Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)

2006-03-25 / 59. szám

_____magazin

200

6. március 25., szombat • HÍDLAP

A keresztény szerzetesség atyja

A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre.

A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa eredetijelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük.

Benedek jóval több, mint amire „az utolsó római” vagy „a Nyugat atyja” elnevezés utal. Életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa - kora irodalmi igényeit szem előtt tartva - nem a mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt „életrajz” alapján.

Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis, püspöki székhelyén, Nursiában. Szülei viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter- , a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Róma ekkorra már hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött visz- sza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan

rettegni kellett a barbár germánoktól. Az „örök” város, az általános élvhajhá- szás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeketvellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus tanácsát követte: „Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.” Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált. Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosz- szú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják - Nagy Szent Gergely szerint -, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste, így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul regulájából megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. Először Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visz- szatért hát Subiacóba. De a szerzetesek - meglehetősen sokan voltak! - ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy „atya” keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. „Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában” a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.

Subiacóból végül Monte Cassinóra ment, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, „Isten hegyre épített városa”. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való'elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az „építő ember” teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös „szent szabály” szerint éltek, amely épp

Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek asz- ketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra „tökéletes szerzetessé” válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet. Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is „áldott” volt, kiváló „építő ember”-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az „istenszolgálat iskolájában” egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretet- ből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége. Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán - a szerzeteseken kívül is - megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az „ere- detiség”-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját „a szerzetességben végbemenő változás" kezdetének tekinti, még nem jelenti a ki- teljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat. Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik „a szent atyák szabályai szerint élnek”. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a „szabályzatkeverékek” időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak „kezdet”-nek ajánlja; s „ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai” Mégis az ő szabályzata vált hamarosan elfogadottá, az európai kolostori élet regulájává vált. A legendás „első bencés” 547. március 21- én halt meg. Nagy Szent Gergely szerint „a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.”

• Históriás

Fordított canossajárás

Szent Péter és az apostolok korában nem igen sejthették a Krisztust követők, hogy egyházuk egykor világhatalommá válik, pedig a negyedik században hivatalos vallássá lett kereszténység állama bizony a tizedik századra elérkezett világi hatalmának tetőpontjára. Ám éppen ez az „elvilágiasodás” ihlette a belső megújulást. A pápákat hosszú ideig a német-római császárok nevezték ki, akik birodalmukban invesztitúra jogokat is gyakoroltak, tehát a császárság egyházmegyéinek a püspökeit is ők iktatták méltóságukba. Kezdetét vette a harc az Egyház szuverenitásának

visszaszerzeseert es a császárságtól

Az 1059-es lateráni zsinat kimondta, hogy a pápát csak a bíborosok választhatják és a jeles törvényhozó testület ekkor vezette be a papi nőtlenséget is. Kedvező alkalmat kínált, hogy a császári trónon ekkor épp a még gyermek IV Henrik császár ült, aki méltó ellenfelére talált egy Hildebrand nevű bencés szerzetesben, akit VII. Gergely néven választottak pápává. Henrik fölcseperedvén egyre kevésbé tolerálta Gergely pápa intézkedéseit, amelyek sértették a császárok már megszokott jogait. A végső kenyértörésre akkor került sor, amikor Henrik kinevezte Milánó érsekét, mire a pápa engedelmességre intette. Erre a császár megfedd te VII. Gergelyt a wormsi birodalmi gyűlésben. Válaszul a pápa kiátkozta Henriket. Nyílttá vált ílymódon a háborúskodás a pápaság és a császárság között. Az exkommunikáció, vagyis kiátkozás annyit jelentett, hogy a császár hűbéresei például fölmentést nyertek hűbéri esküjük alól, tehát nyíltan szembeszáll- hattak uralkodójukkal. Henrik kénytelen volt alázatot gyakorolni és 1077-ben

való függetlenedésért.

télvíz idején, daróccsuhában, mezítláb az éppen Canossa várában tartózkodó pápa elé járult, hogy föloldozást nyerjen. Gergely pápa föl is oldozta Henriket, ám a császár hamarosan haddal ment Róma ellen és el is foglalta az „Örök Várost”, VII. Gergely menekülni kényszerült, menekülés közben halt meg. A megegyezésre majd a wormsi konkordátumban kerül sor 1122-ben, mikor is V Henrik és II. Kallixtus pápa felosztják egymás között a hatalmat. Ettől kezdve a spirituáliába, tehát a lelki hatalomba a bíborosok iktatják a pápát (szimbóluma a halászgyűrű és a pásztorbot) a világi méltóságot, amint akkor mondták, a temporáliát pedig a császár hagyja jóvá (jelképe a jogar). Könnyedén hihetnénk azt, hogy ezzel a megegyezéssel végérvényesen létrejött a béke. Pedig nem így történt. A 18. században kiújult az ellentét éppen Habsburg II. József császárunknak köszönhetően, akit Magyarországon csak „kalapos királyként” emlegettek, mivel nem koronáztatta meg magát magyar királlyá. Számos, sőt számtalan intézkedése közül, amelyek a birodalom megreformálását célozták nem egy épp az egyházat érintette. Türelmi rendeletével szabad vallásgyakorlást biztosított a protestánsoknak, csak Magyarországon 140 kolostort és zárdát záratott be, felszámolta a monasztikus rendeket, vagyis azon szemlélődő közösségeket, amelyek nem foglalkoztak oktatással vagy betegápolással, állami papneveldéket szervezett, megsértve ezzel az egyház belső rendjét, száműzte a templomi pompát - még azt is rendeletben határozta meg, hogy mikor hány gyertya éghet az oltáron -, a halottakat takarékosságra hivatkozva koporsó helyett csak zsákba csavarva volt szabad eltemetni és így tovább. Mindezek hatására került sor hét évszázad elteltével a „fordított canossajárásra”, mikoris VI. Pius pápa 1782. március 22-én személyesen jött Bécsbe, hogy jobb belátásra bírja a császárt. Ekkor már nem kerülhetett szóba a kiátkozás, mint a középkorban, Pius pápa a jó szó erejével kívánt hatni II. Józsefre - nem túl sok eséllyel. A császár majd csak halálos ágyán fogja visszavonni gyakran átgondolatlan rendeletéit, hogy teljes zűrzavart hagyva maga mögött utódára, II. „Alkotmányvisszaállító” Lipótra örökítse hatalmát és méltóságát.

• -a. -r.

Venite adoremus

Március 26-a nagyböjt negyedik vasárnapja. Hogy is telt ez a négy hét? - joggal elmélkedhetünk rajta, főként, hogy egyre inkább közeleg a Húsvét, a keresztény tanítás szerint Krisztus megdicsőülése. Hajói használtuk fel ezt a kegyelmi időt, és elvégeztük az időnként igencsak fontos lel- kiismeret-vizsgálatot, akkor valóban szembesültünk hibáinkkal, gyengeségeinkkel. Ne nevezzük őket „bűnöknek", hiszen nem bűn mindaz, amit elkövetünk, jobbára emberségünkből fakad... gyengeség.

Nem szabad, hogy ebben a lelki állapotban elveszítsük önbizalmunkat, hiszen abból jut az ember számára napjainkban a legkevesebb, vagy ha jut is, hamar múlandó. Persze vétkekkel, bűnökkel vajon ki állhat meg az Úr előtt? Pedig, mégha úgy is érezzük, hogy vétkeink tudatában nem vagyunk méltók Isten színe elé járulni, nem szabad elfelejtenünk Jézus Péternek adott válaszát! „Uram, akkor ki üdvözül? Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges!” És ne feledjük! Az egyház mindig a segítségünkre siet, hogy együtt élhessünk legalább a reménnyel. A vasárnapi evangéliumban a szó jelentésének megfelelően valóban igazi örömhírt hallhatunk: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Ezt az örömet fejezi ki, hogy ismét virágot helyezünk az oltárra, megint megszólal az orgona és a viola szín helyett a liturgikus színt felváltja a rózsaszín. Az ünnepnap nagyszerűségére Szent Pál világít rá leginkább: „Isten, aki saját fiát sem kímélte, hanem odaadta mindannyiunkért, hogy ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Majd így folytatja: „Ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség , ruhátlanság, életveszély vagy kard? (..) Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” Akkor tehát semmi nem fenyeget? Abbahagyhatjuk az önvizsgálatot, a bűnbánatot? Dr. Németh János plébános úr helyesen írja: nem, semmiképpen nem. Mert amire még az alvilági hatalmak is képtelenek, arra egyvalaki képes: önmagam. Isten irántam érzett szeretetét nem tudom megszüntetni, de szabad akaratomból adódóan vissza tudom utasítani. El tudom zárni előle a szívem. Talán éppen azzal, hogy nem bízom feltétlenül az ő irgalmában. Gyakorta reménytelennek és reményét vesztettnek érzem magam. Pedig egy a segítség így Húsvét közeledtével: „Hiszek Uram! Segíts hitetlenségemen!”

• P. Rein