Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-07 / 68. szám
2oo6. április 7., péntek A HÍDLAP hétvégi melléklete 14. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn A bor és a szerel Április 8-a Dénes napja. A név a görög Dionüszosz isten nevéből származik, akinek megfelelője a rómaiaknál Bacchus. Dionüszosz volt az egyik legközkedveltebb görög isten. Zeusz és a halandó Szemeié fia, a szőlő, a bor, a szüret, a lakomák, a mámor és a fel- szabadultság istene. Z eusz titokban látogatta a szépséges thébai hercegnőt, Szemeiét, de ez nem kerülte el féltékeny felesége, Héra figyelmét. Héra féltékenységében nem akarta, hogy a már Zeusztól állapotos Szemeié megszülje gyermekét, s ezért dajkájának álcázva magát, azt tanácsolta a lánynak, hogy kérje meg kedvesét Zeuszt, hogy teljes isteni pompájában jelenjen meg nála, mint egykor Héránál. Zeusz mivel ezelőtt visszavonhatatlan esküvel megígérte kedvesének, hogy teljesíti bármilyen kívánságát, mennydörgés közepette és villámokat szórva jelent meg a thébai hercegnőnél, ezzel lángba borítva palotáját. A lány nem bírta el a látványt, s halálra égett, de Zeusz kiemelte halott kedvese testéből még fejletlen fiát, és saját combjába varrta, hogy ott fejlődjék, s mikor ideje elérkezik világra hozza. A gyermeket Nüsza hegyén szülte meg combjából, a szülésnél fia, Hermész segédkezett, s őrá bízta az újszülöttet is, hogy vigye el Inóhoz, Szemeié nővéréhez, hogy nevelje fel a fiút. Zeusz még azt a kikötést tette, hogy a fiút, mint leányt neveljék, hogy Héra gyanút ne fogjon, azonban az istennőt nem lehetett rászedni, és tébolyt bocsátott Inóra és annak férjére, Athamaszra. Ekkor Hermész Dionüszoszt a Nüsza-völgyi nimfákhoz, a Hüászokhoz és a Szilénoszokhoz vitte, hogy neveljék ők. Dionüszosz itt találta fel a bor készítésének mesterségét, és ismerte meg mámorfakasztó tulajdonságait. Már csaknem teljesen felnőtt, de Héra haragja még mindig nem csillapodott le. A nüszai nimfák, Héra bosszújától tartva Zeuszhoz menekültek, aki jutalmul fia iránti gondoskodásukért csillagzattá változtatta őket, belőlük lett a Hüászok (Fiastyúk) csillagkép. Ezután Héra haragja Dionüszoszra irányult, tébolyt küldött az istenre és az Ázsia és Afrika több helyét is bekóborolta kíséretével együtt. Mikor tébolyából kijózanodott tiszteletét az egész világra rákénysz- erítette, és mindenütt terjesztette adományát a bort. Aki ellenállt azt keményen megbüntette, őrületet bocsátott rá, vagy elpusztította. Mikor hatalmát már mindenütt elismerték, leszállt az Alvilágba, és megkérte Hádészt, hogy' engedje vissza a napvilágra anyját, Szemeiét. Hádész beleegyezett a kérésbe és Dionüszosz az Olümposzra vitte Szemeiét, akit Zeusz Thüóné néven istennővé tett, s aki ezentúl ott élt fia, s egykori kedvese közelében. Dionüszosz óriási kísérettel járta a világot, kíséretéhez tartozott korábbi nevelője, az öreg, pocakos, örökké részeg Szilénosz, Pán, az erdő kecskelábú istene, a Szatüroszok és a Szilénoszok, az erdők szellemei és a mainászok, vagy bakkhán- snők. Híres volt szerelmi kalandja Aphroditéval, aki Priaposzt és Hümenaioszt szülte az istennek, valamint Ariadnéval, Mínósz király leányával, aki a felesége lett és akit Zeusz istennői rangra emelt. Szent növényei a szőlő és a borostyán, szent állata a tigris és a párduc volt. Jelképe a tobozban végződő szüreti bot, a thürszosz. Melléknevei: messzehatóhangú, repkénykoszorús, bevarrott. Róla kapta a nevét a franciák védőszentje, Szent Dénes, a párizsi egyház alapítója. A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották. Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor - pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett - a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult. Dagobert király idejében Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot. Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit „jámbor történetei” és a „tudósok meséi” között. Mindenesetre Isten éltesse e klasszikus korból való név viselőit! • Varga Péter Dénes Nyomtatta Länderer... A régebbi magyar könyvek egy részének címlapján semmilyen évszám nincsen, a szerző vagy a kiadó nem tüntette fel, hogy a művet mikor nyomták. Ezekben az esetekben csupán a nyomda neve alapján lehet katalógusokból, jegyzékekből kibogarászni, hogy az adott kötet mikor is jelent meg. Néha segít az előszó vagy utószó, de sok esetben még az sem. Gondoljunk például a Borovszky Samu-féle híres vármegyesorozatra, amelynél a címlapon többnyire nem áll évszám, a bibliográfiák sem jelzik tisztességesen e köteteket, így azután ahány hivatkozás, ahány helytörténeti tanulmány az egyes kötetekről, annyi különféle kiadási dátum olvasható. Pedig nyilvánvaló, hogy egy-egy kötetet csak egyszer adtak ki, de hogy mikor, az hónapnyi pontossággal alig adható meg. Van azonban egy kötet a régebbi hazai kiadványok között, amelynek címlapján nem csak a megjelenés éve, de még a napja is olvasható. Ez áll rajta: „Megjelent 1831. április 30-án, nyomtatta Länderer.” A címlapon még ez is olvasható: Pesten. Hogy mi is ez a mű? Kazinczy Ferenc egyik útleírása, mely „Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra” címmel látott napvilágot. Kicsiny könyvecske, a terjedelme még a 60 lapot sem éri el. Hogy miért volt fontos Landerernek e dátum? Nyilván azért, mert Kazinczy április 7-én indult e körutazásra, s az arról készített élménybeszámolóját ő még abban a hónapban könyv formájában meg is jelentette. Amint Gazda István tudomány- történész írja, Länderer bizonyítani akarta: ő a napilapoknál megszokott gyorsasággal szed és nyomtat. A reklámra szüksége volt, hiszen nyomdájának nem ment túl jól. (A történelembe majd 1848. március 15-én írja be a nevét a Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatásával.) A kötetben - egyebek között - arról is olvashatunk, hogy Kazinczyt megkérte Kriebel János, ugyan rajzolja le neki a Pannonhalmán őrzött Szent István-diplomát, vagyis készítse el annak úgynevezett „fac-similéjét”. Ezt azonban a jeles nyelvújítónak nem sikerült megoldania, hiszen - mint olvashatjuk - „az tokban tartatik rámában, üveg alatt, kiterítve ugyan, de azon görbülésekkel, melyeket a nyolcszáz harminc évű irhán a sokszori penész ejte; hogyha az üveg alól kivétetnék is, átlátszó papírt reá teríteni nem lehetne. S az Apáttól én azt a kedvezést, hogy a diplomát láthassam, csak hétfőn délután kértem, mikor másnap egy halaszthatatlan útjára indult; s így meg kell vele elégednem, hogy a szent ereklyét csak láthatám.” Bár Kriebel 1819. szeptember 5-én járt Kazinczynál Széphalmon, de mivel mindketten tagjai voltak a Magyar Tudós Társaságnak, s nyilván az 1831-es üléseken találkoztak is, feltehető, hogy a fenti kérés ott hangzott el. Kriebelnek minden bizonnyal az ország történetéről írott műkéhez kellett az illusztráció. A tízkötetes latin nyelvű kézirat el is készült, ma is ott fekszik kiadatlanul nemzeti könyvtárunkban, az Országos Széchényi Könyvtárban. Ki nem adott nívós művekben talán a világ leggazdagabb országa vagyunk. De erről talán Kazinczy még többet tudott volna mesélni... • -a -r Kampánycsend előtt A francia eredetű kampány szó azt is jelenti, hogy „hadműveletek összessége”. Valóban néha úgy érzi az ember, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban politikai pártok csatározásainak hadszínterén élt, és ha nem vigyázott, még találat is érhette onnan, ahonnét nem is számított rá. Kicsit sok. Kicsit sok már a kampányból, illetve nem is abból, hogy az egyes pártok „ringbe szálltak” a választási győzelemért. Az váltja ki inkább az emberek ellenérzését, ahogyan ezt tették, és félő, hogy éppen ezzel érték el azt, hogy sokan távol maradnak majd a választásoktól. Pedig minden szavazóra és minden szavazatra szükség van. Aki nem voksol, nem is veheti magának a bátorságot, nem vindikálhatja magának a jogot, hogy a következő négy esztendőben véleményt formáljon, tiltakozásának vagy esetleg egyetértésének is hangot adjon. A demokrácia egyik legfőbb jellemzője már a klasszikus korban is az volt, hogy a felnőtt férfiak számára kötelezővé tette a politikai állásfoglalást. Ez ma már természetesen a nőkre is vonatkozik, sőt! Tudnék olyan hölgyeket említeni a magyar politikai élet porondjáról, akik férfiakat meghazudtoló öntudattal adnak hangot kívánatos vagy kevésbé kívánatos véleményüknek, - kinek milyen az ízlése. Azt ellenben - és erre számtalan példát hozhatnánk az utóbbi időkből - mégis csak „enyhe” túlzásnak tartom, hogy Kóka János gazdasági miniszter, miközben dübörögted a magyar gazdaságot nagymamájával kampányol. A plakáton ez olvasható: „Én az unokámra szavazok, no meg az SZDSZ-re!” Kedves Kóka János, Kedves Nagymama! Mindenkinek magánügye, hogy kire szavaz, mégha a döntést nem is politikai meggyőződésének köszönheti valaki, hanem családi-érzelmi elkötelezettségének. Magánügy! Amint vélhetően Gyurcsány Ferenc is magánügynek tekintette egyik országjáró beszédét, amelyet leplezetlenül, sőt egyesek szerint szórakoztatóan (ízlés dolga!) a publikum előtt kisfiának mondott el. Hiába, időben hozzá kell kezdeni a gyermek politikai-ideológiai neveléséhez. No, de a nyilvánosság előtt? Magánügy! Még ha „jópofa” is. Deák Ferenc vágj- Bethlen István nem tették volna. (Persze ne is bocsátkozzunk felelőtlen összehasonlításokba!) Az ellenben már közügy; hogy a miniszterelnök külföldi merénylők várható hétvégi felbukkanásával riogatja azokat, akik elmennének az utolsó porgrambeszédeket meghallgatni -már ahol van ilyen. No persze úgy is értelmezhetjük, hogy a kormány résen van, lefüleli a „sötétben bujkáló ellenforradalmárokat”. Bárhogyan is van, várom már a csendet és azt, hogy békésen letehessem a voksomat arra az asztalra, amelynél azok ülnek, akik mögé nyugodt lelkiismeretemmel felsorakozhatok. • V. P.
