Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)

2006-03-25 / 59. szám

am HÍDLAP • 2006. március 25., szombat Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a kátyút véded! Kátyúföldet azért szereti meg előbb-utóbb minden idegen, mert a kátyok min­den gesztusán, szokásain, gondolkodásán átüt valami ősi és naiv egyértelmű­ség. Elsőként kell megemlítenem a Nagy Tavaszi Kátyúéneket, amelyről egyes néprajzkutatók és etnográfusok nagyon határozottan azt állítják, hogy e külö­nös népcsoport régmúltjában gyökerezik, s a medvevadászat kultikus gyakor­latából nőtt át a mába. Pedig ma már talán a legöregebb kátyok sem emlékez­nek arra az időszakra, amikor a törzs vadászai a medve elejtésére indulván A labdarúgás Izraelben is népszerű sportág, ráadásul ott a szurkolók - érthető' okokból - nem kiabálnak kórusban antiszemita rigmusokat. Ennek ellenére a helyzet ott sem jobb. A Beitar Jerusalem szurkolói ugyanis a nem éppen barátságos „Halál az arabokra” felirattal szokták üdvözölni az izraeli bajnokság egyetlen palesztin csapatát. Arra is volt példa, hogy a palesztin csapat elleni mérkőzés során a közönség azt a Baruch Goldsteint éltette, aki 1995-ben egy hebroni mecsetben halomra gyilkolta az ott imádkozó védtelen palesztinokat. De az izraeli szurkolók egy része nem kíméli az izraeli válogatott egyik legjobb játékosát, a palesztin Abbász Szuant sem. Az ő labdaérintéseit rendszeresen füttyszó kíséri. A magyarországi balliberális elit tagjainak a figyelmét szeretnénk felhívni arra, hogy ebből még nem kell feltétlenül arra a következtetésre jutni, hogy az izraeliek mindannyian rasszisták. De kétségtelen, hogy rasszisták a zsidók között is vannak. Kíváncsian várjuk, hogy Izrael állam milyen lépésekkel próbál véget vetni a rasszista megnyilvánulásoknak. lelkűket edzették egy speciálisan kifejlesztett vadász- (varázs?) itallal - vala­mi hasonló ma is kedvelt köreikben, szilvóriumnak hívják, eredetileg fán ter­mett, ma már szintetikus úton állítják elő miközben monoton hangon előre elkántálták majdani hőstetteiket. (Ennek a szokásnak túlélése érdekes módon mindmáig megfigyelhető úgynevezett „parlamenti' - politikai - életükben!) A „medveénekek” egyik fő jellegzetességét az adta, hogy semmilyen körülmények között sem volt szabad néven nevezni a medvét, mert ha mégis megtették volna, az a vadászat sikertelenségét jelenthette, s akkor ugye, elindulni sem érdemes. így aztán a medve - kimondva kimondatlanul - volt „Mézevő Öreg”, „Lomhaléptű Nagyapó”, „Hétalvó Veszedelem”, sőt „Frakciónélküli Frakcióvezető” (utóbbi elnevezés különösen nagy megbecsülésnek számított). Ügy gondolták ezek az ős-kátyok, hogy az így félreveze­tett medve egyrészt elkábul (elkátyul - etimológiai- lag ma már bizonyítottnak vehető a káty, kátya, illet­ve kába szavak egy-gyökerűsége) a tetszetős dicsérő jelzőktől - sosem volt szabad például Tanácselnök­nek, Párttitkárnak vagy Vezérigazgató Úrnak szólí­tani, mert az könnyen felébresztette volna amúgy is gyanakvó természetét -, netán azt hiszi, nem is róla van szó, hanem a szomszéd medvéről, az meg kit ér­dekel, és ilyenkor nyugodtan a köpönyege másik ol­dalára fordult. Később aztán egyre kevesebb lett a medve (állítólag sok kárt tett bennük egy bizonyos Kárpátok Géniusza nevű szomszédnép-vezér, míg­nem maga is a medveénekek áldozata nem lett - de ez egy más történet), sokan ma is állítják a kutatók közül, hogy elsősorban azért, mert a káty nép mind többet kezdett előre inni a bőrére. Akárhogy is, mára a medve eltűnt, de az ének megmaradt, pontosabban az a szép szokás, hogy ma sem szeretnek semmit a nevén nevezni. (Példá­ul a Közepesen Gyenge jelzős szerkezet helyett következetesen Köztársasági Elnököt mondanak.) így van ez a kátyúkkal is, amelyről ez a kedves kis ország (település) a nevét kapta. Magáról a ká­tyúkról talán már korábban is tettem említést, de ha nem, most pótolom. Miután földünk nagyrészt fel lett fedezve, a hozzám hasonló (csak zárójelben merem leírni szerénységem okán, noha valóban helytállónak gondolom: rettenthetetlen) (és) elszánt kutató-fel­fedezők (expeditőrök) az addig csak hallomásból ismert, a kultúrnépek elől elzárt területek felé kezdtek fordulni. Nem riasztotta immár az sem, hogy innen - mint korábban már említettem - nem tért meg utazó, illetve ha megtért is, jobb volt arról nem beszélni. A fordulat talán akkor követke­zett be, amikor maguk a kátyok kezdtek kitekinte­ni határaikon túlra, ezt írásos emlékeik a „valutaér­zékenység”, illetve a „jobb a dollár, mint a rubel” nevű, az egész káty társadalmat átrajzoló nemzeti megújulás időszakának nevezi. (Risorgimento: ek­kor kezdett áttérni a népesség a krumplifogyasztás­ról a rizsre [riso]; mellesleg ez volt a gumipity- pang-kísérletek periodikus rendszere.) Ezekben az években hirdette meg egy Kátyúföldről elszárma­zott ős-káty (káty ős) a „nyílt társadalom” elneve­zésű mozgalmát, amelynek egyik eredménye az úgynevezett „soros kötés” bevezetése volt az elekt­romosság területén. („Fél”, „vezetés” - azóta gyö­keresedtek meg a köznyelvben ezek a szavak.) Az úgynevezett „nemzetközi turizmus” (ekkortól vált ismertté a latin „ibi ubi” formulából elnevezett káty IBUSZ - amely nem azonos a sárkányokra emlékeztető, füstokádó [olykor lángot lövellő] Ika­rusz buszokkal) egyben azt is jelentette, hogy megnyíltak a határok az olyan (rettenthetetlen; szerénység!) felfedezők előtt is, mint jómagam, Market Place. Mielőtt azonban végleg belevesznék ezekbe a részletekbe, kanyarodjunk vissza a medvékhez, il­letve kátyúkhoz. Nos (úgy is mint „well”), a kátyút sem szabad a mai káty szokások szerint nevén ne­vezni, leginkább Öt Centinél Mélyebb Nyolcvan­nál Hosszabb Üreg néven emlegetik, tiszteletéte állítólag maga egy (1) fő Polgármester is megje­lent, visszafogott beszédet akart csak mondani és kettőt (esetleg hármat) dudálni (megjegyzendő vi­szont, hogy nem ide vezethető vissza a káty „ekko­ra dudája van” kiszólás), határozottan kijelentvén, hogy amíg ő áll a káty főváros élén, addig minden­kinek biztosítja a szabványosított kátyúkat. Nos (mint már említettem), ezért okozott némi zavart a külföldi felfedezők és tudósítók körében, amikor tavaszodván (de még alaposan benne a tél­ben) forró aszfaltot (bitument) köpő gépek és út­hengerek jelentek meg a népi kátyúkkal (lásd még cifraszűr) szabdalt utakon, s a hadijelentések na­ponta adtak számot arról: hány kátyút tömtek be, vagyis milyen mértékben kátyútalanították az uta­kat. Hiszen - gondoltuk naivan - a kátyútalanítás magát a kátytalanítást jelenti. Mi lesz így a hagyo­mányokkal? Nem fenyeget-e ez az akció a (szelle­mileg) nagy (lélekszámban egyre) kis káty nép végleges talajvesztésével? A kérdés jogos, de sietve megnyugtathatom a tu­dósításaim révén bizonyára egyre inkább megked­velt káty nép növekvő számú barátait. A Nagy Ta­vaszi Szimbólumakció - mint neve is mutatja - va­lójában nem a kátyúk végleges eltüntetését célozza. Gondos kísérletezéssel kidolgoztak ugyanis egy olyan módszert, amely évről évre lehetővé teszi a kátyúk eltüntetését úgy, hogy valójában megma­radjanak. Szerencsére tudja ezt a káty lakosság is. Ezért van az, hogy a gondosan koreografált jelene­teket oly szívesen állják körül, tapssal, énekkel (vi­gyázat, a kátyút magát ekkor sem szabad néven ne­vezni!) kísérve a mesterségesen és artisztikusan las­sú munkamozdulatokat. Gyakoriak ilyenkor a nép önfeledt „Kapja be, Nagyméltóságú urunk!”, illet­ve a „Megint Demszkyt a főpolgármesteri székbe!” (olykor „Széklábat Demszkynek!”) kiáltásai. Elmondható, hogy nagyon attraktív ez a tavaszi ünnepségsorozat. (Magam megtapasztaltam, tehát személyesen felelek a valóságtartalmáért: egy ilyen kátyútalanított útszakaszon már másnap tengelytö­rést szenvedett a Land Roverem. Javasolták: cserél­jem Trabantra. Ezen még gondolkodom. Egyszer láttam egy ilyen népi - demokratikus - járművet egy közepesnél gyengébbnek [köztársasági elnök] mondott kátyúban. Nem látszott ki belőle, csak az Antenna Hungáriája. Mivel még nem privatizálták.) Végleg azonban akkor lehetett tudni, hogy min­den látványos (tavaszi - illetve téli, nyári, valamint őszi) akció ellenére sincs vége a kátyúvilágnak Ká­tyúföldön, amikor maga a Miszter elnök (Mr.), Őfelsége I. (Durcás) Fletó hirdette meg kormá­nyának ezeregyszáztizenhétezredik (hogy is?) lé­pését a kátyúk fölszámolására. Hát, hova lépne szegény, ha már kátyú se volna?! • Kocsis L. Mihály Egy munkásőr kitüntetése Ilyesmi korábban gyakran megtörtént. A kommunista diktatúra működtetői rendszeresen kitüntették azokat a hit­vány alakokat, akik kezükben fegyverrel, önként és dalolva felesküdtek a proletár- diktatúrára és a kommunista pártra. 1990-ben azonban azt hittük, hogy ennek az aljas és kisszerű világnak örökre vége. Hogy a volt munkásőrök szégyellik majd magukat, és soha többé nem fordulhat elő, hogy ilyen múlttal közülük bárkit, bármiért kitüntessenek. Tévedtünk. Nemrégiben Sinkovics Gyula, az ’56- os Szövetség elnöke - az ’56-os szellemi­ség ápolásáért - Pro Fidelia érdemrend­del tüntette ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatóját, Zoltai Gusztávot, aki az ötvenes évek végén lépett be a munkásőrségbe. És az MSZMP-be. A hithű, becsületes kommunisták akkori­ban imperialista hatalomként tekintet­tek Izraelre, és elvtársi közösséget vál­laltak a felszabadító mozgalmakkal. Az egykori munkásőrnek ma sincsenek er­kölcsi gátlásai. Zoltai „nem érez sem­miféle összeférhetetlenséget munkásőr- és párttag múltja és a kitüntetés között.” Az ’56-os Szövetségről tudni kell, hogy a valódi ötvenhatosok - köztük Wittner Mária - már korábban elhagy­ták a szervezetet, mert egykori üldözőik egy része is feltűnt a tagság soraiban. Zoltai Gusztáv elvtársnak 1990 előtt lényegében az volt a legnagyobb problé­mája, hogy „miért nincs három élete? Mert egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja, a harmadikkal, sej, egy a fegyvere.” Ezt énekelték a retardált nem­zetárulók, a visszataszító karrieristák. Hát igen! Azok voltak a szép idők! A munkásőr egyenruhát díszítő vörös csil­lagon meg-megcsillant a napsugár, a vö­rös zászlókat meg gyengéden simogatta a szél... Zoltai Gusztáv örök! Több Amerikát! Eperjesi Ildikó írása a Hírszerző nevű balliberális internetes fórumon jelent meg 2006. február 25-én Még több ame­rikai birodalmat! címmel. Lehet, hogy a figyelemfelkeltő cím is befolyásolt, de az olvasás első szakaszában nem tudtam szabadulni a gondolattól: ez csak paró­dia lehet. Aztán persze gyorsan kiderült: a szerző - a neokonzervatívok csodálója - mindezt komolyan gondolta. Az aláb­bi idézetekben annyi az elfogultság és az irracionalizmus, hogy teljesen fölösle­gesnek és hiábavalónak érezzük a közöl­tek értelmezését. íme a részletek: „A washingtoni neokonzervatívok azt mondják, valóban birodalom Amerika, csakhogy az övék a világ legjobb indulatú nemzete, ezért erő­teljesen fel kell lépnie azért, hogy értéke­it világszerte exportálja. Azaz: elősegítse a demokrácia terjesztését; a zsarnoki rend­szerek és vezetők bukását; visszaszorítsa a terrorizmust és a fegyverkezést. (...) Egyes történészek „konszenzusos biroda­lomnak” nevezik az Egyesült Államokat, mivel teret enged a többi nemzetnek arra is, hogy beleszóljanak a dolgok alakulásá­ba. (...) A világnak valójában inkább még több Amerikára lenne szüksége. Az alter­natíva ugyanis az, hogy a kisebb, egymás­sal versengő hatalmak, melyek sokszor még csak nem is igazi demokráciák, ká­oszba fordítják a világot. (...) Amerika még mindig példát ad a világnak társadal­mának nyitottságával és a szabadságjogok tiszteletben tartásával.” Liberális kalandorok az oktatásban Teljes intenzitással folyik a magyar kul­turális intézmények szétverése, a magyar közoktatási rendszer leépítése, funkciójá­nak megváltoztatása. Magyar Bálint teszi a dolgát, s minimális ellenállás mellett ér­vényesíti zavaros - liberális és piacbarát - nézeteit. Január 27-én és 28-án töltötték ki az írásbeli teszteket a középiskolák tanu­lói. Az elmúlt évhez hasonlóan, az idén is „gondolkodásra serkentő” feladatokat kaptak a fiatalok. Ilyeneket: „A szappan panasza: Végül engem mindig eláztatnak. Melyik szó a mondatban a humor forrá­sa?” Az anyanyelvi feladatsorban egy tele­víziós műsorrészlet alapján kellett meg­mondaniuk, hogy melyik sorozatból lát­hatták már a legtöbb részt a nézők, vág)’ melyik az á műsor, amelyet ugyanabban az időpontban két csatorna is sugároz. Ahogy mondani szokták: passz. Az igazat megvallva, én akkor lennék kétségbeesve, ha sok gyerek tudná a helyes választ, mert ez azt jelentené, hogy állandóan a televízió előtt ülnek: ez a tevékenység ugyanis kul- turálódásra és tanulásra tökéletesen alkal­matlan. Lehet, hogy a balliberális média­munkások nemcsak gyártói, de egyben - gyermekeik révén - fogyasztói is annak a sok vizuális szemétnek, amiket a gagyi- tévék sugároznak? Magyar Bálint, Horn Gábor, Pető Iván, Bozóki András és társai azt hiszik, hogy a televíziós műsoroknak bármi közük van a kultúrához? A színes díszletek előtt lefolytatott ripacskodás, trá­gárkodás, az öncélú megbotránkoztatás, a könnyed csacsogás és gügyögés sohasem volt magyar a kultúra része. A szórakozta­tóipar egy közönséges pénzszerző tevé­kenység: az itt elért sikerek értékelése nem az esztéták, hanem az adóügyi hatóság fel­adata. Még akkor is, ha az SZDSZ-es szel­lemiség megtestesítői ezt korszerűtlen, el­avult gondolkodásmódnak tartják. Mi annak örülünk, ha gyermekeink nem néznek televíziót. Semmit sem ve­szítenek, ha nem ismerik a szappan-ope­rák primitív világát, félhülye hőseit. Korszerűtlenségünk egyben a valódi kultúránk védelmét is jelenti. Nem akarjuk tudni, melyik televíziós sorozat hány részes. Egy jobboldali kor­mánynak végleg meg kell szabadulnia a közoktatási rendszert lezüllesztő liberá­lis kalandoroktól! Megjelent: Magyar Nemzet. 2006. március 21. • Tóth Gy. László Politikai és közéleti abszurditások IX. Rasszizmus Izraelben

Next

/
Thumbnails
Contents