Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-29 / 84. szám
Ill hídlajmagazin 2006. április 29., szombat • HÍDLAP • Szent Márk története A második evangélium szerzője Szent Márk. Márk bizonyosan ismerte Jézust, de fiatal kora miatt nem tartozott tanítványai közé. Szent Péter keresztelte meg. Péterhez fűződő kapcsolata saját házukban kezdődött. Márk egészen ifjú korában. Péter, miután csodálatosan kiszabadult He- ródes börtönéből, „elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak ” A z Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal: előfordul L mint „Márknak nevezett János”, mint „János”, vagy egyszerűen, mint „Márk”. Egészen biztos, hogy nem két személyről van szó. János a zsidó, Márk a görög neve volt. 50 és 60 között Márkról nincs adatunk. 60 körül Szent Péter mellett Rómában találjuk. A legszorosabb kapcsolat feltétlenül Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint „Péter tolmácsáról”. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál - és csak nála! -, amelyek csak szemtanútól származhatnak, például, hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt, vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt. Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb időrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az előtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50-60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90-100 között írt. A hagyomány Márkot, mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. O volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg. Vértanúságát egy 8. századi legenda a következőképpen meséli el: „Elérkezett a Húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e. Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: 'Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!' Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Ür, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” - és kilehelte lelkét. A pogá- nyok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.” A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a vértanú evangélistáról: „Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású, termetre formás, középkorú, őszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és dicsőséggel őrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsőként érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.” • P. Rein A felszentelt király A történelem gyakorta különös furcsaságokat produkál. Szent István halálát követően - lévén, hogy egyetlen, a felnőtt kort megért fia, Imre már nem volt az élők sorában -, a szent király által legyőzött Vazul ágán uralkodik majd Árpád nemzetsége még háromszáz esztendeig. A trónviszályokkal terhes évtizedekben előbb I. András, utána Bajnok Béla, őt követően András fia, Salamon foglalhatta el a trónt Salamont azonban kicsapongó életmódja, meggondolatlan politikai lépései, a németekkel kialakított kapcsolatai azonban - kétségtelen vitézi ambíciói ellenére - hamarosan alkalmatlanná tették a királyi méltóság betöltésére. Kezdetben unokatestvéreivel Gézával és Lászlóval szövetségben harcolt a kunok ellen, ám hamarosan összetűzésbe került a hercegekkel.. A döntő, ütközetre Mogyoródnál került sor 1074-ben. „Midőn a sereg Salamonra vá- h. rakozott mennyei látomás jelent meg Boldog Lászlónak... Az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott és azt Géza fejére illesztette.” Be is teljesedett a látomás, a mogyoródi csatában legyőzött Salamon fejvesztve menekült és Pozsony várába húzódott. A győzelem után a hercegek Fehérvárra mentek, ahol Gézát megkoronázták. A krónika szerint nem sokkal ezután következett be életében a második csodás motívum, egy újabb vízió. „(Géza) koronázása után elment arra a helyre, ahol a (csata előtt) a látomás történt és tanakodott öccsével, Lászlóval, hogy a Szűzanya tiszteletére építendő templomnak hol vessék meg az alapját; és amint ott állottak Vác alatt szarvas jelent meg nekik, szarvai tele lévén égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé és megvetette lábát azon a helyen, ahol most a monostor van.” A Krónika megőrizte csodás elemek korántsem véletlenszerűek. Salamon törvényes magyar király volt, Géza elfoglalta a trónját. Már a kortársak is érezték, hogy ezt a jogilag megkérdőjelezhető lépést valamilyen módon fel kell oldani. Vélhetően a „törvényesítés” érdekében kerülnek életébe a csodás elemek jelezvén, hogy az isteni akarat teljesedett be általa. István kultusza ekkorra még nem alakult ki, ráadásul a mindössze három esztendeig uralkodó Gézát majd öccse, a legendás I. (Szent) László követi a trónon akkor, amikor Salamon még mindig életben van. Az idoneitáson (alkalmasságon) túl a legitimitást, (törvényességet) is biztosítani kellett mindkettejük számára. Gézát azonban hamarosan az egyház is pártfogásába vette olyany- nyira, hogy amikor Salamon a pápához fordult előadva sérelmeit, VII. Gergely elutasította a kért jogorvoslást. Tette ezt azért, mert épp véres harcban állott a Salamont pártoló IV Henrik német-római császárral. íme a pápa válasza: „Leveledet követed késlekedése miatt későn vettük kézbe. Kegyelmesebben fogadtuk volna azt, ha meggondolatlan eljárásoddal Szent Pétert annyira meg nem bántod. Országod véneitől tudhatnád, hogy Magyarország, melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel és adott át, a római szentegyházé.” Jogorvoslást tehát nem nyert Salamon Gézával szemben, még akkor sem, ha a pápa levele bővelkedik „csúsztatásokban”. Szent István ugyanis nem ajánlotta föl Magyarországot Rómának, nem lett a pápa hűbérese, pusztán a római kereszténységet terjesztette földrajzi-politikai megfontolásokból. Gézának mindenesetre jól jött a pápa válasza, ám ennek ellenére sem nyugodott meg a saját törvényességét illetően. Hiába nevezte magát rendre „felszentelt” királynak, hitt az egyszer felkent király soha el nem törölhető méltóságában olyannyira, hogy 1076 Karácsonyán apja sírjánál, Szekszárdon kijelentette: nem ismeri el saját királyi méltóságát jogosnak. Haladéktalanul tárgyalni is kezdett Salamonnal, ám a világi méltóságok szerencsére több reálpolitikai érzékkel rendelkeztek. Húzták-halasztották az ügyet, mígnem a helyzetet váratlanul új kibontakozáshoz vezette, hogy a tárgyalások során Géza hirtelen megbetegedett. Betegsége egyre súlyosbodott, végül 1077 április 25-én meghalt. A főemberek most már hallani sem akartak tárgyalásról Salamonnal, hanem körülvették Lászlót és rábeszélték a korona elfogadására. László engedett. Jobban tekintetbe vette az alattvalók akaratát, mint a merev jogszabályokat, király lett, de a koronát Salamon életében nem tette a fejére. • Rainer Aranybullák évszázada Nagyot változott a középkor világa a 13. századra. Az eddig jellemző „intézményes szóbeliség” korát - egyházi indíttatásra - fölváltotta a szokásjogok írásban történő rögzítésének az „intézményes írásbeliségnek” az igénye. Kialakult tehát Európában egy úgynevezett „kodifikációs hullám”. Törvényeket, illetve egyes adományokat eddig is szokás volt írásba foglalni, ám az igazságtételnek például sajátos formái voltak szokásban, az úgynevezett „istenítéletek”. Peres ügyekben a feleket különböző próbáknak vetették alá, mint a „tüzpróba”, vagy a „vízpróba”. Tüzes vasat kellett például megmarkolniuk az érintetteknek, aki tovább bírta, annál volt az igazság. Az egyház 1215-ben megtiltotta, hogy papok részt vegyenek ilyen ítélkezéseken. A szokásjog írásban történő rögzítésére elsőként Angliában került sor. Földnélküli János 1215-ben kiadta a Magna Charta Libertátumot, a Szabadság Nagy Oklevelét. Hasonló jogrögzítés történt Magyarországon 1222-ben, amikor II. András kiadta az Aranybullát. (A németvagy a szicíliai aranybulla későbben született.) Az elnevezés az oklevél formájára utal. „Bulla”, tehát függőpecséttel ellátott diploma és „arany”, tekintettel arra, hogy a pecsét aranyból készült. Az oklevelek kiadásának a helyszíne egyébiránt a királyi kancellária volt, valamint rendelkeztek oklevélkiadási joggal az egyes „hiteleshelyek” is. Ezek egyházi intézmények, jobbára, kolostorok voltak. Nem csak kiállították az okleveleket, de meg is őrizték, vagy kérésre másolták is azokat. A hiteleshelyek egészen 1867-ig működtek. II. András az Aranybullával nem jószántából korlátozta saját jogait. A 13. századra differenciálódott a magyar társadalom. A nagybirtokosok mellett az egyik rétege, az úgynevezett „királyszabadja” a király oltalma alatt állott, az „egyházszabadja” az egyház pártfogását élvezte, volt azonban egy réteg, a „királyi szerviensek”, akik jog és védelem nélkül éltek, örökölhető földekkel rendelkeztek és a szokásjog alapján csak a király ítélkezhetett fölöttük. A szerviensek eredete és összetétele vitatott, feltehetően kisbirtokosokból állottak, és a nagybirtokosok hatalmaskodása ellen vették föl a küzdelmet. Életkörülményeiket tekintve leginkább a parasztokhoz voltak hasonlatosak, de kétségtelenül nemesnek, „nobilisnek” kell tekintenünk őket. Mozgalmukkal valójában egy „puccsot” hajtottak végre, megbuktatták II. András ingatag kormányzatát és kikényszerítették az uralkodóból a bullát. A 30 pontból álló szabadságlevél legtöbb cikkelye valamilyen formában a király és lemondatott bárói túlkapásai ellen irányult és leszögezte, hogy miféle káros jelenségeknek nem szabad a jövőben előfordulniuk. Itt mondták ki először, hogy a nemesi birtok adómentes, itt rendelték el az esztendőnként augusztus 20-án, a szent király napján tartandó „fehérvári törvénynapot”, az utolsó cikkely, az úgynevezett „ellenállási záradék” pedig, - melyet András szó szerint a Magna Chratából vett át - felhatalmazta mind a püspököket, mind a nagyurakat, hogy ha a király vagy utódai nem tartanák be a törvényben foglaltakat, akkor jogukban áll felmondani az alattvalói engedelmességet és az uralkodóval szemben akár fegyverrel is érvényt szerezhetnek jogaiknak. A záradékra a középkor folyamán nemigen hivatkoztak, jelentősége majd az újkorban nő meg. Az Aranybulla kiadására 1222. április 24-én került sor. • -a. -r.
