Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)

2006-04-21 / 78. szám

________________________________________________ Egyházmegyénk védőszentje Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangeli- zálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a keresz­ténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a ké­sőbbi közép- európai feszültségek­nek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett árnyéka és előíze. Adal­bert származásában is megjelenik ez a polaritás. E reiben apja, a cseh Szlavnik fe­jedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hív­ták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emel­ték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósí­tani: magasztos apostoli hivatásra vá­lasztotta ki. Súlyos betegséggel láto­gatta meg tehát a fiút, s a szülők föl­ismerték a jelet: a gyermeket Isten le­foglalta magának, az ő szent szolgála­tára kell tehát adni. így került a fel­gyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt ké­szüljön a papi hivatásra. Vallásosságá­val és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert ne­vet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertét válasz­totta püspökévé. Daliás alakja, főne­mesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártas­sága, szelídsége és képzettsége mind­mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a válasz­tást, Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és né­met műveltségét tekintve ez érthető is, majd a veronai birodalmi gyűlésen beiktatták. A mainzi érsek, Willigis még ugyanazon esztendő június 29- én püspökké szentelte. Az otthoni fo­gadtatás örömmámorával szöges el­lentétben állt a pásztor és a nyája kö­zött csakhamar megszülető feszült­ség. Adalbert befelé forduló termé­szete, kolostor csendjére vágyódó lel­ke nem volt fölkészülve arra a küzde­lemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (sok- nejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.) igényelt. Az ál­landó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás meg­érlelték benne az elhatározást: 988- ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálem­be, hogy ott szegényen és magányo­san szolgálja az Urat. Bencés szerze­tes lett a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban, majd a pápa és az apátja iránti engedelmességből Adal­bert ismét Prágába készült a csehek kérésére. A római kolostorból magá­val vitte 12 társát, s megalapította ve­lük a brevnovi apátságot. Ez az apát­ság idővel igazi szellemi-lelki közép­ponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Len­gyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszország­ba. Évszázadokon keresztül a keresz­tény vallás és kultúra sugárzó köz­pontja volt a nyugati szlávok számá­ra. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hit­terjesztésének történetibe. Az ottho­ni állapotok azonban nemigen javul­tak. A sok ünnepélyes ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adal­bert akarva, nem akarva belekevere­dett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő püspök ismét föladta az egyenlőtlen' harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát. 994-995-ben Magyarországon térí­tett. Ö keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye védő­szentje. 996-ban megint visszatért ró­mai kolostorába. Ez év májusában ko­ronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert őszin­te és komoly vallásossága, jámborsá­ga. Barátok lettek. Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a csá­szár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt 2006. április 21., péntek • HÍDLAP • az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentős része volt a csá­szár vallásos és politikai gondolkodá­sának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi roko­nait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltat­ta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetsé­gének esküdt ellensége került hata­lomra, az eredményes munkát telje­sen reménytelennek tartotta. Ügy látta, hogy a Prágába vezető út lezá­rult előtte. Prága helyett tehát Len­gyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez, akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s po­gányság, erkölcsi elvadultság uralko­dott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai vol­tak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a ko­ronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott. A len­gyel herceg kiváltotta testét a gyilko­soktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándo­koltak csodatévő sírjához, többek kö­zött barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugal­mat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030-ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisz­telik benne. Az esztergomi Bazilika elődjét Szent Adalbert székesegyház­nak hívták, a mai katedrálist is az ő nevére szentelték fel. • P. Rein Egy bolyongó polihisztor 1901. április 18-án született irodalmunk egyik legnagyobb nagyhatású, zseniális toll- forgatója, Németh László. Véleményeiben, ítéleteiben, megállapításaiban sokszor téve­dett, de életműve ismerőinek mégis úgy rém­lik, hogy ő volt a legokosabb ember a huszadik század egész magyar irodalmában. Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, fi­lozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudo­mányokban; biztonságos nyelvtudása nyelvé­szekkel vette föl a versenyt (semmit sem szere­tett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológia- ilag is, hangulatilag is példamutatóan ponto­sak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusok- ban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t for­dítani. És ha személyes beszélgetések közben ellentétes vélemény hangzott el, nemcsak mél­tányosan tudomásul vette, és kizárólag világo­san kifejtett észokokkal szállt vitába, hanem modorának rendkívüli kedvessége, a beszél­gető partner feltétlen tisztelete egyszerűen le­fegyverezte azokat is, akikkel éppen nem értett egyet. Teljesen soha senkivel nem értett egyet. Élete java részében minden jobboldali balol­dalinak, minden baloldali jobboldalinak gyaní­totta vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetle­nül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azo­kat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. így azu­tán ez az alkatilag társasági ember, a bölcs ige­hirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy min­den olvasó emberre hatott, végérvényesen lég­üres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát. Művelt otthonból indult, apja tanár volt, eleinte maga is bölcsésznek készül, csak­hamar azonban úgy gondolja, hogy a huma­nisztikus ismereteket olvasás útján is elsajátít­hatja az ember, de immár nincs korszerű műveltség természettudományos felkészültség nélkül. Ezért iratkozik át az orvosi fakultásra. Testet gyógyítani, lelket gyógyítani, társadal­mat gyógyítani... vagyis felismerni, hol a baj - és segíteni: ezt tette világéletében gyakorló or­vosként, íróként, filozófiai színvonalú publicis­taként, pedagógusként. A doktorátusához még egy fogorvosi szakképesítést is szerzett. Volt is egy ideig fogorvos, azután iskolaorvos. Közben huszonnégy éves fővel megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Évjárata szerint akár a Nyugat második nemzedékéhez is számíthat­nánk, de szűk volt neki a Nyugat polgári hu­manizmusa. Jobbra is állt ettől, balra is állt ettől. Korai korszakában, ha írt is néhány kitűnő - nagy lélektani ismeretre valló, gondo­san fogalmazott - novellát, elsősorban mint esszéírót tartották nyilván. És az esszéíró ak­kor is jellemző marad egész művészi magatar­tására, amikor már könyvespolcnyi regényt és drámát hozott létre. Az eszmék tisztázása, az eszmék szembesítése, a gondolatiság szépiro­dalmi műveinek is nélkülözhetetlen tartalmi eleme. Nem egy drámája, főleg történelmi drámái: dialógusban kifejtett esszék. Megfi­gyelésem szerint többségük érdekesebb is ol­vasva, mint színpadra állítva. Regényeinek jó részében is uralkodó elem az elmélkedés vagy a vélemények vitája. Amikor 1932-ben egy ta­nulmánya kapcsán Babitscsal nézeteltérése tá­mad, nem ír többet a Nyugatba, de a Nyugat ellenfeleinek lapjaiba se, hanem maga indít egy olyan, főleg ismeretterjesztő folyóiratot - a Tanút -, amelyet egyedül ír. Esztergomi kötődései egyébként épp Babitscsal kapcsola­tosak. Ábrándja egy olyan, szocializmushoz közel álló, de mégis magántulajdonon épülő parasztdemokrácia volt, amely Rousseau XVIII. századbeli elképzeléséhez hasonlatos. Megvalósítása a század viszonyai között képte­lenség volt (már Rousseau-é is az volt annak idején), de a népi írók és híveik lelkesen fogad­ták. És Németh László egyszeriben a népiek főteoretikusa lett. Csakhogy igazából senki sem értett vele egyet. És amikor a növekvő fa­sizmus élesen választotta el egymástól a balol­daliakat és a jobboldaliakat, Németh László úgyszólván magára maradt a középen. Darvas József túl messze balra, Sinka István túl mesz- sze jobbra állt tőle, a többiek is vagy az egyik, vagy a másik irányba húzódtak tőle, miközben szakadatlanul tisztelték tudását, sőt ismételték elméleteinek gondolatait. Ahogy erősödött a fasizmus, úgy maradt egyre magányosabb, de mindinkább feladatának érezte: utat mutatni, történelmi szerepet játszani. És ez a magatar­tás lett benső erkölcsi mértékévé. A történe­lem nagyjai nagy szerepeket játszanak: ez lesz a problémája talán legjobb, legszebb, és aligha­nem legszínszerűbb történelmi drámájának, a sokkal később írt Széchenyinek. A háború után ugyan megjelenik művészileg leghibátla­nabb regénye, az Iszony - egy hideg ter­mészetű vidéki úriasszony nyomasztó és egész társadalmi rétegre valló lélekrajza -, helyét azonban még nem találja. Egy időre kívül re­ked az irodalmon. Ekkor megy évekre Hódmezővásárhelyre, ahol iskolaorvos és bio­lógiatanár. Itt keletkeznek legjobb pedagógiai esszéi, és írja azokat a drámákat, amelyek majd megjelenvén, az irodalom első sorába emelik szerzőjüket. 1957-től kezdve nemcsak a legnép­szerűbb írók egyike, hanem az élő irodalom egyik legfőbb szereplője is. Eelismerte a törté­nelem parancsolta szerepet, és erkölcsi köte­lességként vállalta. A József Attila-díjat még mint műfordító kapta, a Kossuth-díj már a kor­szak nagy alkotóművészének szólt. És közeledve hatvanadik évéhez, következett alkotókészségé­nek virágkora. Epikai fő műve, a nagy ter­jedelmű Égető Eszter, megjelenésétől klasszikus regénynek számít. Drámáit - történelmi képeit és családi tragédiáit - egymás után adják elő, és gyorsan írja az újakat. Köztük a Széchenyi mel­lett legszínszerűbb és legerősebb konfliktusú A két Bolyai című drámáját, amelyben egybeötvö­zi a történelmi problematikát és a családi konf­liktust. Galileije a kor egyik legnagyobb színhá­zi sikere. Idővel súlyosodik betegsége, és növek­szik szorongása romló egészsége miatt. De dol­gozik, amíg bírja. És végül mégis úgy érezheti, hogy nem magányos az ellentétek között. Meg­érheti, hogy a nemzet élő klasszikusának tekin­ti. Óriási életműve még alapos kritikai feldolgo­zásra vár, de az már most kétségtelen, hogy a té­vedések, zsákutcák után, a jóhiszemű tévelygé­sek útját járva, az életmű java része a század leg­nagyobbjai közt biztosítja helyét. • PETROV

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents