Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-25 / 59. szám
am HÍDLAP • 2006. március 25., szombat Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a kátyút véded! Kátyúföldet azért szereti meg előbb-utóbb minden idegen, mert a kátyok minden gesztusán, szokásain, gondolkodásán átüt valami ősi és naiv egyértelműség. Elsőként kell megemlítenem a Nagy Tavaszi Kátyúéneket, amelyről egyes néprajzkutatók és etnográfusok nagyon határozottan azt állítják, hogy e különös népcsoport régmúltjában gyökerezik, s a medvevadászat kultikus gyakorlatából nőtt át a mába. Pedig ma már talán a legöregebb kátyok sem emlékeznek arra az időszakra, amikor a törzs vadászai a medve elejtésére indulván A labdarúgás Izraelben is népszerű sportág, ráadásul ott a szurkolók - érthető' okokból - nem kiabálnak kórusban antiszemita rigmusokat. Ennek ellenére a helyzet ott sem jobb. A Beitar Jerusalem szurkolói ugyanis a nem éppen barátságos „Halál az arabokra” felirattal szokták üdvözölni az izraeli bajnokság egyetlen palesztin csapatát. Arra is volt példa, hogy a palesztin csapat elleni mérkőzés során a közönség azt a Baruch Goldsteint éltette, aki 1995-ben egy hebroni mecsetben halomra gyilkolta az ott imádkozó védtelen palesztinokat. De az izraeli szurkolók egy része nem kíméli az izraeli válogatott egyik legjobb játékosát, a palesztin Abbász Szuant sem. Az ő labdaérintéseit rendszeresen füttyszó kíséri. A magyarországi balliberális elit tagjainak a figyelmét szeretnénk felhívni arra, hogy ebből még nem kell feltétlenül arra a következtetésre jutni, hogy az izraeliek mindannyian rasszisták. De kétségtelen, hogy rasszisták a zsidók között is vannak. Kíváncsian várjuk, hogy Izrael állam milyen lépésekkel próbál véget vetni a rasszista megnyilvánulásoknak. lelkűket edzették egy speciálisan kifejlesztett vadász- (varázs?) itallal - valami hasonló ma is kedvelt köreikben, szilvóriumnak hívják, eredetileg fán termett, ma már szintetikus úton állítják elő miközben monoton hangon előre elkántálták majdani hőstetteiket. (Ennek a szokásnak túlélése érdekes módon mindmáig megfigyelhető úgynevezett „parlamenti' - politikai - életükben!) A „medveénekek” egyik fő jellegzetességét az adta, hogy semmilyen körülmények között sem volt szabad néven nevezni a medvét, mert ha mégis megtették volna, az a vadászat sikertelenségét jelenthette, s akkor ugye, elindulni sem érdemes. így aztán a medve - kimondva kimondatlanul - volt „Mézevő Öreg”, „Lomhaléptű Nagyapó”, „Hétalvó Veszedelem”, sőt „Frakciónélküli Frakcióvezető” (utóbbi elnevezés különösen nagy megbecsülésnek számított). Ügy gondolták ezek az ős-kátyok, hogy az így félrevezetett medve egyrészt elkábul (elkátyul - etimológiai- lag ma már bizonyítottnak vehető a káty, kátya, illetve kába szavak egy-gyökerűsége) a tetszetős dicsérő jelzőktől - sosem volt szabad például Tanácselnöknek, Párttitkárnak vagy Vezérigazgató Úrnak szólítani, mert az könnyen felébresztette volna amúgy is gyanakvó természetét -, netán azt hiszi, nem is róla van szó, hanem a szomszéd medvéről, az meg kit érdekel, és ilyenkor nyugodtan a köpönyege másik oldalára fordult. Később aztán egyre kevesebb lett a medve (állítólag sok kárt tett bennük egy bizonyos Kárpátok Géniusza nevű szomszédnép-vezér, mígnem maga is a medveénekek áldozata nem lett - de ez egy más történet), sokan ma is állítják a kutatók közül, hogy elsősorban azért, mert a káty nép mind többet kezdett előre inni a bőrére. Akárhogy is, mára a medve eltűnt, de az ének megmaradt, pontosabban az a szép szokás, hogy ma sem szeretnek semmit a nevén nevezni. (Például a Közepesen Gyenge jelzős szerkezet helyett következetesen Köztársasági Elnököt mondanak.) így van ez a kátyúkkal is, amelyről ez a kedves kis ország (település) a nevét kapta. Magáról a kátyúkról talán már korábban is tettem említést, de ha nem, most pótolom. Miután földünk nagyrészt fel lett fedezve, a hozzám hasonló (csak zárójelben merem leírni szerénységem okán, noha valóban helytállónak gondolom: rettenthetetlen) (és) elszánt kutató-felfedezők (expeditőrök) az addig csak hallomásból ismert, a kultúrnépek elől elzárt területek felé kezdtek fordulni. Nem riasztotta immár az sem, hogy innen - mint korábban már említettem - nem tért meg utazó, illetve ha megtért is, jobb volt arról nem beszélni. A fordulat talán akkor következett be, amikor maguk a kátyok kezdtek kitekinteni határaikon túlra, ezt írásos emlékeik a „valutaérzékenység”, illetve a „jobb a dollár, mint a rubel” nevű, az egész káty társadalmat átrajzoló nemzeti megújulás időszakának nevezi. (Risorgimento: ekkor kezdett áttérni a népesség a krumplifogyasztásról a rizsre [riso]; mellesleg ez volt a gumipity- pang-kísérletek periodikus rendszere.) Ezekben az években hirdette meg egy Kátyúföldről elszármazott ős-káty (káty ős) a „nyílt társadalom” elnevezésű mozgalmát, amelynek egyik eredménye az úgynevezett „soros kötés” bevezetése volt az elektromosság területén. („Fél”, „vezetés” - azóta gyökeresedtek meg a köznyelvben ezek a szavak.) Az úgynevezett „nemzetközi turizmus” (ekkortól vált ismertté a latin „ibi ubi” formulából elnevezett káty IBUSZ - amely nem azonos a sárkányokra emlékeztető, füstokádó [olykor lángot lövellő] Ikarusz buszokkal) egyben azt is jelentette, hogy megnyíltak a határok az olyan (rettenthetetlen; szerénység!) felfedezők előtt is, mint jómagam, Market Place. Mielőtt azonban végleg belevesznék ezekbe a részletekbe, kanyarodjunk vissza a medvékhez, illetve kátyúkhoz. Nos (úgy is mint „well”), a kátyút sem szabad a mai káty szokások szerint nevén nevezni, leginkább Öt Centinél Mélyebb Nyolcvannál Hosszabb Üreg néven emlegetik, tiszteletéte állítólag maga egy (1) fő Polgármester is megjelent, visszafogott beszédet akart csak mondani és kettőt (esetleg hármat) dudálni (megjegyzendő viszont, hogy nem ide vezethető vissza a káty „ekkora dudája van” kiszólás), határozottan kijelentvén, hogy amíg ő áll a káty főváros élén, addig mindenkinek biztosítja a szabványosított kátyúkat. Nos (mint már említettem), ezért okozott némi zavart a külföldi felfedezők és tudósítók körében, amikor tavaszodván (de még alaposan benne a télben) forró aszfaltot (bitument) köpő gépek és úthengerek jelentek meg a népi kátyúkkal (lásd még cifraszűr) szabdalt utakon, s a hadijelentések naponta adtak számot arról: hány kátyút tömtek be, vagyis milyen mértékben kátyútalanították az utakat. Hiszen - gondoltuk naivan - a kátyútalanítás magát a kátytalanítást jelenti. Mi lesz így a hagyományokkal? Nem fenyeget-e ez az akció a (szellemileg) nagy (lélekszámban egyre) kis káty nép végleges talajvesztésével? A kérdés jogos, de sietve megnyugtathatom a tudósításaim révén bizonyára egyre inkább megkedvelt káty nép növekvő számú barátait. A Nagy Tavaszi Szimbólumakció - mint neve is mutatja - valójában nem a kátyúk végleges eltüntetését célozza. Gondos kísérletezéssel kidolgoztak ugyanis egy olyan módszert, amely évről évre lehetővé teszi a kátyúk eltüntetését úgy, hogy valójában megmaradjanak. Szerencsére tudja ezt a káty lakosság is. Ezért van az, hogy a gondosan koreografált jeleneteket oly szívesen állják körül, tapssal, énekkel (vigyázat, a kátyút magát ekkor sem szabad néven nevezni!) kísérve a mesterségesen és artisztikusan lassú munkamozdulatokat. Gyakoriak ilyenkor a nép önfeledt „Kapja be, Nagyméltóságú urunk!”, illetve a „Megint Demszkyt a főpolgármesteri székbe!” (olykor „Széklábat Demszkynek!”) kiáltásai. Elmondható, hogy nagyon attraktív ez a tavaszi ünnepségsorozat. (Magam megtapasztaltam, tehát személyesen felelek a valóságtartalmáért: egy ilyen kátyútalanított útszakaszon már másnap tengelytörést szenvedett a Land Roverem. Javasolták: cseréljem Trabantra. Ezen még gondolkodom. Egyszer láttam egy ilyen népi - demokratikus - járművet egy közepesnél gyengébbnek [köztársasági elnök] mondott kátyúban. Nem látszott ki belőle, csak az Antenna Hungáriája. Mivel még nem privatizálták.) Végleg azonban akkor lehetett tudni, hogy minden látványos (tavaszi - illetve téli, nyári, valamint őszi) akció ellenére sincs vége a kátyúvilágnak Kátyúföldön, amikor maga a Miszter elnök (Mr.), Őfelsége I. (Durcás) Fletó hirdette meg kormányának ezeregyszáztizenhétezredik (hogy is?) lépését a kátyúk fölszámolására. Hát, hova lépne szegény, ha már kátyú se volna?! • Kocsis L. Mihály Egy munkásőr kitüntetése Ilyesmi korábban gyakran megtörtént. A kommunista diktatúra működtetői rendszeresen kitüntették azokat a hitvány alakokat, akik kezükben fegyverrel, önként és dalolva felesküdtek a proletár- diktatúrára és a kommunista pártra. 1990-ben azonban azt hittük, hogy ennek az aljas és kisszerű világnak örökre vége. Hogy a volt munkásőrök szégyellik majd magukat, és soha többé nem fordulhat elő, hogy ilyen múlttal közülük bárkit, bármiért kitüntessenek. Tévedtünk. Nemrégiben Sinkovics Gyula, az ’56- os Szövetség elnöke - az ’56-os szellemiség ápolásáért - Pro Fidelia érdemrenddel tüntette ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatóját, Zoltai Gusztávot, aki az ötvenes évek végén lépett be a munkásőrségbe. És az MSZMP-be. A hithű, becsületes kommunisták akkoriban imperialista hatalomként tekintettek Izraelre, és elvtársi közösséget vállaltak a felszabadító mozgalmakkal. Az egykori munkásőrnek ma sincsenek erkölcsi gátlásai. Zoltai „nem érez semmiféle összeférhetetlenséget munkásőr- és párttag múltja és a kitüntetés között.” Az ’56-os Szövetségről tudni kell, hogy a valódi ötvenhatosok - köztük Wittner Mária - már korábban elhagyták a szervezetet, mert egykori üldözőik egy része is feltűnt a tagság soraiban. Zoltai Gusztáv elvtársnak 1990 előtt lényegében az volt a legnagyobb problémája, hogy „miért nincs három élete? Mert egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja, a harmadikkal, sej, egy a fegyvere.” Ezt énekelték a retardált nemzetárulók, a visszataszító karrieristák. Hát igen! Azok voltak a szép idők! A munkásőr egyenruhát díszítő vörös csillagon meg-megcsillant a napsugár, a vörös zászlókat meg gyengéden simogatta a szél... Zoltai Gusztáv örök! Több Amerikát! Eperjesi Ildikó írása a Hírszerző nevű balliberális internetes fórumon jelent meg 2006. február 25-én Még több amerikai birodalmat! címmel. Lehet, hogy a figyelemfelkeltő cím is befolyásolt, de az olvasás első szakaszában nem tudtam szabadulni a gondolattól: ez csak paródia lehet. Aztán persze gyorsan kiderült: a szerző - a neokonzervatívok csodálója - mindezt komolyan gondolta. Az alábbi idézetekben annyi az elfogultság és az irracionalizmus, hogy teljesen fölöslegesnek és hiábavalónak érezzük a közöltek értelmezését. íme a részletek: „A washingtoni neokonzervatívok azt mondják, valóban birodalom Amerika, csakhogy az övék a világ legjobb indulatú nemzete, ezért erőteljesen fel kell lépnie azért, hogy értékeit világszerte exportálja. Azaz: elősegítse a demokrácia terjesztését; a zsarnoki rendszerek és vezetők bukását; visszaszorítsa a terrorizmust és a fegyverkezést. (...) Egyes történészek „konszenzusos birodalomnak” nevezik az Egyesült Államokat, mivel teret enged a többi nemzetnek arra is, hogy beleszóljanak a dolgok alakulásába. (...) A világnak valójában inkább még több Amerikára lenne szüksége. Az alternatíva ugyanis az, hogy a kisebb, egymással versengő hatalmak, melyek sokszor még csak nem is igazi demokráciák, káoszba fordítják a világot. (...) Amerika még mindig példát ad a világnak társadalmának nyitottságával és a szabadságjogok tiszteletben tartásával.” Liberális kalandorok az oktatásban Teljes intenzitással folyik a magyar kulturális intézmények szétverése, a magyar közoktatási rendszer leépítése, funkciójának megváltoztatása. Magyar Bálint teszi a dolgát, s minimális ellenállás mellett érvényesíti zavaros - liberális és piacbarát - nézeteit. Január 27-én és 28-án töltötték ki az írásbeli teszteket a középiskolák tanulói. Az elmúlt évhez hasonlóan, az idén is „gondolkodásra serkentő” feladatokat kaptak a fiatalok. Ilyeneket: „A szappan panasza: Végül engem mindig eláztatnak. Melyik szó a mondatban a humor forrása?” Az anyanyelvi feladatsorban egy televíziós műsorrészlet alapján kellett megmondaniuk, hogy melyik sorozatból láthatták már a legtöbb részt a nézők, vág)’ melyik az á műsor, amelyet ugyanabban az időpontban két csatorna is sugároz. Ahogy mondani szokták: passz. Az igazat megvallva, én akkor lennék kétségbeesve, ha sok gyerek tudná a helyes választ, mert ez azt jelentené, hogy állandóan a televízió előtt ülnek: ez a tevékenység ugyanis kul- turálódásra és tanulásra tökéletesen alkalmatlan. Lehet, hogy a balliberális médiamunkások nemcsak gyártói, de egyben - gyermekeik révén - fogyasztói is annak a sok vizuális szemétnek, amiket a gagyi- tévék sugároznak? Magyar Bálint, Horn Gábor, Pető Iván, Bozóki András és társai azt hiszik, hogy a televíziós műsoroknak bármi közük van a kultúrához? A színes díszletek előtt lefolytatott ripacskodás, trágárkodás, az öncélú megbotránkoztatás, a könnyed csacsogás és gügyögés sohasem volt magyar a kultúra része. A szórakoztatóipar egy közönséges pénzszerző tevékenység: az itt elért sikerek értékelése nem az esztéták, hanem az adóügyi hatóság feladata. Még akkor is, ha az SZDSZ-es szellemiség megtestesítői ezt korszerűtlen, elavult gondolkodásmódnak tartják. Mi annak örülünk, ha gyermekeink nem néznek televíziót. Semmit sem veszítenek, ha nem ismerik a szappan-operák primitív világát, félhülye hőseit. Korszerűtlenségünk egyben a valódi kultúránk védelmét is jelenti. Nem akarjuk tudni, melyik televíziós sorozat hány részes. Egy jobboldali kormánynak végleg meg kell szabadulnia a közoktatási rendszert lezüllesztő liberális kalandoroktól! Megjelent: Magyar Nemzet. 2006. március 21. • Tóth Gy. László Politikai és közéleti abszurditások IX. Rasszizmus Izraelben
