Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-04 / 45. szám
II • HÍDLAP • 2006. március 4., szombat hídhfmagaziji Egyszuszra Duray Miklós rovata Mi lesz velünk, ba(e)lgákkal? Nyakunkon a parlamenti választások. A magyarok nyakán, három országban. Március 26-án Ukrajnában. Húsvét előtt és után Magyarországon. Június 17-én Szlovákiában. Mérkőzések a javából. Ukrajnában az a kérdés, hogy az MSZP-barát UMDSZ elgáncsolja-e a KMKSZ pártját. Összefogás nincs, mind a kettő elvérezhet. Hoppon, azaz képviselet nélkül maradhatunk. A „nyugat-barát” Jusc- senko 2006-ban ugyanúgy becsapta a magyarokat mint Kucsma 1992-ben. Az ungvidéki és a tiszaháti magyarok ezért csak saját józanságukban bízhatnak: a kommunisták és a maffia eddig csak vitt tőlük, de semmit sem adott. Ez lehet a KMKSZ esélye az UMDSZ-szel szemben. Magyarországon a tét: az egész nemzet. Vabank! A nyertes visz mindent, azaz mindenünket és mindnyájunkat. Csak ne a pokolra! Magyarországon, ha a mostani, ún. balliberális kormánykoalíció győzne, kiárusítana mindnyájunkat, mint ahogy megszabadult azoktól a sajátjaitól is, akik elkötelezettjei voltak a nemzetnek. A nemzet fölemelkedésének egyetlen esélye, ha Magyarországon 2006-ban kormányváltás lesz. Szlovákiában padlón van a magyarság. Negyven százaléka munkanélküli vagy szociális segélyből él, vagy a megélhetés alsó határán tengeti az életét. Egy része idénymunkás, egy része éhbérért dolgozik. Jelentős része hajnaltól estig robotol vagy ingázik. Nehéz szikrát csiholni a zsírkőből, mégha van is benne kova. Ilyen körülmények között a nemzet nem tét, csak hulladék. A tét a gazdasági pozíciók megtartása. De ez kinek a létérdeke? A minap - az autómban ülve - hallgattam a Petőfi Rádió délelőtti műsorát. Az egyik hallgató arról beszélt, hogy ma már nem politikusokat kell nevelnünk, hanem választókat. Lehet, hogy igaza van, mert csak az igényes választó tud jól választani. A politikusok elkanászosodnak, ha a választók társadalmilag züllöttek. A választókat nem lehet leváltani, a politikusokat le lehet, de nem könnyű. Ejtsünk néhány szót a politikusokról. De ne a szociológiai kategóriáról, hanem a húsvérekről. Ez utóbbi szempontból csak kétfajta politikus létezik: megélhetési, és azok a kevesek, akiknek az ütőerében is politika folyik - akik vállalják a vitákat, harcokat, küzdelmeket, az ellenszegülést. Még véletlenül sem vesznek el csúszópénzt, megvesztegethetetlenek, sőt nem is merik őket vesztegetéssel becserkészni és az sem ritka, hogy időnként magányosak maradnak. Ezen kívül van még néhány félőrült. Megélhetési választópolgár sokkal kevesebb van, de annál több a megvásárolható. Akkor talán mégsem átalakítani kellene a választópolgárt, hanem lehetőséget kellene neki teremteni az átalakulásra és olyan életkörülményeket kellene számára kialakítani, hogy szóba se jöhessen a megvásárolhatósága. Ettől talán a politikusok is kicserélődnének. Hol kellene kezdeni a munkát: lent vagy fent? Döntsük el. Ha a szem a lélek tükre, akkor a politikus a társadalom tükre. Micsoda görbe tükör? De talán mégsem kellene elhanyagolni a politikusok nevelését, hiszen a jó politikus a választókat is neveli. A buta politikus butaságokat mond és butít. A műveletlen politikus gyakran melléfog, ezért félrevezethet és félrevezethető. A gazember vagy a sunyi politikus gazemberségre és sunyiságra biztatja az embereket, a jobbérzésűeket pedig kiábrándítja - elsősorban a politikából, a politikusokból és talán még az életkedvét is elveszi. Az ilyen politikusok züllesztik a társadalmat. A rendszerváltozás előtt azt kifogásoltuk, hogy a kommunisták uralkodnak rajtunk, korlátozzák jogainkat és szabadságunkat, szétlopják a közvagyont. Vártuk a rendszer bukását, noha nem reméltük, hogy bekövetkezik. A reménytelenség miatt lassan hasonulni kezdtünk a kommunizmus teremtette feltételekhez és a módszerekhez - ha nem változtathatjuk meg, legyünk hozzá hasonlók, így mi leszünk ő és önmagunkat már valahogyan csak elviseljük. Saját magunk alakítottuk ki a puha diktatúrát. így hát nem is buktattuk meg a rendszert, megbukott magától - megbuktatta önmagát. A kelet-közép-európai emberek 1989-ben saját erejükből már nem voltak képesek megbuktatni a kommunizmust. Ezért a besúgókat, a kommunisták volt ügynökeit, a volt pártnómenklatúra embereit elviseljük magunk között. Észre sem vesszük, hogy az új politikusok egy része is ilyen lelkületű, ilyen gondolkodású ember. Nem is vehetjük észre, hiszen túlnyomó többségünk a múlt rendszerben nem ellenálló volt, hanem együttműködő vagy csendes társ. Egyszerű, ellentmondásra alkalmatlan ember, aki azért tapsolt a felsőbbségnek, hogy kapjon érte a túléléséhez vagy talán egy kicsit többhöz is elegendő koncot - a zöm a kommunista rendszerrel kiegyezett tömegember volt. Belőlük alakult ki a rendszerváltozás utáni új elit és az elit választói. Az elit elitjének mozgatóit azonban ők sem ismerik, csakúgy, mint az elmúlt rendszer nómenklatúrája sem ismerhette azokat, akiknek az utasításait kellett teljesítenie. Ne csodálkozzunk hát társadalmunk állapotán. Nem vagyok benne biztos, hogy mindnyájan tudjuk-e, hol állunk? Merítsük csanakunkat mélyebbre önmagunkban! Miért vagyunk ilyenek? Történelmi visszapillantás nélkül kimondhatjuk: meghasonlott és széthasadt társadalom vagyunk. Még szerencse, hogy a törésvonalak minőségi táblákra osztanak bennünket, és a minőség eddig még mindig elbírta a vállán a mennyiséget. A demokratikus választáskor azonban a mennyiség szokott győzni. Akkor mégiscsak annak a rádióhallgatónak van igaza, aki a választók nevelését tartja fontosnak. Csakhogy tudja-e mennyi ideig tart a tudatos és az öntudatos választók kinevelése? Saját múltunk viszonylatában megválaszolhatatlan a kérdés. Azt azonban látjuk, míg Magyarországon fokozatosan gyarapszik azoknak a tábora, akik a nemzetre szavaznak, az elszakított területeken lassacskán fogy a magyar politikai pártokra szavazók száma. Gyorsabban fogy, mint a lakosság lélekszáma. Ez talán annak is betudható, hogy Magyarországon növekszik a tudatos, a program szerint szavazók száma, az elszakított területeken pedig egyre több a kiábrándult, a hitevesztett ember. A közéleti hitvesztés azonban a politikusok magatartásával és teljesítményével valamint a politikai kilátásokkal függ össze, esetleg a programtalansággal. A tudatosan szavazók számának a növekedése pedig a program szélesebb körű elfogadottságának a függvénye.. Ne áltassuk magunkat, a választópolgár nem olvas pártprogramot, de figyeli a politikusok megnyilvánulásait. Abból olvas. A politikus szavaiból kiolvasható a program, vagy annak a hiánya. A pártok nagy többsége a programból képzett jelszavakkal társadalmi réteget vagy rétegeket szólít meg. Az ebbe tartozók érdekei a társadalom egészéhez mérten részletérdekek, de számukra a legfontosabbak. A rétegpártok tudatosan osztják meg a társadalmat, erre van szükségük a politikai versenyhez. Kevés párt törekszik a társadalom egész keresztmetszetének az átfogására. A rétegpártok ezeket populista pártoknak esetleg nemzeti pártoknak szokták csúfolni és nem szeretik őket, mert zavarják a versenyüket. Magyar sajátosság, hogy7 az elszakított területeken a magyarok nem alakítottak ki rétegpártokat (Erdély, Kárpátalja), és ahol voltak is, megszűntek (Felvidék). Ahol pedig a pártfejlődés a rétegpártok irányába haladt (Vajdaság), ott az egész közösség elgyengül. Az elszakított területeken a magyarok leginkább jobboldali néppárt jellegű pártokat hoztak létre. Magyarországi rokonpártjuk ezért kezdetben az MDF' volt, most a FIDESZ-MPSZ. A többi magyarországi párt rétegpárt jellege, vagy nem jobboldali irányultsága miatt nem válhatott testvérpártjukká. Ez egy olyan sajátossága a magyar politikai életnek, ami zavart okoz a pártok fölötti nemzetépítő programok elfogadtatásában, mert azok a magyarországi pártok, amelyeknek nincsenek határon túli magyar testvérpártjaik, nem érdekeltek a nemzet egységében. Ezért a politikai harc nemcsak a rétegekért folyik, hanem az egyik oldalon a nemzetért, a másik oldalon az állampolgárok egy részéért. A 2006. évi parlamenti választásoknak is ez lesz az egyik sajátossága. Ezt elkerülendő vagy7 mérséklendő tettük még 2005. szeptemberében azt a javaslatot, hogy vonjuk ki a magyarországi választási hadjáratból az ún. határon túli témát és a szomszédság politikát, hogy7 a nemzet hazátlan tagjai ne váljanak a pártviaskodás és a szavazatokért folytatott harc martalékává. Hogy ne jussanak a nyugdíjakról és az adópolitikáról folytatott vitában olyan balga helyzetbe, mint a belgák a vallon-flamand vitában. Hogy ne az a kérdés fagyjon az ajkunkra: velünk, a nemzettel mi lesz? iff-* Megállni, visszanézi és kérdezni Beszélgetés Csontó Lajos képzőművésszel A negyvenes generáció képviselője, a művészkatalógusok grafikusként, fotóművészként írnak róla. A Magyar Képző- művészeti Főiskolát 1990-ben végezte el. Többszörös díjas alkotó, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Fotóművészek Szövetségének, valamint a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja és megkapta a Grafikáért Alapítvány díját is. 1992-től ’95-ig Derkovit- s-ösztöndíjas. Esztergommal való szoros kapcsolata még a 80-as évekből indult. Most ismét itt van, március 3-án nyílt kiállítása a Duna Múzeumban.- Amikor először kerestelek telefonon az interjú miatt akkor éppen nem volt alkalmas, mert Rómában voltál. Mit csináltál ott?- Egy közös kiállításon voltam a római Magyar Akadémián. Ezen belül egy ottani kis művészeti galéria szervezése volt ez, mely az Európában lévő különböző magyar intézetekben rendez kiállításokat mostanában. Az én munkásságommal ez nem igazán függ össze, mert én Rómában csak egy képet állítottam ki.-Egy olyan meglehetősen intenzív magyar alkotó, mint te, hogy tud beilleszkedni ma az európai képzőművészeti életbe?- Azt gondolom, hogy a magyar képzőművészek eléggé elszigetelten léteznek, és nincs túlzott kapcsolatuk Európához. Ez rám is vonatkozik. Természetesen mindenki próbál valamilyen kapcsolatot találni, de a mai magyar alkotóknak elég nehéz egy piaci viszonyokkal teli közegben. Ez magyarul azt jelenti, hogy az alkotói tevékenységből nem nagyon lehet megélni. így aztán elég sokan kacsingatnak Európa felé, de a külföldi lehetőségekből csak több-kevesebb siker fakad.- Az általad is képviselt generációnak olyan esztergomi képviselőit említhetném, mint Kaposi Tamás vagy Kovács Melinda. Hogy látod, Esztergomból indulva vagy ide visszatérve lehet-e a modern látásmóddal dolgozó alkotói szféra tagja valaki?- Én kétfelé osztanám ezt a gondolatot. Az egyik rész, hogy Esztergomhoz nekem elég erős kötődésem van. De az előbb említett nevek is nagyon fontosak számomra. Kaposi Tamással egy osztályba jártunk a főiskolán, és emellett is elég fontos ember volt számomra. És Kovács Melindával is viszonylag szoros a kapcsolat, 1988-ban együtt állítottunk ki az akkori Petőfi Művelődési Házban. A mostani negyvenes generáció pedig szerintem egy légüres térben van jelenleg. A 7 mögöttünk jövő harmincas nemzedék számára már egy nyitottabb világ adatott meg, és itt jön be az, amiről az előbb beszéltünk, hogy a nyugati világ inkább nekik nyitott, mint a náluknál idősebbeknek. A korszerű váltásmódok, modern technológiák pedig kifejezetten a fiatalságé, a huszonéves alkotóké. A mi generációnk alkotói, úgy látom, nagyrészt megmaradtak a hagyományos módszereknél. Persze a mai negyvenesek is alkalmaznak progresszív médiumokat.- Több korábbi munkádon a New York-i nagy underground pop-art utcaművész,, Jean- Michel Basquiate képeihez hasonlóan célzottan helyeztél el szövegeket, mondatokat, szavakat...- A nyugati kultúra, a nyugati közönség egy egészen más közeg. Ott már a 70-es években ismert volt, hogy egy képzőművész a verbalitással támasztja alá a megjelenített képalkotását, vagy fordítva, egy verbálisán megjelenített gondolathoz rendeltek egy adott képet. Nem tudom, hogy ez kinek bevett dolog itthon, én már jó pár éve, tíz esztendeje ezzel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy ha a közönség részéről megvan a kellő nyitottság, akkor ezek a képekbe helyezett feliratok nem megnehezítik, hanem megkönnyítik a szemlélő dolgát, más megközelítést adhatnak a néző számára. A klasszikus avantgarde sok esetben vizuális, esztétikai problémát próbált bemutatni vagy7 körbejárni. Ebben az esetben másról van szó, itt gondolati, eszmei megközelítésről beszélhetünk. A képekbe illesztett szavak azt mutatják, hogy nem feltétlenül kell képzőművészetre gondolnunk egy alkotás esetében. Ezt igazolja az a folyamat, hogy nálam az ilyen műveknél a szövegek előbb vannak, s csak utána jönnek a hozzájuk tartozó képek. Ezek ugyanakkor nem a szövegek illusztrációi, hanem a szövegből és a képből adódó hangulati összesség, valami harmadik plusz keletkezik. Egy kicsit olyan ez, mint egy filmszerű élmény, egy zanzásított film. Felfoghatjuk ezt narratívának vagy valami más képzőművészeti aspektusnak.- Milyen hatások értek pályád során? Fontos hatásként lehet-e megnevezni a te esetedben a nyugati kultúrát, ami mindig is mérvadó volt idehaza?- liehet, hogy furán hangzik, de én nem tudnám megnevezni, hogy ki milyen hatással volt rám. A rendszerváltást követően sokan megpróbálták behozni az addigi földrajzi, politikai helyzetből fakadó lemaradást. Én most legutóbb azt láttam Rómában, ami nem kifejezetten a kortárs képzőművészetek fellegvára, de azért ott is volt módom egy modern, mai alkotókat bemutató kiállításon nézőként részt venni, és azt kellett megállapítanom, hogy a mai magyar képzőművészek egyáltalán nincsenek lemaradva a nyugateurópai kortárs alkotóktól. Ugyanakkor persze, fontos volt úgy kábé 15-20 éve kimenni Nyugatra és felszippantani az ottani légkört. De a lényeg itthon történt, mert kialakult egy olyan légkör, amely az új utak keresésére inspirálta az alkotókat. Ezzel a fogékonyt Sággal én is így voltam. Úgy látom Magyar- országon is létrejött a kortárs képzőművészetben egy újfajta standard.- A szakmai utak leírása mellett bizonyára több kritika is megjelent rólad. Ezek közül melyekre emlékszel?-A főiskolán grafikusként végeztem, viszont ehhez képest nagyon korán elkezdtem fényképezni, de nem szeretem ezeket a titulusokat. A képzőművész, az meg olyan túl magasztos kifejezés. Persze még mindig ez a legérzékletesebb meghatározás. Az interneten megjelenő életrajzok írói közül van egy pár, amelyet nem tudom mi alapján írnak meg, mert ezek hibásak. Voltam én már minden, festőművész és ehhez hasonló. A kritikákkal kapcsolatban pedig egy kicsit zavarban vagyok. Megmondom őszintén nem tudom, hogy miként vélekednek rólam. Én alapvetően mindig új dolgokkal szeretek foglalkozni, de én általában majd mindig ugyanazzal, a személyes én és a közösség kapcsolatáról, illetve ennek a kapcsolatnak a felelősségéről gondolkodom a képekben, melyek nagyon is az érzelmekre próbálnak hatni. Fimellett fontosnak tartom, hogy a képeim által fakasztott érzelmeket a hagyományos erkölcsi alapok értékrendje váltsa ki. Talán furcsán hangzik, de így van, egy kiállításon egy-egy kép előtt átlagosan öt másodpercet tölt egy látogató. Én azt szeretném elérni, hogy a képeimnél ne töltsön el többet, de miután továbblép, álljon meg és nézzen vissza, hogy végiggondolja, hogy hogy is van ez, ...hogy én is? ...vagy7 én sem? .. .vagy mégis? .. .vagy7 mégsem? • Pöltl ”Oxi” Zoltán
