Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-07 / 68. szám
II • HÍDLAP • 2006. április 7., péntek magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Antall József a pár A ntall Józsefre - ha rendszeres időközökben megemlékezünk róla az államférfira szoktunk emlékezni. Miniszterelnöksége idején sem az jutott róla eszünkbe elsőre, hogy ő a Magyar Demokrata Fórum elnöke, hanem, hogy ő a magyar közjog szerint Magyarország miniszterelnöke, aki lélekben (és elhivatottsága szerint) tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. így él emlékünkben mindmáig, és nem pártpolitikusként. Ezért sem szenteltünk igazán figyelmet azoknak az eszmefuttatásainak, amelyek a pártpolitikáról és a napi politikáról szóltak. Pedig ha újraolvassuk a pártpolitikáról szóló megnyilatkozásait, ezek tizenöt év távlatából is megszívlelendők. Antall József, noha életének egy részét könyvek közé zárva élte le orvostörténészként, lehet hogy többet tudott a kommunista diktatúrának kiszolgáltatott magyar társadalomról, mint korának ellenzéki szociológusai, akik a részletekben vesztek el, nem látván az egészet. Ebben nagy segítségére lehetett Eötvös József életművének alapos ismerete, hiszen a 19. század második felének eme egyik legnagyobb magyar társadalmi gondolkodója, - aki a születő modern Magyarország pulzusán tarthatta az ujját - volt szakmai érdeklődésének egyik gyújtópontja. E kútfőre való támaszkodása nem volt véletlen, hiszen a magyar állameszme fejlődése és Magyarország modernizálódása szempontjából sok hasonlatosság volt, illetve van a 19. század utolsó harmada és a 20. század eleje közötti időszak, valamint a 20. század vége és a 21. század eleje közötti időszak között. Ezt a megállapítást feltehetően sokan vitatják majd, de annyi biztos, hogy mind a két időszakban a szétesőben lévő magyar társadalmat kellett feltámasztani romjaiból. Ez akkoron sikerült is, noha a magyar modernizálódásnak Trianon vetett véget, ami egyúttal rávilágított a korszak - Eötvös által is részben felismert - hibáira. Most azonban, tizenöt évvel a kommunista hatalmi rendszer bukása után az újabb modernizálódásban - ami a nemzet államhatárokon átnyúló újraegyesítését is jelenti - még mindig nem jutottunk érezhető sikerre. A magyarországi társadalom két- vagy három részre szakadt, az elszakított magyarság pedig az 1990-es évek elejének hirtelen jött feleszméléséből mostanra - a kommunista időszakhoz képest is - egy veszélyesebb szétforgácsoltsági állapotban található. A kommunista hatalmi rendszer bukása utáni korszakban az új magyar modernizálódásnak eddig két nagy kísérlete történt meg. Gondolok itt az 1990 és 1994, valamint 1998 és 2002 közötti időszakra. Mind a kettő félbemaradt. Az első kísérlet kötődik Antall Józsefhez. A rendszerváltozás hajnalán, 1989. március 11-én a Közgazdasági Egyetem aulájában elmondott beszédében - pártpolitikusi minőségben kezdőként - feltette a politikai szerveződések mikéntjére vonatkozó kérdést: mozgalom vagy párt? - esetleg mindkettő? Ez a kérdés az MDF I. Országos Gyűlésén hangzott el, ami nem csak akkor volt időszerű, de most, tizenhét év múltán is az, mindazon vonatkozásában, ahogy akkor Antall József felvetette. Volt ennek a kérdésnek akkor egy általánosítható tömeglélektani vonzata: a politikai párt iránti undor. Ezt az addigi egypártrendszer kényszerei váltották ki az emberekből. Kivételt csak azok jelentettek, akik számára az otthoni, illetve szülői környezetben, esetleg életv itelként az az egy párt volt a természetes, mert ez szolgálta az egyéni vagy érdekcsoport szerinti érvényesülésüket. Ennek tudható be, hogy az ezerkilenc- száznyolcvanas évek Magyarországában létezett ún. demokratikus ellenzék tagjainak jelentős része a rövid mozgalmi állapot - a Szabad Kezdeményezések Hálózata - korszakát meghaladva már 1988 októberében pártot alapított, - a Szabad Demokraták Szövetségét. Az MSZMP hasonló, de még súlyosabb érdek mentén alakult át Magyar Szocialista Párttá. Antall József tudta, hogy egy mozgalmi állapotban lévő politikai csoportosulással nem lehet sem állampolitikát, sem kormánypolitikát művelni, - főleg nem olyan környezetben, amelyben a politikai szervezettséget és hatalmat az előbb nevezett két politikai szervezet szeretné uralni és kézben tartani. Mint mondta: „...politikai pártra van szüksége Magyarországon a magyar nemzeti demokrácia politikai programjában gondolkodó erőknek is”. Világos volt számára, hogy a társadalom szétvert állapotban találtatik. Ugyanakkor a tömegek várják a megújulást és várják, hogy meg legyenek szólítva, mert „Az annyiszor megcsalatott, az újjászületés lehetőségében még kétkedő magyar tömegek...” egy újabb megcsalatást „sohasem bocsátaná(k) meg”. A társadalom újjáépítésének a szükség- szerűsége és a hatékony pártpolitika megteremtésének a kényszere mondatta ki vele, hogy a Magyar Demokrata Fórumot egyszerre kell működtetni mozgalomként és pártként. A mozgalomnak a nemzetépítést, a nemzet belső átalakítását kell végeznie, „amelyik a választások közötti időszakban mély felelőséggel végzi az apró munkát, mert itt a demokráciát nemcsak intézményeiben ölték meg, hanem az emberekben is”. Tudjuk, hogy az MDF alapítóinak egy része ezt rossz néven vette tőle. Szemére vetették, hogy csak beült a kész szervezetbe és azt mindjárt uralni akarta, noha a célokban nem különböztek egymástól. Antall József ugyanis világosan elmondta, még mielőtt az MDF elnökévé választották őt, hogy „a mi sorainkban csak az igaz demokraták lehetnek, olyan igaz demokraták, akik vállalják a nagy örökséget, amit a hagyományos magyar nemzeti demokrácia jelentett, és amit a magyar történelmi liberalizmus jelentett ’. Sőt, az MDF I. Országos Gyűlésén előadott beszédének második mondatában, minden kétséget kizáró hangsúllyal elmondta: az MDF „minden tagjának éreznie kell a reánk háruló nemzeti felelősséget a járható út kifürkészésében, a helyes irány meghatározásában és a nemzeti, társadalmi megújhodás vállalásában.” Erről szólt az első, a Lakitelek-i sátorból hangzó üzenet is: a nemzetről, a nemzetnek a kommunizmus megdöntését követő újjáépítéséről. Az MDF viszonylatában Antall József ezt így fogalmazta meg másfél évvel a lakitelki összejövetel után: az MDF-nek olyan néppárttá kell válnia, mint „amit a kereszténydemokrácia jelent Európában.” Amikor az MDF elnökévé választották 1989. október 22-én, beszédében ugyancsak arra a reményére utalt, hog az MDF „egy modern parlamentáris párt és egy nemzetépítő szellemi politikai sokszínűségnek az egysége” lesz. Ezt az eszmét Antall Józsefen, a kereszténydemokrata irányultságú nemzeti néppárt gondolatának hordozóján kívül, a mozgalom lelke és műküdtetője, a Lakitelek Alapítvány létrehozója, Lezsák Sándor tudta képviselni. Remélem, nem vagyok ünneprontó, sem hagyomány gyalázó, ha ennek a reménynek ellenpólusaként felidézem Antall Józsefnek egyik - 1989 márciusában megfogalmazott — apokaliptikus vízióját: „Nem adhatjuk meg ellenségeinknek, ellenfeleinknek, de még riválisainknak sem a szakadás, a felbomlás kárörömét...” Az MDE - valószínűleg az indulási energia által adott tehetetlenség miatt - nem tudott átalakulni kettős - népmozgalmi és pártpolitikai - szervezetté. Az alapja mozgalmi maradt, a csúcsvezetés pedig pártszerűvé vált. A kettő nehezen fért össze. Az első szakadás 1992-ben kezdődött, melynek ki- csúcsosodása 1993. január közepén történt, Csurka István nagyívű, Antall Józsefet és az MDF-cent- rumot bíráló cikkével. Bírálatának súlypontjában Antall József stabilitás-eszménye állt, azaz a fetisizált stabilitás, amiért áldozatokat kell hozni. Később, Antall József halála, majd az MDF kormányzati bukása után, több további pártszakadásra került sor az MDF-ben. A mozgalomszerű párt végét az MDF alapítójának, Lezsák Sándornak a 2004-ben bekövetkezett pártból való kizárása jelentette. Mindez csak igazolta Antall József pártpolitikai és társadalompolitikai elképzelésének helyességét. Gondoljunk vissza 1993. december 12-ére, mikor visszaadta lelkét teremtőjének. Politikai hagyatékát egyik ellenzékének, Orbán Viktornak a kezébe tette le, aki a nép akaratából 1998-ban vehette át a kormányzást a nemzet maradék országában. Neki is ugyanazokkal az újraéledt kísértet hadakkal és csaholó ebfalkákkal kellett megküzdenie, mint Antall Józsefnek. De a fiatalsága számára több ellenállásra és egészsége több időre adott lehetőséget. A 2002-ben bekövetkezett kormányváltás pedig kényszerű teret nyitott az Antall József által elképzelt kettős nemzetpolitikai szerveződésnek is. A polgári körök színében létre jött egy nemzetépítő mozgalom, a FIDESZ-MPSZ szervezeti alakjában pedig egy néppártszerű nemzeti középpárt. Most, 2006-ban mindkét szerveződés ezt az Antall József által elképzelt feladatot tölti be, amíg szükséges. íme ez Antall József pártpolitikus élő hagyatéka és a nemzet közéleti erejének a folyamatossága. Az olvasás gyönyörűsége V annak az ember életében nagy találkozások. Ilyen volt az a megtisztelő barátság, amelyet Hegedűs Gézával kötöttem - vagy ő kötött velem - 1980-ban. Nem vettek fel ismét az egyetemre, segédmunkásként dolgoztam Visegrádon egy vízvezetékszerelő mellett. A mester hamar rájött, hogy minden kétkezi munkára alkalmatlan vagyok, — máig több sebből vérzek, ha egy szöget be kell ütni a falba -, így az volt a feladatom, hogy a munkásokat szállítottam oda, ahová éppen menniük kellett. Egyik reggel János bácsi közölte, hogy Hegedűs Gézához megyünk kerítést építeni. Akkorra olvastam már néhány könyvét, izgatottan vártam a találkozást az ismert íróval. Megérkezvén a többiek dolgozni kezdtek, én meg eg}’ fogóval a kezemben ügyetlenkedtem a drótháló mellett. Géza bácsi a teraszon ült, kávét és konyakot ivott, no meg szívta az elmaradhatatlan pipáját. Egyszer csak odaszól hozzám: - Mit csinálsz te itt? - Kerítést szerelek - válaszoltam. - Miért? - jött a következő kérdés, majd a kerti asztalhoz invitált. Beszélgetni kezdtünk. - Nem írsz? - kérdezte egyszer csak. - De, írok. - Mit írsz? - Verset, novellát, újságot. — Elhozod megmutatni? Délután már ott is voltam a mappámmal. Atyai szigorral bírálta meg minden mondatomat, de bíztatott. Haláláig tartó barátság szövődött abból a délutáni beszélgetésből. Gyakran én fuvaroztam ki őket Visegrádra, éjszakába nyúló beszélgetések helyszínévé vált a nyaraló terasza. Ott találkoztam először Szabó Magdával, és Géza bácsi juttatott be a rádióba is, ahol elől )1>- utóbb műsorokat írhattam, készíthettem. Jóságát, segítőkészségét soha nem fogom elfelejteni! Mesélt az elhurcolásáról, a haláltáborról, a megmeneküléséről és persze az irodalomról és a történelemről. Ö volt talán az utolsó polihisztor. Mindent tudott és mindenre emlékezett. Talán emlékeznek a Kedves Olvasók „Pipafüstben” című televíziós sorozatára. Lenyűgözően mesélt ott is, amint tette ezt a regényeiben szintén. Az Szem előtt vannak a Kárpát-medence Negyvenhárom évvel ezelőtt alapították meg Hajdűböszörményben a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepet, mely Magyarország legrégebbi, folyamatosan működő nyári képzőművész telepének számít Az évek során rengeteg alkotó megfordult a hajdúsági városban, de kuriózumnak számít hogy nemcsak az országból, hanem a határon túlról is érkeznek festők. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep a szívén viseli a Kárpát-medence művészeinek sorsát kapcsolatrendszerük évről évre tovább bővül. A művésztelepen a megalakulás - 1963 - után egy évvel rendeztek először nyári tábort, ahol még amatőr és hivatásos művészek vehettek részt. Az akkor művésztelepet Bíró Lajos és Zilahy György vezette, majd később Szlávik Lajos vettet át az irányító szerepet. 1971-től vált igazán nemzetközivé a telephely, és attól kezdve már csak hivatásos művészek vehettek részt a nyári táborokban és a telep- fenntartók érdeme volt, hogy elsőként hívták meg a határon túli magyar művészeket. 1970 körül itt dolgozott Nagy Pál, Baász Imre, Plugor Sándor (Erdély), Bácskái Béla (Szlovákia), Torok Sándor, Gyurkovics Hunor (Vajdaság). A telephely célja, hog}’ alkotási, bemutatkozási lehetőséget biztosítson a Kárpát-medencei képzőművészek számára, ezen felül kiállítási lehetőséget adjon a telep alkotóinak Európa országaiban. A Flaj dúsági Nemzetközi Művésztelep jelenlegi „mozgatórugója” Marczin István, aki vezetőként mindent megtesz annak érdekében, hogy továbbra is sikeres és magas színvonalú legyen minden egyes nyári összejövetel. „A mi művésztelepünket az különbözteti meg a többitől, hogy itt hivatásos, profi mű„Erdőntúli veszedelem” történelmi ihletésű regénye a Zsigmond király uralkodásának utolsó évében kitört, 1437-es Budai Nagy An- tal-féle parasztfelkelés izgalmas történetét eleveníti föl. Ekkorra már szinte elviselhetetlenné vált a jobbágyok számára az erdélyi püspök, Lépes György korbácsolása, valamint Márkiai Jakab, a huszitizmust üldöző római inkvizítor kegyetlenkedése. Sorozatos sikerek után az eleinte kisnemesekkel, valamint céhlegényekkel kibővült, a huszita harcmodort sikerrel alkalmazó paraszti sereg felőrlődött a szász patríciusok, a székely előkelők és a magyar nemesek ismételten megújuló, az áruló kisnemesekkel felduzzadt seregeinek szorításában. A megalázónak végtelen harcának egy stációja ez, melynek lángja „...égni fog, égni mindaddig, amíg csak valahol a földkerekségen ember megalázhatja embertársát.” De ott a „Géza fia István”, a „Megalázott Babilon” vagy „Az írnok és a fáraó”. Mind-mind a regény műfajának egy- egy remeke. Nagyszerű verstani összefoglalója „A költői mesterség” nem is beszélve az „Arcképvázlatokról”. Két évtizednyi munkával alkotta meg azt a 222 íróportrét, amely irodalmunk kezdeteitől (Janus Pannonius) egészen a közeli múltig (Pilinszky, Nagy László) rajzolja meg a magyar szépírás hossz- metszetét, miközben eredeti szempontú újrafelfedezésekre is vállalkozik. A portrék lexikális adatgazdagságuk mellett kis esszéremeklések, melyek nem csupán szerzőjük irodalomtörténeti jártasságát, de művelődéstör- ténészi hajlamait, pedagógusi tapasztalatait is fölvillantják, miközben a könyvrajongó érzelmi fűtöttségével szólnak. Hegedűs Géza leplezetlenül szubjektív, csak éppen minden íróval szemben az, tehát valamenynyiüket elfogultan szereti. Talán ez magyarázza irodalomnépszerűsítő munkáinak töretlen sikerét. Egy csodálatosan gazdag és tartalmas élet után, 1999. április 9-én halt meg, röviddel 87. születésnapja előtt. • V. P. művészei vészek találkoznak egymással, meghívás alapján vesznek részt a telep munkájában” - mondta Marczin István. „Elsősorban festőművészeket és grafikusokat hívunk meg, de minden évben ellátogat hozzánk egy-egy szobrász, grafikus, textiles és fotós is. A részvételnek természetesen vannak kritériumai is: a meghívott hivatásos képzőművész legyen, több egyéni kiállítással rendelkezzen. Fontosnak tartjuk, hogy a meghívott művészek fele külföldi legyen, ezen belül mindig lennie kell egy-egy határon túli magyar művésznek is, aki Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről érkezik hozzánk.” Marczin István elmondta, hogy minden meghívott művész két alkotást hagy a telepen, az egyiket az Állandó Kortárs Galéria, míg a másikat az alapítvány kapja meg, utóbbit általában eladásra szánják. Minden évben hivatalos zsűri értékeli az alkotásokat, és akit a legjobbnak vélnek, az kapja meg a Káplár Miklós-emlékérmet „A lényeg, hogy a képzőművészek ne a raktárnak fessenek, ebben úgy tudunk a segítségükre lenni, hogy az alkotásokat több kiállításon is bemutatjuk Európászerte” - folytatta a telephely vezetője. „Komoly kiállítási programunk van, a kontinensen szinte mindenhol jártunk már, de voltunk Mexikóban is, idén pedig Izraelből kaptunk meghívást.” A hajdúsági telephely első embere arról is beszélt, hogy az idei Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep programja is elkészült, július 6-tól 26-ig tart az idei művésztalálkozó, ahol többek között Izraelből, Szlovéniából, Dániából, Japánból, Finnországból, Svájcból, Ukrajnából, de még Dél-Koreá- ból is érkeznek festőművészek. • Nagy Balázs
