, hogy „szocialista”, ma már nem azt jelenti, mint a születésekor jelentette. A „liberális” pedig már réges régen nem az, mint volt a nagy francia forradalom idején. A „szocialistából” tőkés lett, a „liberálisból” pedig „libertinista”. Nem szabad, hanem szabados! Nagy különbség! „Gondoljátok meg proletárok!” - bocsánat, nem tudtam ellenállni a verssornak. Esztergomban lesz második forduló! Minden egyes szavazat számít! Tessenek elmenni választani! Hogy ki a jobb, vagy az országlakók kit ítélnek jobbnak, az a második forduló után, a végeredményből fog kiderülni. Végre szabad országban élünk, mi határozzuk meg, döntjük el, hogy ezt a szabadságot milyen keretek között, milyen formában kívánjuk magunknak. A baj nem a negyvenesekkel vagy a nyugdíjasokkal van, ők voksolnak. A fiatalok nem teszik, pedig övéké a jövő! A második forduló (is) róluk szól! El kell mondani, meg kell magyarázni nekik, a huszonéveseknek, hogy valóban róluk szól a végeredmény, hiszen ők, (övéké) a jövő! Majdnem azt mondom, mindegy, hogy hová, de tegyék le a voksukat! Az persze nem árt, ha tisztában vannak vele érettségi környékén vagy huszonévesen, hogy kik kormányoznak ma Magyarországon, nem árt tudni, hogy ki a miniszterelnök, „Uram bocsá” a köztársasági elnök, és általában azt, hogy kik (és hogyan) kiknek a kezében van az oldás és kötés hatalma. A második forduló a döntés napja lesz. Gondoljuk meg és tegyük le a voksunkat, hiszen rólunk szól! Athénben, az egyetlen klasszikus demokráciában az emberiség történetében kötelező volt a politikai állásfoglalás. Érezzük kötelességünknek és menjünk el! És hogy kire szavazunk? „Jót, s jól! Ebben áll a nagy titok.” • Rajner Homo Ludens - A játékos ember A szumó A minap a tévét kapcsolgatva egy csatornára bukkantam, ahol éppen szumót közvetítettek. Megdöbbenve néztem, ahogy a küzdőtérre a nagyobbnál hatalmasabb versenyzők sorra érkeztek, és egy vadkan dúvadságával estek egymásnak. Ezt a misztikus sportot számos titok lengi körül, művelői már gyermekkoruk óta arra készülnek, hogy minél nagyobb harcossá váljanak, életük azonban - talán érthetően - nem túl hosszú. Mégis a szúmóbirkózás évezredes tradíciókkal bír. A történészeknek nem állnak rendelkezésére hiteles adatok arról, hogy ez a küzdősport Japánban alakult-e ki, vagy a szárazföldről vitték be az országba. Ugyanakkor a szumó keletkezését és történetét vizsgáló szakemberek nem minden alap nélkül feltételezik, hogy a játék legalább kétezer éve jelent meg a japán szigeteken. A történelem előtti időkben a szumó főleg mezőgazdasági rítus volt, imádság a jó termésért. A szumó a kezdetekkor az erőszak felé mozdult el, nem korlátozták a fogásokat, gyakran valódi küzdelemmé vált a végére. A 720-ból való Nihon Soki (Japán Krónika) feljegyezte az első, halandók közötti mérkőzést, i.e. 23-ból. Suinin császár állítólag megkért egy Izumo-beli fazekast, Nomi no Szukunét, hogy mérkőzzön meg Taima no Kehajával, a mai Nara tartományból származó hetvenkedő verekedővel. Egy jó darabig -küzdöttek, mígnem végül Szukune néhány elsöprő erejű ütést mért Kehaja hasára és gyomorszájára. Kehaja halálos sérülést szenvedett, Szukune, a győztes pedig a „szumó atyjaként” örökre halhatatlanná vált. A III-VI. századhoz kapcsolódnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széles körű elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják. Ezekben az időkben a vezetőket magas sírhalmokba, úgynevezett kófunokba temették. A tudósok úgy is nevezik ezt az időszakot, hogy Kófun-korszak. A sírdombok feltárása során talált tárgyak között haniva agyagfigurák is voltak, amelyek rikisiket (szumóbirkózó, szó szerint: erős harcos) ábrázoltak, valamint olyan rituális és hétköznapi használatra szolgáló edények, amelyeken még maradtak szumómérkőzés-jeleneteket bemutató ábrák. Később ezek a mérkőzések a temetési szertartás részévé is váltak. Érdekesség az is, hogy az istenséggé vált alapító, Nomi no Szukune a császárok temetésekor használt rituális edényeket készítő fazekasmesterek klánja alapítójának is számít. Nyilvánvaló tehát, hogy a szumó, japán történelmének szerves része, és a mai napig virágzó sportág, amely számos érdekességet tartogat még... • MARKUS
