Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-29 / 84. szám
II • HÍDLAP • 2006. április 29., szombat magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Választási naplóm (2006. április 19-től 23-ig) V asárnap este kilenckor a szavazólapok 98 százalékának összeszámlálásával beigazolódott, amit előre lehetett sejteni: Magyarországon megőrizte hatalmát a poszt- kommunista globalista-neoliberális kormány. Minden demokrata ilyenkor azt teheti, hogy tudomásul veszi a többség akaratát és sok sikert kíván a győztesnek, vagy kivonul az utcára - mint például két évvel ezelőtt Kijevben a Nyugatbarát narancsos forradalomkor - és addig tüntet, míg nem hátrál meg a moszkvabarát ellenfél. (Mikor, melyik magatartás tekinthető példásnak, azt Washingtonban és Brüsszelben döntik el, vagy másutt, és aszerint határoznak mindkét előbbi helyen is. De jaj azoknak, akiket elmarasztalnak, vagy azoknak, akik hagyják magukat, elmarasztalni. Velünk kapcsolatban - nem is olyan régen — még Moszkvában hozták az ilyen véleményalkotó döntéseket.) Mily’ véletlen, hogy nemcsak akkor Kijevben, de most Magyarországon is egy moszkovitával - akit éppen Gyurcsánynak hívnak - szemben kellene védelmezni a demokráciát és a nemzetet. Tudjuk, hogy térségünkben minden parlamenti választáskor, amikor a központi hatalom megszerzéséért folyik a küzdelem, a szavazópolgárok egy része csupán találomra vagy a szavazatvásárlók áldozataként szavaz, meggyőződés nélkül. Egyetlen indokuk a „csak”. Ok a nép hangja, mert ők dönthetik el a végeredményt. A választók egy része azonban pártra szavaz - részben tudatosan, részben tehetetlenségből más része pedig a programra. A felnőttek jelentős hányada nem szavaz senkire és semmire, mert nem hisz senkinek és semmiben. Ezen magatartások szerint az állampolgárok közösségét kocsmatöltelékre, lakosokra, népre és nemzetre lehet osztani. Elég nehéz azonban meghatározni, hogy az állampolgárok esetében, - mint a jogalanyok közösségében -, hol a határ a tömegember és a polgár között. És még nehezebb megállapítani, hogy a választópolgár mikor kezd a nemzet tagjaként viselkedni, illetve mikor marad el ettől a minőségtől. Az általános képviselőválasztás -, ami tulajdonképpen pártválasztás - nem eléggé jó alkalom ezeknek a határoknak a megrajzolására, noha léteznek határvonalak. Ezek azonban olyanok, mint a melegedő kocsonya és a leves közötti átmenet. A párt ugyanis nem érték és nem cél, csupán eszköz vagy keret, mint az állam. A levesben az íz, a pártban a program és a tevékenység, az államban pedig a mindenkit - egyént és közösséget - pártatlanul szolgáló jogrend az érték. Ha nem lett volna Magyarországon 2004. december 5-én népszavazás az elszakíttott nemzetrészeknek adandó állampolgárságról, még nehezebb lenne a dolgunk. E népszavazás alkalmával a magyarországi választópolgárok ugyanis nem pártokra szavazhattak, hanem egy olyan elérendő célra, ami a nemzethez kapcsolódott. Eszerint eléggé világossá vált, hogy a választásra jogosultak milyen arányban mozgósíthatók a nemzet mellett és a nemzet ellen. De az is egyértelmű lett, hogy a társadalmat szervező politikai és civil erők közül, melyik hol áll. A nemzet — gondolhattuk addig - nem pártkérdés. A „komcsiban” félig hatalmi, félig ideológiai ügy volt, de mindkét szempontból a nemzet tönkretétele volt a cél. A nemzethez való kötődés pedig a politikai rendszerrel ellenkező meggyőződés volt. A kommunizmus bukása után azt reméltük, hogy helyreáll a rend. Mint azonban kiderült, rosszul gondoltuk, mert megmaradt a nemzettel kapcsolatos előítélet és a nemzetellenes érdek. Pontosabban: az derült ki, hogy a rendszerváltozással született pártok közül melyikhez áll közelebb a nemzet, a nemzet egysége és melyik követi az előtte ránkkényszerített nemzel- lenességet. Az elmúlt években, de főleg december 5-ével nyilvánvaló lett, hogy a posztkommunista MSZP és a neoliberális SZDSZ elutasítja a nemzet egységét, mert csak az eszme alagsorában és földszintjén, az országlakó és állampolgár viszonylatában képes gondolkodni - valószínűleg ilyen a választóinak a többsége is. Erre vonatkozóan idézhetem az egyik ilyen magyarországi választónak, fedőnevén Dózsa Györgynek az április 19-én hozzám írt leveléből származó zavaros mondatokat: „De azért megkérdezem öntől, milyen jogon próbál beleavatkozni a mi Magyarországi életünkbe. Az a tény, hogy egy nyelvet beszélünk - etimológiailag - az égvilágon semmire sem jogosítja fel, önt, és méltó padtársát Bugár urat...” „Itt az anyaországban családok bomlanak fel, testvérek nem beszélnek egymással, mert két ország van egy ilyen kicsiny népközösségen belül. Mindezek tetejében önök, író úr, megpróbálnak beleszólni, beleavatkozni a mi belső ügyeinkbe, sorsunk fordulatában. Mi jogon, és hogyan van merszük ehhez. Mert egy nyelvet beszélünk? Ez semmire sem jogosít!...” Ettől az embertől és egy olasz nevű budapesti grafomántól kaptam korábban is ilyen tartalmú leveleket. Nem válaszoltam nekik, de komolyan vettem őket. Nem miattuk, hanem a leveleikben leírt társadalmi kórkép miatt. Ok is szociológiai bizonyítékai annak, hogy az egész Kárpát-medence társadalma beteg, halálosan beteg és ezen élősködik a nemzetellenes politika. Hiszen a Magyar Televízió műsorvezetője sem tud különbséget tenni a nemzethez tartozás és az állampolgárság között, illetve nem tudja, hogy a nemzet mennyivel több, mint az állampolgárság. A Kossuth Rádió riportere sem érzékeli ezt a különbséget, egyébként Duka Zólyomi Árpádot az Európai Parlamentnek az örmények genocídiumát vizsgáló bizottság vezetőjét - aki etnikailag is és politikailag is magyar - nem nevezte volna szlovák képviselőnek. Mit csodálkozunk ezen: nem tudja ezt Gyurcsány Ferenc sem, akire Magyarországon a többség szavazott. De a szlovákiai parlament néhány szlovák kormánypárti képviselője, - akikkel a Magyar Koalíció Pártja egyazon koalícióban kormányoz - sem tudja, hogy a magyar az magyar, és nem csak egy magyarul beszélő szlovák. A 2006. évi magyaroszági parlamenti választások végeredményét én tehát nem pártpolitikai szempontból, hanem a választók társadalmi tudata, nemzeti tudata és a kereskedelmi televíziók műsorai valamint a bevásárlóközpontok által kialakított tömeglélektani reflexek tükrében értelmezném. December ötödiké viszonylatában is láthatjuk, hogy a magyarországi társadalom még nem épült fel a kommunizmus által ejtett sebesülésből, a rendszer- változás után rázúduló szellemi és tárgyi piaci zagyvaságokkal szemben pedig még nem alakult ki a védekezési rendszere. Ebben a helyzetben nagyobb az esélye a nyerésre egy posztkommunista globalista pártnak, mint bárki másnak, hiszen - mint tudnunk illene - a kommunizmus a globalizmusnak csak egy vállfája, Gyurcsány pedig ebben a két iskolában felnevelkedett szendvicsember. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ezen fölülkerekedni. De ha egymás mellett a vásári kikiáltó és egy hegedűszólista szerepel, nem kétséges, hogy a harsányabb vásári hangulat elnyomja a hegedű hangját, - hacsak a hegedűs nem kap egy jó hangerősítőt, az Örömódát nem hangszereli át emészhetőbb műfajra és nem fog osztogatni olyan vásári csecsebecséket, amelyek kézbevételre automatikusan az ő zenéjét kezdik játszani. Mint ahogy az sem kétséges, hogy Magyarországon már vagy négy éve megtorpant a rendszerváltozás folyamata és az a remény, hogy újra folytatódhat a nemzet modernizálódása, egy jó időre szertefoszlott. Köszönöm, hogy imádott... 75 éves a magyar hangos film „Szinte hihetetlen. Magyarország fővárosában, a magyar közönség magyarul beszélő filmet kap. Ha a film rossz volna, unalmas és érdektelen, akkor is örömmel kellene fogadnunk, annyi recsegő német raccsolás és érthetetlen angol nyámogás után. ” IPesti Hírlap, 1931./ Háromnegyed évszázaddal ezelőtt, 1931. április 28-án indult útjára a magyar hangosfilm-gyártás a budapesti Hunnia Filmgyárban. Szeptemberben be is mutatták az első magyar hangosfilmet, a Lázár Lajos rendezte Kék bálványt. Néhány hónappal később, novemberben pedig a friss filmvászonra került a máig nagy népszerűségnek örvendő Hippolyt, a lakáj című mozi. A Székely István rendezésében megszületett alkotás a direktor egyik legsikeresebb műve. Érdekesség, hogy a Hippolytot a magyar színészekkel (Csortos Gyula, Kabos Gyula, Gózon Gyula) párhuzamosan a rendező a már rutinos német színészekkel is leforgatta - egy magyar, majd egy német jelenet felváltva ám a parádés német szereposztás ellenére hazájukban a film megbukott, míg Magyarországon osztatlan siker kísérte. Hazatérése után Székely még huszonnégy játékfilmet alkotott, majd 1938-ban feleségével az Egyesült Államokba emigrált. A kor - a két világháború közti Magyarország - szellemi, kulturális, sőt információs fejlődését bizonyítja, hogy két év múlva felállították az első nagyteljesítményű adót, melynek következtében a rádióra előfizetők száma háromezerre ugrott, s két év múlva hangosfilm készült a rádió fennállásának tizedik évfordulója alkalmából, Halló, Budapest! címmel. A háztartásokban használatos detektoros készülékek közben elavultak, de közben folyamatosan születtek a hangosfilmek, mint a Meseautó (1934), Bál a Savoy ban (1935), Halálos tavasz (1939). A kulturális élet még nem csupán a negyedik hatalmi ágban, az írott és elektronikus sajtóban való megjelenésre korlátozódott leginkább, de irodalmi folyóiratok, verseskötetek, novelláskö- tetek, regények változatos kavalkádjával árasztották el hazai alkotóink a nagyközönséget, s az éves nyári könyvnapokat. 1931-ben jelent meg például Radnóti Ujmódi pásztorok éneke c. kötete, Krúdy Az élet álom, c. munkája, vagy József Attila egyik kötete. A húszas-, harmincas évek „dübörgő” szellemi élete olyan írókat, költőket, művészeket pattintott ki magából, s hagyott élni és alkotni, mint Márai, Zilahy, Tamási, Dsida, Kós Károly, Móricz, Áprily vagy Szabó Dezső. Megindult a Korunk, az Erdélyi Helikon, majd az Új Szó, a Kalangya, című irodalmi folyóirat, s számos társadalomtudományi folyóirat, szemle, értesítő. A háború negyvenes évei nem vették el a teremtői kedvet, Magyarországon virágzott a békeidők szellemi frissessége, egészen addig, míg az átvonuló-megszálló német alakulatok megjelenése miatt megtorpant, majd a maradványokat is elsöprő „győzedelmes” szovjet-orosz csapatok megszállása okán derékba tört a klebels- bergi kultúrfölény. • Szabó Anita Éva Walsee angyala 138 éve született Mária Valéria, a „magyargyermek” A 328 évvel korábban született János Zsig- mond - Szapolyai János király fia - után Mária Valéria volt az első, aki hatalmon lévő magyar uralkodó gyermekeként, magyar földön látta meg a napvilágot. Mária Valéria, Ferenc József osztrák császár és magyar király, valamint Erzsébet bajor hercegnő legkisebb lányaként született Budán 1868. április 22-én. Édesanyja - ki közismert volt magyar- szeretetéről - igyekezte őt magyarnemzeti szellemben neveltetni ezért tanítását 1883-ig Rónay Jácint püspökre bízta. Később dr. Karl Ferdinand Kummer bécsi tanár ismertette meg vele a német nyelvet, tani- jf/f tóttá történelemre és iroda- lomra. A fiatal lány a képzőművészet terén is jeleske- 4 dett, hiszen virágokat és lát- képeket festett, de elsősorban mégis a szépirodalomhoz , a | vonzódott. Több lírai költeményt Mm ti is írt - csakúgy, mint édesanyja, Sissy -, amik 1884-ben kis példányszám ban, verseskötetben is megjelentek. A történészek ma is nagy haszonnal forgatják naplóját, miben meghatározó képet ad kora társadalmáról, és jelentősek a pedagógiai tartalmú vallásos elmélkedései is. A színház iránt is érdeklődött, több egyfelvonásos és alkalmi drámában szerepelt családja szórakoztatására a bécsi Hofburg- ban, Gödöllőn vagy épp Wartholzban. Szívesen utazott, így gyakran kísérte el édesanyját magyarországi, salzkammerguti, meráni- ai, németországi, franciaországi és angliai utazásaira. 1890-ben feleségül ment Ferenc Szalvá- torhoz, aki a Habsburgok toscanai ágából származott. Házasságukból tíz gyermek született: Erzsébet (szül. 1892), Ferenc Károly Szalvátor (szül. 1893), Hubert Szalvátor (szül. 1894), Hedvig (szül. 1896), Tivadar Szalvátor (szül. 1899), Gertrúd (szül. 1900), Mária (szül. 1901), Kelemen Szalvátor (szül. 1904) Matild (szül. 1906) és Ágnes (született és meghalt 1911). Idejük nagy részét a wallseei kastélyban töltötték, ahol gyakori vendég volt I. Ferenc József császár is, mert szívesen időzött lánya és unokái körében. A fiatal asszony nem szívesen tetszelgett a nyilvánosság előtt magas rangja viselőjeként, szívesebben folytatott jótékonysági tevékenységet. így történt, hogy az 1881-es bécsi tűzvész után, mely Ringtheatert sújtotta, Mária Valéria odaadóan törődött a lángok áldozataival és a hozzáír. tartozókkal. Az első világháború alatt katonai kórházat ? rendezett be a wallseei kastély egy épületében, és ugyanott megalapította a „Mária Valéria Szegény- * kórház és Öregek Ottho- . na” nevű intézményt, amitől a lakosok „Wallsee angyalaiként kezdték emlegetni. Emellett kolostorok és templomok működését finanszírozta, alapítványokat hozott létre a szegények megsegítésére, és hét jótékonysági egyesületnek volt a védnöke. Neveltetése ellenére felnőtt korára öntudatos osztrák lett, de a magyar nép szemében, mint „magyar gyermek” maradt meg. Nem hiába az ő nevét viseli az 1895. szeptember 28-án átadott Esztergomot Párkánnyal összekötő híd is. Erősen kötődött hazájához, szerette és tisztelte nagy családját, és eltökélte, hogy az ausztriai fordulat után nem akar „a hontalanul bolyongó Bourbonok sorsára” jutni, elismerte az 1919. évi Habsburg-törvényt, és aláírta a lemondási nyilatkozatot. Vagyonát megtarthatta, és Ausztriában maradt. Ott is érte a halál, 1924. szept. 6-án, wallseei kastélyában. Sindelburgban (Alsó- Ausztria) nyugszik. • Bánhidy András
