Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-25 / 59. szám
HIDLAP • 2006. március 25., szombat Indiai magazin Igaz is, meg nem is Nem vagyok nagy tévénéző, ám előfordul, hogy valamelyik csatornán valóban nézhető, sőt kihagyhatatlan filmeket vetítenek sei-fi és akciófilm helyett. így jártam -szerencsésen - Almásy gróf történetével is. Amikor Az angol beteg amerikai bemutatása után közismertté vált az a % tény, hogy a filmbéli sivatagkutatót létező személyről mintázták, egyszeriben nagyon sokan lettek kíváncsiak az igazi „angol" betegre. A film készítői szerint főhősük és a további szereplők is az alkotói képzelet termékei, így a valódi személyekkel való hasonlóság csak esetleges, - idézi Dr. Török Zsolt a film végén olvasható útbaigazítást. Mindazonáltal a mozifilm magyar nézőjének figyelmét - a tények ismeretében - joggal keltheti föl néhány olyan részlet, amely meghökkentő párhuzamosságot mutat Almásy Lászlónak valóban regényes életével. Igaz ugyan, hogy a világsikerű film előtt nem tartozott a közismert magyar felfedezők közé, de az nem igaz, hogy a magyar geográfia elfelejtette volna a XX. századnak e nemzetközileg is nagynevű Szahara-kutatóját. A kutatások számos dokumentumot tártak fel, s ezek segítségével képet alkothatunk magunknak az egyik utolsó magyar felfedezőről. Az igazi Almásy László emlékét őrzik az utóbbi években róla megjelenő írások és tudományos publikációk. S mindehhez ott vannak még a Magyar Földrajzi Társaság sorozatában a húszas-harmincas években megjelent, népszerű, ma is élvezetes, izgalmas Almásy-könyvek. Ezúttal a dokumentumokból és más forrásokból merített tudománytörténeti portrét hasonlítjuk össze a világsikerű film sivatagkutató magyar grófjának képével. Jegyezzük meg mindjárt: Almásy László igazában nem volt gróf, mint ahogyan édesapja, Almásy György - neves Ázsia-utazónk - sem volt az. Nem volt tehát örökölt az a cím, amelyet Almásy külföldön használt, s amelyet meglehetősen különös körülmények között szerzett. A gyermekkorától a technika szerelmesei közé tartozó László - kőszegi és grazi évek után - Angliában fejezte be iskoláit. Mint a magyar repülés úttörője és mint hazafi, az első világháború egyik többszörösen kitüntetett hadipilótájaként vett részt 1921-ben az utolsó magyar király, IV Károly visz- szatérési kísérletében. Almásy szerint ekkor a király őt grófnak nevezte, s innen ered az a „nem hivatalos” grófi cím, amelyet külföldön valóban használt. Ám a Monarchia - és vele a királyság - végképp összeomlott, így a kalandkedvelő, de vagyontalan ifjúnak megélhetés után kellett néznie. A húszas években az osztrák Steyr gépkocsigyár képviselőjeként működött Szombathelyen, emellett az autókkal versenyzett is, és kitűnő technikai érzékkel részt vett fejlesztésükben. Aztán 1926-ban Esterházy Antal társaságában kalandos autóutat tett a Nílus völgyében a szudáni vadászatuk helyszínére. Megtetszett neki az ősi Egyiptom, vonzották a különleges terepek és a kínálkozó piaci lehetőségek. Évről évre visszatért oda, s ki- sebb-nagyobb próbautak után 1929- ben végre egy hosszabb expedícióra indulhatott. Ez az út és annak rövi- debb sivatagi szakasza igen nagy hatással volt rá. Tudunk róla, hogy az 1929 utáni években Almásy szenvedélyesen eredt a sivatag legendáinak nyomába. Közülük az egyik - az elveszett oázisról, Zarzuráról szóló történet - akkoriban már többeket, elsősorban angol kutatókat foglalkoztatott. E legenda szerint ugyanis létezik valahol a Kelet-Szahara szívében egy titokzatos, kincses oázis, amelyet egy fehér madár őriz. A madár szájából kivett kulcs megnyitja a kaput az ala- bástrom- és ónixfalú palotába, ahol évezredek óta alszik a meseszép hercegnő. A XX. század elején azonban az effajta legendák hitele megfakult, viszont az, hogy az egyiptomi oázisokat időnként fölkereső, sivatagi rablók eltűntek a még ismeretlen Szaharában, nagyon is valóságos kérdéseket vetett föl. Az első világháború forradalmasította az expedíciós technikát, hiszen a tevén kívül a sivatagban megjelentek az első automobilok is. A hosszabb hatótávolság olyan területek kutatását és térképezését tette lehetővé, amelyek mindaddig ismeretlenek voltak. Kemal el Din egyiptomi herceg a Líbiai-sivatag belsejében egy hatalmas homokkőfennsíkot talált 1926-ban. Almásy szerint, aki valóságos sivatagkutatóvá vált a harmincas évekre, a Gilf Kebir, azaz a Nagy Fal homokköve rejthette a legenda alapját adó, három völgyből álló esőoázist. Az angol betegben a cselekmény ettől az időtől kezdi bemutatni kaleidoszkópszerűen a főhős életét, s benne a valóság elemei keverednek a képzeletiekkel. Az összesen kilenc Oscar-díj egyike-másika vélhetőleg a filmkészítést megelőző kutatómunkának köszönhető, hiszen a film a részletek szempontjából is nagyon híven tükrözi a harmincas évek sivatagkutatásának romantikus, ámde politikai hatásoktól átjárt, izgalmas légkörét. Az ábrázolás hitelességét az olyan apró részletek is fokozzák, mint a gépkocsikon található márkajelzés. Dokumentált tény ugyanis, hogy Almásy legszívesebben Ford-kocsik- kal utazott. A kutatás izgalmas éveit azonban félbeszakította a II. világháború. Romantikus szerelmi szál híján valójában „egyszerű” katonai parancs volt az az ok, ami miatt Almásy tartalékos magyar tisztként a német hadsereghez került. Ellentétben azonban a világsajtóban keringő híresztelésekkel, kémkedéssel sosem foglalkozott, hanem sivatagi tanácsadóként és felderítőként működött. A ma Londonban élő Jean Howard asszony évtizedek múltán szenvedélyes Almásy-ku- tatóként eredt a nyomába. A kétórás dokumentumfilmet nálunk Kurt Mayer mutatta be. Jóvoltából Almásyt magas, vékony arisztokratának ismerhettük meg, aki parafasisakban és szafariöltözetben a legváratlanabb helyzeteken is felülkerekedik. Mindenesetre a kissé borostás Almásy, aki borotválkozás közben egy skorpiót pillant meg az asztalon, feltűnően hasonló külsejű, bár karakteresebb egyéniség, mint Az angol betegben őt alakító színész, Ralph Fiennes. Persze, a játékfilm sivatagi és háborús története egy évtizeddel később játszódik, így azután a romantikus mesében összesűrítve látjuk mindazt, ami a harmincas évek sivatagkutatására és benne az igazi Almásy László tevékenységére vonatkoztatható. A történet mindenesetre ezzel a röpke kiegészítéssel felel meg a valóságnak, bár nem az volt a célunk, hogy deheroizáljunk egy, a filmtörténetben mindenképpen héroszként bekerülő hőst. Csak éppen magyar volt és jobb, ha a hitelesség igényével nézzük meg újra és újra ezt a 9 Oscar-díjat feltétlenül megérdemlő, nagyszerű játékfilmet. • Rainer Jó ötletnek tartom, hogy megszülettem Gyurkovics Tibor felolvasó estje Esztergomban A Helischer József Városi Könyvtár olvasóterme nem volt elegendő' tér, hogy befogadja a népszerű alkotó esztergomi rajongóit, sokan a könyvtár fogadórészébe szorultak. Gyurkovics Tibor, Kossuth-díjas író és költő a tőle elvárható furfangos, bölcs, profánul közvetlen előadásmóddal válaszolt Bánhidy Vajk kérdéseire. A Gyurkovics Tiborral való találkozás, beszélgetés nem tartozik a világ egyszerű dolgai közé. Bizonyára tudta ezt Várady Eszter, a könyvtár igazgatónője és Bánhidy Vajk műsorvezető is, mégis egy meglehetősen standard műsorvázzal próbálták a költő-írót párbeszédre fogni március 20-án Esztergomban. Már rögtön az első kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy 1931. december 18-án megszületett, a címbeli reakciót kapták Gyurkovicstól, aki a válaszában egyből fordított és visszakérdezett, hogy valójában hihető-e az egész emberi létezés úgy, ahogy ma tudjuk és ismerjük, elfogadhatjuk-e azt, mint Istentől valót, vagy egészen másként is lehet az. A költő beszélgetőpartnere lélekjelenlétének tudható be, hogy kellő következetességgel diplomatikus tudott maradni a válaszadás miatt hirtelen reá irányuló majd száz szempár kereszttüzében. És innentől kezdve nem is igazán volt megállás, Bánhidy Vajk bár ugyan feltehette kérdéseit, Gyurkovics folyvást visszakérdezett, vagy még jobb, „bedobta” a kérdéseket a közönség közé, akik remekül érezték magukat a mester eme interaktív show- jában. Bándhidy Vajk Seneca-val és Horatius- szal példálódzóit, (jómagam Faludy-Fellini-féle kedvencemet, Petronius-t vágytam halkan) de a közönség, Gyurkovics gyors tanítása nyomán Ovidiust követelt, de persze megint csak Gyurkovicsot kapott. Mégpedig egy eredeti anekdotát, melyben a mester egyik első piarista gimnáziumban tett emlékezetes gyónásának erotikus felhangjaitól sem mentes részleteiről tájékozódhatott. A folytatásban gegekkel tarkított irodalom-, filozófia- és történelemóra következett tehát, melyben a költő azzal a felvetéssel kezdte, hogy innen, ebből a rendszerváltás utáni másfél évtizedről, - idézve Kiss Dénesi, „amikor már elmentek a tankok, és jöhetnek a bankok” - kijelenthető-e a magyarok számára, hogy az ember történelmi lény. Gyurkovics szinte meg se várva a konzekvens választ, rögtön az egykor Esztergomban élt Babits Mihályt hozta példának, akiről nagyon érzékletesen azt mondta, hogy eleven szent volt, aki költészetével és a kultúra iránti szenvedélyével nagyon sok jót tett az emberiségért e városban is. E sorok írója egy kissé megszeppent ekkor, hogy az erőteljesen gesztikuláló alkotó nehogy rákérdezzen, hogy a könyvtár névadója még mindig Babits Mihály-e. Ekkor esett szó a szenvedésről, ami Gyurkovics szerint, akár Babitsnál, akár másnál az élet bölcsességéhez vezető út. Ezzel együtt a költő azt is hozzátette, hogy természetesen nem ért egyet azzal, hogy a történelem során oly sokat szenvedtek a népek, s az egyes ember is. Ez ügyben „ha már itt vagyunk Esztergomban, oly közel az Istenhez, akkor kérdezzük meg tőle, hogy mi az igazság”. Valódi misztikum volt ez, az esztergomi közönség talán ekkor jött rá, hogy micsoda ihletett város lakói ők, s hogy az előadás egyfajta bizonyságtétel, Isten, irodalom, társadalom- tudomány, szerelem és erotika témájában. A folytatásban kiderült, hogy Gyurkovics Tibor hatéves korától járt Esztergomba, mert bátyja a Ferences Gimnázium diákja volt. Ezt követően árulta el az est főszereplője, hogy korai alkotó éveiben készített egy filmet Esztergomról. Gyurkovics látható lelkesedéssel emlékezett a város spirituális, szakrális, valamint testi szépségéről, többek között a Fürdő Szállóról. Efelől egyből kérdezősködött is, a közönségből többen elmondták, hogy a nagy múltú épület sorsa hamarosan jobbra fordul. Ekkor a művész egy kicsit megrémülni látszott (remek mimikával pillanatok alatt tudta hallgatóságát egyik hangulatból a másikba vinni) és újabb költői kérdést intézett a publikumhoz, „van itt Esztergomban valamilyen élet?” Az első sorból egy talpra esett hölgy azonnal vissza is szólt: „hát persze, hogy van élet, ide jár kérem a Gyurkovics Tibor!” A derültséget egy örömteli bejelentés követte, a költő elmondta, hogy akkor itt és most szeretné a városnak szolgálatait felajánlani, miszerint a Lyukasóra televíziós folyóirat keretein belül egy városi, illetve régiós irodalmi látkép elkészítésében nyújtana aktív segítséget. A költő ezt a felajánlását egy evangéliumi igével is alátámasztotta, „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre...”. Ezt a mindent kettéválasztó jelleget pedig úgy kommentálta Gyurkovics, hogy „ez alatt a szint alatt lehet élni, de nem érdemes.” „Mert akiben nincs meg ez a tűz, az hiába éli le az egész életet, nem viszi előrébb sorsát, minthogy várhatja az amerikai segélyeket.” Falán ebből a feszültséggel teli pár mondatból is kitűnik, hogy a művész egy pillanatra sem hagyta közönségét nyugalmi állapotban, folytonos megrökönyödésre, gondolkodásra, állásfoglalásra késztette őket, akár úgy is, hogy valakit hirtelen felállított a harmadik sorból, sorsa, munkája felől faggatta, majd atyai, mesteri szeretettel kedves szavakat mondott neki. De az est jellemzői közé tartozott, hogy Gyurkovics egyfajta önreflexióként, önvallomásként mesélt mindenről, mindenkiről, ahogy az említett Horatius-ról, akiről azt mondta, hogy „persze törődött az egyensúllyal és a harmóniával, de azért le-le- szakított egy-egy virágot az erotika oltáráról, evett és habzsolt itt és ott”. De ezt akár önmagáról is mondhatta volna, hiszen egy helyütt bejelentette, hogy matuzsálemi, azaz hetvenöt éves korához képest nemrég elvett, pimaszul fiatal felesége házátalakítási ambíciói elől menekült most Esztergomba, erre az irodalmi estre. Ezzel együtt többször is bizonyságot tett Isten mellett, „hamar krisztiánus lettem” mondta, és mindvégig ezzel magyarázta s okolta kijelentéseit, gondolatait. A hitélet témakörnél aztán újra visszatért Babits Mihályhoz, akiről elmondta, hogy olyan költészetet érlelt ki magából, mely Istenhez szóló imádság is volt. Ahogy irodalmi áhítat részeseivé váltunk ott mi is, a publikum, hiszen a filozofikus társalgást felváltotta a líra, amikor Gyurkovics felállva szavalta verseit, szűnni nem akaró energikussága és karizmája, egy rég elfeledett élményt, a szavalatok robbanó feszültségét, és gyilkos ritmusának szünetjeleit idézte meg ismét. • PöLtL ”0X1” ZOLtÁN
