Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)

2006-02-11 / 30. szám

• HÍDLAP • 2006. február 11., szombat indiai magazin Reakció és reformkor II. Józsefet, a „kalapos királyt” 1790- ben bekövetkezett halála után II. „Alkotmányvisszaállító” Lipót követte a trónon. Javában folyt a francia forrada­lom, amelynek liberális szabadságesz­méi a hagyományosan konzervatív Habsburgok számára alapvetően idege­nek voltak. Lipót, császárrá koronázását követően formailag is maga alá rendel­te II. Frigyes Vilmos porosz királyt, aki­vel forradalomellenes meggyőződésük alapján közösen üzentek hadat a franci­áknak. Ám a császár 1792. március 1- jén rövid betegség után váratlanul meghalt. Utóda a trónon az 1768. feb­ruár 12-én született I. Ferenc lett. A korábbi hadüzenetre a franciák válasza így már neki, Magyaror­szág és Csehország királyának ér­kezett. Ferenc elődeihez képest meglehetősen szimpla egyéniségnek bizo­nyult. Sem tehetséggel, sem műveltséggel nem rendelkezett. Júliusban ugyan császárrá választották (még senki nem sejtette, hogy ő lesz az utolsó német-római császár), ám ek­korra ennek már vajmi kevés jelentősége volt különös tekintettel a folyamatban lévő és majd több mint két évtizedig tartó állandó háborúra. A kicsinyesen a koronáját és az uralkodók hagyományos méltóságát féltő I. Ferenc elborzadva tapasztalta, hogy a Fran­ciaországban „Isten kegyelméből” országló kollégája megfosztható a trónjától, mi több az életétől is, kivégezve őt a köztársasági Párizs­ban, mint Capest Lajos francia polgárt, a nép ellenségét. Bosszúért lihegve hozta tehát létre II. Nagy Katalin cárnővel és II. Frigyes Vil­mos porosz királlyal az úgynevezett Szent Szövetséget, amely ideológiájában már réges- rég túlhaladott volt, katonai aktivitását tekint­ve pedig korántsem elegendő a franciák ellen. Ferencet ráadásul birodalmának belső gond­jai is gyötörték. Reakciós politikája ellen a leglátványosabb szervezkedés a magyar jako­binus mozgalom volt, amelynek kegyetlen vérbefojtása mély sebet ütött a nemzeten, de amint Kazinczy mondotta: „Példa kellett, hogy rettegjen az ország.” Szerb Antal írja a Magyarországon kibontakozó úgynevezett „ferenci reakcióval” kapcsolatosan: Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továb- bot. Shakespeare Caesarja félt Cassiustól, mert az „éjszakánként olvasni szokott.” Mikor azután a francia forradalom a napóleoni há­borúkba torkollott I. Ferenc tudta, hogy a le- győzhetetlennek hitt rivális diktátor meg fog­ja szüntetni a német-római császárságot. Le­mondott tehát címéről és 1806-ban Ausztria császárává koronáztatta magát. Külpolitikai elszigeteltségének kényszere alatt végül ti­zennégy esztendő szünet után kénytelen volt összehívni a magyar országgyűlést, hiszen az adó megszavazása a diéta joga volt, pénz pe­dig kellett. És a császár megdöbbenve tapasz­talta a változásokat. Kölcsey ekkorra már megírta a Himnuszt, amelyben Isten szánal­mát, segítségét kéri e sokat szenvedett népre, abban az évben, amikor bölcsőjében fölsír egy gyermek. Petőfi Sándor néven válik majd a magyar irodalom halhatatlan költőjévé. Le­zajlott a nyelvújítás, az országgyűlés karzatai­nak ifjai pedig a felvilágosodás szellemében fogalmazzák meg követeléseiket. Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlja fel egy Magyar Tudós Társaság megteremtésére, megvetve így a Magyar Tudományos Akadé­mia alapjait. Az 1825-ös diéta még nem az első reformországgyűlés, de kétségtelenül a reform­kor kezdete. A nagy nehézségek árán fenntar­tott ferenci reakciót Clemenc von Metternich herceg neve fémjelzi. Tipikusan 18. századi em­ber, aki szíve szerint a felvilágosult abszolutiz­must működtette volna tovább abban a hiszem- ben, hogy az emberek úgysem akarnak részt venni a politikai életben, pusztán önnön anyagi jólétük érdekli őket. Ferenc 1835-ben halt meg. Mindössze 67 esztendőt élt, mégis mindenki aggastyánnak tekintette. Talán, mert értetlenül és tehetségtelenül kormányozta több mint negyven esztendeig a birodalmat, amely utóda, a gyengeelméjű V Ferdinánd idején majd egy vadkan bőszültségével rohan a vesztébe. • Históriás Nem szerencsés a történelem vala­mely jelentős alakjának rövid be­mutatását azzal kezdeni, hogy „ellentmondásos személyiségPe­dig ha valakiről, úgy Vitéz Nagy-Bányai Horthy Miklósról ez könnyedén elmondható. Külön­böző korok és különböző politikai tendenciák másként és másként ítélték meg, egészen objektív véle­mény pedig még mindig nem fo­galmazódott meg róla talán az 1957. február 9-én bekövetkezett halálának közelisége miatt. 1868-ban született Kenderesen, tengerésztiszt lett, az orlandói ütközetben kitüntette magát, így IV Károly ellentengernaggyá nevezte ki. O volt az Osztrák-Magyar Monarchia flottájának utolsó fő- parancsnoka. Ezek tények, amint az is tény, hogy a Tanácsköztársaság idején Szegeden ellenforra­dalmi kormányt alakított, a nevéhez fűződik a kommunisták ellen szervezett úgynevezett fehér­terror. Az is igaz, hogy 1920. március 1-jén a Nem­zetgyűlés Magyarország kormányzójává válasz­totta, Budapestre fehér lovon történő bevonulása­kor pedig tetemre hívta a fővárost. Az azonban megítélés kérdése, hogy mit és hogyan tett helye­sen vagy helytelenül abban a 24 esztendőben, amíg Magyarország államfője volt. Kormányzói esküjéhez a kor lehetőségeihez képest minden­esetre igyekezett hűséges maradni: „Én, Horthy Miklós, Magyarország megválasztott kormányzó­ja esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarország­hoz hű leszek, régi, jó és helybenhagyott szokása­it megtartom, függetlenségét és területét megvé­dem, kormányzói tisztemet az alkotmány értel­mében a Nemzetgyűléssel egyetértésben a felelős minisztérium útján gyakorlom, és mindent meg­teszek, amit az ország javára és dicsőségére igazsá­gosan megtehetek. Isten engem úgy segéljen!” Hogy mindez maradéktalanul nem sikerült, nem csupán rajta múlott. De nézzük, hogy is nézett ki az a Magyarország, amelynek Nemzetgyűlése kormányzóvá választotta? Leginkább a „trianoni sokk” jellemezte a vesztes háborút követően Szent István országát. Területeinek kétharmad részét el­csatolták, vele az ország iparának szinte összes nyersanyagforrását. 3,3 millió magyar került az új határokon túlra. Menekültek árasztották el a pá­lyaudvarokat, ők voltak a „vagonlakók”. A lezajlott kommunista próbálkozás csak rontotta az ország megítélését. Minden párt, minden társadalmi ré­teg célja természetesen a revízió volt. A konszoli­dáció ideológiája nem is lehetett más ebben a helyzetben és ebben a kultúrkörben, mint keresz­tény és nemzeti. A belső béke és stabilitás megte­remtése az 1921. áprilisában kormányt alakító gróf Bethlen István miniszterelnök nevéhez fűződik. Horthy volt olyan bölcs ember és jó politikus, hogy mindig megtűrte maga mellett a nála oko­sabbakat. Visszaverte IV Károly két alkalommal is megszervezett visszatérési kísérletét. Európa nem fogadott volna el egy koronával ékesített Habsbur­got. Megegyezett a baloldallal, miután Peyer Károlyék elfogadták a nemzeti programot. Kato­nai úton a revíziónak semmiféle esélye nem lett volna. így fogalmazódott meg a gróf Klebersberg Kúnó kultuszminiszter nevéhez fűződő „kultúrfö- lény” elmélet. Igazolni a világnak, hogy Magyar- ország mennyivel európaibb, mint a belőle létre­hozott utódállamok. A cél magasan kvalifikált, re­vizionista értelmiség kialakítása volt. Ennek szel­lemében 1930-ra a magyar lakosság 90 százaléka tudott írni és olvasni. (Ugyanekkor Lengyelor­szágban 23, Bulgáriában 32, Romániában 42 száza­léka a lakosságnak analfabéta volt.) Az analfabetiz­mus fölszámolása az 1926-os népiskolai törvény­nek volt köszönhető. 1927-ben a kormány fölvette a népszövetségi kölcsönt. A kölcsön hétharmadá­ból iskolákat és kórházakat építettek, mert annak a kornak a politikusai tudták, hogy csak képzett és egészséges emberekkel lehet jövőt építeni. A nyersanyagbázisától megfosztott nagyipar helyett megkezdődött a könnyűipar fejlesztése. A magyar textilipar előretörésével gyakorlatilag fölszámol­ták a munkanélküliséget. A földkérdés ugyan megoldatlan maradt, Magyarország mégis jól prosperáló agrár-ipari országgá vált. Az 1929-33- as világgazdasági válság megakasztotta a fejlő­dést, Németországban pedig hatalomra juttatta Hitlert. Hazánk geopolitikai helyzeténél fogva nem tudott kimaradni a közeledő háborúból, no­ha Horthy megvetette Hitlert és a nácikat. 1939. szeptember 1 -je után az események megállítha­tatlanul haladtak a maguk útján. Noha Bethlen angolszász kapcsolataiban bízott, nem tudta megakadályozni a zsidók deportálását. 1944. ok­tóber 5-én tett kiugrási kísérlete sem sikerült. Magyarországot megszállták a németek. A II. vi­lágháború után, a nürnbergi perben is csak ta­núként hallgatták meg a kormányzót. Portugáli­ában telepedett le. Itthon sokáig a nevét sem volt szabad emlegetni, ha igen, akkor is gyűlölettel. Hamvait 1993-ban hozták haza és temették el szülőhelyén, Kenderesen. • Rainer 1883. február 15-e jeles napja a magyar dráma- és színháztörténet­nek. Ekkor volt ugyanis Kassán a Bánk bán ősbemutatója, azé a drá­máé, amely már az 1880-as évektől kötelező olvasmányként szerepel az iskolai tananyagokban, noha érté­kével, főként pedig színpadi bemu­tathatóságával kapcsolatban kez­dettől megoszlottak a vélemények. A mű alapja valós történel­mi esemény, amely már a maga korában nemzetkö­zi figyelmet is keltett. A korabeli történelmi feljegyzések egy­másnak ellentmondóak mind az ösz- szeesküvés, mind Gertrudis királyné meggyilkolásának körülményeiben, pontosan nem rekonstruálhatóak az események. Tény, hogy a lázadók kö­zül II. András csak Péter ispánt (a darabban Petúr) büntette meg, s az is valószínű, hogy a konfliktusnak dip­lomáciai, nagypolitikai okai is voltak. Már 1268-ban megjelent Gertrudis meggyilkolásának szépirodalmi fel­dolgozása egy ausztriai verses króni­kában. Az „eset” első magyar lejegy­zése a Képes Krónikában olvasható. Valószínűleg innen került át Thúróczy János krónikájába, Bonfini pedig ezt a művet használja forrásaként. A krónikaírók maguk sem ismerték, ismerhették a valódi eseménysort, így már az első feldol­gozások valójában értelmezések, fik- cionált történetek. Van, aki Bánk tra­gédiájaként, van aki szerelmi konflik­tusként, van, aki az alattvalói hűség drámájaként értelmezi a történetet, az azonban közös a feldolgozások­ban, hogy a királynét mindenki hi­báztatja. Valószínűleg Mátyás törté­netírója, Bonfini indította el a Bánk- Gertrudis történet irodalmi „karrier­jét”, vándortémává válását. A XVI. századtól számos feldolgozása szüle­tett Európában és Magyarországon is pl. Valkai András históriás éneke 1567-ből. A történet legérdekesebb külföldi feldolgozásai Hans Sachs XVI. századi német költő és George Lillo 1730-as drámái, leghíresebb vál­tozata pedig Franz Grillparzer 18. századi drámaíró „Urának hű szolgá­ja” című műve. Annyi mindenesetre figyelemre méltó, hogy például Ma­dách Az ember tragédiájával szem­ben a Bánk bán sosem nyert nemzet­közi elismerést, külföldi színpadokon nem aratott sikert. Ennek legfőbb oka talán az lehet, hogy a történet és a szereplők tipikusan magyarok, Ma­dách Adámjához képest korántsem tekinthetők egyetemesnek. A dráma végleges szövegével Katona 1819 má­jusára készült el, s a tervek szerint ősszel a Pesti Színház be is mutatta volna. A cenzúra azonban megakadá­lyozta a bemutatást, csak a kiadáshoz járult hozzá. Kezdettől fogva meg­oszlottak a vélemények a Bánk bán színrevihetőségéről. Az biztos, hogy a darab rejtelmei csak az elmélyült, sokszori ide-oda lapozgató olvasás során tárulnak fel: ezért is fontos a jelenetekre, jellemekre vonatkozó másfél évszázad alatt felhalmozott észrevételek számontartása. A szín­mű értelmezéseit vizsgálónak mind az olvasókat, mind a nézőket, az iro­dalmi, és az ettől sokszor lényegesen eltérő színházi fogadtatást is figye­lemmel kell kísérnie. A Bánk bán be­mutatását az egész életében visszahú- zódóan, zárkózottan élő Katona Jó­zsef nem érhette meg. Még nem volt negyvenéves, amikor 1830-ban hivata­lába tartva összeesett. Szívroham végzett vele. Az ősbemutatóra három évvel a halála után, 1833-ban került sor Kassán. A siker akkora volt, hogy másnap a Vajda-könyvkereskedésből az utolsó darabig elkapkodták a szín­mű nyomtatott példányait. A Bánk bán tehát Kassáról indult diadalútjá- ra. A tragédiát Kolozsvárott csak ez­után, 1834-ben, Pest-Budán pedig 1835-ben adták elő. A drámát Erkel Ferenc zenésítette meg 1861-ben. • Dénes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents