Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-04 / 25. szám
• HÍDLAP • 2006. február 4., szombat magazm A New Orleansban történtek feldolgozása ma is gyakori természeti katasztrófák nagy több áldozatot követel, és súlyosabb következményekkel jár, ám ezekkel közel sem foglalkoznak annyit, mint äz amerikai városban lezajlott eseményekkel. Ennek egyik * nyilvánvaló oka az, hogy az USA mediatizált tő mában óriási a helyi szenzációk, és hírek irá legalább ilyen fontos a másik ok: a New téntek fényénél ugyanis váratlanul láthat amerikai társadalom több rejtett ellentmondás ralis, szociális és társadalomlélektani pröblémáj valósággal sokkolták az amerikaiak égy jelentői; A Louisiana állambeli városra 2005. augusztus 29-én csapott le az előre beharangozott Katrina hurrikán, amelyik a legnagyobb pusztítást azzal idézte elő, hogy rést ütött a tengerszint alatt fekvő várost védő töltésrendszeren, aminek következtében a Pontchartrain-tó elárasztotta a települést. Ezerháromszázán haltak meg és egymillió ember hagyta el lakóhelyét. A megválaszolatlan kérdések száma azóta is növekszik. Máig nem lehet tudni: hogyan fordulhatott elő, hogy miközben az USA a Gázából kitelepített izraeli családokat félmillió dollárral támogatta, addig saját állampolgárairól, a többségében szegény feketékről képtelen volt gondoskodni. A világ egyes számú gazdasági és katonai hatalmának országában a katasztrófa áldozatai napokig étien, szomjan, lényegében életveszélyben várták a segítséget. Elnökük, George Bush csak a katasztrófa negyedik napján szakított időt arra, hogy helikopterről megtekintse a víz alatt álló területet. Arról nem szóltak a tudósítások, hogy közben integetett-e a háztetőkre menekült segítségkérőknek. E késedelem hatására nyilván sokaknak eszébe jutott, hogyan viselkedett Bush 2001. szeptember 11-én, azokban a percekben, amikor az Amerikai Egyesült Államokat történetének legnagyobb terrortámadása érte. Az elnök azt követően, hogy a fülébe súgták: a Világkereskedelmi Központ egyik tornyába egy utasszállító repülőgép csapódott be - hét teljes percig lényegében nem reagált. Azt nem mondhatnánk, hogy gondolkodott. Metakommunikációja alapján zavarodott volt, és láthatólag fogalma sem volt arról, hogy mit kell ilyenkor tennie. Hét perc nagy idő. Bushnak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljon, és véget vessen iskolai látogatásának. Most több ideje volt feldolgozni a történteket, és ebbe még az is belefért, hogy - egy fénykép tanúsága szerint - a katasztrófa másnapján még kedélyesen gitározgatott. Végül is: a legfőbb érték a kiegyensúlyozott amerikai ember. (Ennek egy másik prototípusa Dick Cheney alel- nök, aki még a szabadságát sem volt hajlandó megszakítani a történtek miatt.) New Orleansban életre kelt a liberális Amerika rosz- szabbik fele: a magára hagyott, kívülről vezérelt emberekről lepattant a kultúra kényszerzubbonya. Ebben a városban 4100 gyilkosságot követnek el évente. A katasztrófa idején az orvosok elkeseredésükben megölték a magatehetetlen betegeket, miután azt látták, hogy kórházukat és a környéket felfegyverzett, narkós rablóbandák fosztogatják. A fekete gettók világának lázadóit nem feltétlenül a szegénység motiválta, sokkal inkább a fekete voltuk miatt érzett sértettség és megalázottság, aminek legfőbb oka, a távlatok hiánya, és az örökös elégedetlenség mindennel. A bánásmóddal, a körülmények alakulásával, a kapott segélyek nagyságával stb. Az amerikai értékrend végzetes torzulására utal, hogy miközben a város más részében még élettelen testek lebegtek a vízben, addig a francia negyedben a homoszexuálisok megtartották szokásos évi felvonulásukat, mert mint mondták, ezzel is szeretnének kis vidámságot ajándékozni bajban levő embertársaiknak... Az igazán nagy pusztítást nem a Katrina nevű hurrikán okozta, hiszen az lényegében elkerülte New Orleanst, és elsősorban Mississippi államban pusztított. A valódi tragédiát a várost védő gátak átszakadása, és a fekete negyedekből elszabadult kíméletlen, drogos bandák fosztogatása okozta. A kialakult reménytelen helyzet ismeretében a helyi rendőrök egy része elmenekült, de olyanok is voltak, akik otthon maradtak. A valósággal való szembenézést nagyban nehezítette, hogy a demokrata párt és az afroamerikai értelmiség intenzív antirasszista kampányt folytatott, aminek következtében még azt sem volt tanácsos kimondani, hogy feketékről van szó. Pedig az amerikai társadalomban jelentős rétegek - főként feketék - élnek társadalmon kívül, megfosztva az emberi élet lehetőségétől. A New Orleans-ban történtek rámutattak arra, hogy a gazdag amerikai társadalom tagjainak egy jelentős része under- class-létre van ítélve, azaz teljes kirekesztettségben, és kiszolgáltatottságban él. Számukra az egzisztenciális biztonság, a középosztály életszínvonala elérhetetlen. Ezeknek az embereknek a biológiai szükségleteiről a gazdag amerikai társadalom gondoskodik ugyan, de egyébként senkinek sincs szüksége rájuk. Olyan környezetben élnek, ahol senki sem dolgozik, a tanulás pedig csak felesleges, értelmetlen nyűg. A gyerekek több mint hatvan százaléka házasságon kívül jön a világra, tehát apa nélkül nő fel. Élettevékenységük szinte csak a fogyasztásra korlátozódik. Életszervezési mintáikat a szórakoztató médiumok primitív világából kölcsönzik. Amerika nem tud mit kezdeni saját kirekesztettjeivel. Pótcselekvésként folyamatosan növelik a segélyek ősz- szegét, amit az irracionális életvitelre szocializálódott emberek azonnal el is költenek, ezért már másnap többet követelnek. Az antirasszisták meg az emberi jogvédők pedig továbbra is támogatják és védelmezik őket. Csatlakoztak hozzájuk a demokrata pártiak, így viszont a republikánusok sem tehetnek mást, mint hogy növelik a segélyek összegét, ellenkező esetben könnyen fajgyűlölőnek kiáltják ki őket. A kör ezzel bezárult. New Orleans megmutatta az USA egy kevéssé ismert, de nagyon is létező arcát. Amerikában a politikailag korrekt beszédmód miatt a médiumokban nem mondhatják ki az igazságot. Tilos volt arról beszélni, hogy a városban rekedtek mindannyian feketék, és a fegyveres rablók is azok voltak. Tilos beszélni a bűnözők bőrszínéről, miközben a televíziós közvetítések következtében mindenki látja a lesújtó igazságot. Vajon miért nem lehet kimondani azt, amit mindenki lát és tud? A hallgatástól ugyanis nem fehéredik ki a New Orleans-i néger rablóbandák bőrszíne. A jelenlegi helyzet tarthatatlanságára és megoldatlanságára utal, hogy Ray Nagin polgármester 100 ezerre becsüli a jelenleg New Orleansban élők számát. A természeti és társadalmi katasztrófa előtt 500 ezren éltek a városban. Négyszázezren szóródtak szét a környező településeken. Nagy részük nyilvánvalóan azok számát növeli, akikre az amerikai társadalom - képletesen szólva - végleg rázárta az ajtót: ha majd nagyon dörömbölnek, akkor tovább növelik a segélyek összegét, de a többség nem kívánja finanszírozni a társadalmi integráció igencsak magas költségeit. A New Orleansban történtek alaposan megingatták az amerikai álomba vetett naiv, és régóta fogyatkozó hitet. Az amerikai roncstársadalom nagyságáról és etnikai ösz- szetételéről nincsenek megbízható adatok. így aztán azt is nehéz felbecsülni, hogy a szervezett társadalom alatt lévők számának növekedése mekkora társadalmi feszültséget is okoz valójában, illetve meddig és mekkora segélyekkel lehet biztosítani az Amerikai Egyesült Államok társadalmi stabilitását, belső békéjét. Az USA a szabadság és a lehetőségek országából lassan a képmutatás, az önzés és az agresszió hazájává válik. Ez az ország a világ legnagyobb környezetszennyezője: az üvegházhatást okozó gázok 30 százaléka itt kerül a légtérbe. De George Bush szerint az élő környezet védelménél fontosabb a fogyasztás korlátlan növekedése. 2001-ben a kiotói egyezmény törvénybe iktatásának megtagadásakor az elnök kijelentette: „Nem teszünk egyetlen lépést se, ami káros az amerikai gazdaságra, mert számomra az Amerikában élő emberek a legfontosabbak.” A New Orleansban történtek nem ezt igazolják. (Megjelent: Magyar Nemzet, 2006. január 27.) • Tóth Gy. László A fűszálakból csokrot köt az este Lapunk rendszeres szerzőjének, Vödrös Attilának egy hónapja tán, hogy A fűszálakból csokrot köt az este címmel megjelent a verseskötete. Belelapozva azt mondhatjuk, hogy különleges könyvet tartunk a kezünkben, hiszen az előszót írók, Devecseri Gábor 1971-ben, Jékely Zoltán pedig 1982-ben meghalt. Ez is jelzi, nem ma, hanem régen keletkezett versek láttak napvilágot 2005 decemberében.- Szerkesztő úr, hány éves korában írta a most kötetbe gyűjtött verseket?- Bizony közülük a legfiatalabb is elmúlt harmincesztendős, merthogy verseket főiskolás koromban kezdtem írni, és amikor újságíró lettem, abbahagytam.- Devecseri Gáboron és Jékely Zoltánon túl, a magyar költészet immár két klasszikusa látott Önben reménységet, hanem mint a kötetében megjelent újsághír idézetek bizonyítják, a kor egyik legtekintélyesebb előadóművésze, Mensáros László is, aki több alkalommal mondta verseit különféle színpadokon.- S bizony a legkiválóbb előadónak óriási sikere volt ezeken a szerzői estjeimen. Mondom sikere volt, mert a vastapsot mindig az ő jelenlétének, fellépésének tulajdonítottam, és igazam volt. Hogyne éreztem volna: Mensáros László szemem láttára, fülem hallatára volt képes egy egészen új, számomra is új verset teremteni. Úgy építette föl azt a mintegy hatvan percet, hogy az számomra megdöbbentő volt, s komoly lelki gondokat okozott nekem - szent Isten ezeket a gyönyörű sorokat én írtam?! De nemcsak Mensáros László előadásakor éreztem ezt, hanem akkor is, amikor a Jancsó-filmek egykori kitűnő főszereplője, Bűrös Gyöngyi művésznő előadásában hallottam vissza írásaimat. Örökké hálás leszek az említett költőknek és előadóművészeknek mindazért, amit úgy általában a költészetért, s kiváltképp, amit az én verseimért tettek.- Azért is jó kézbe venni kötetét, mert ebben a mai túlpolitizált világban ez egy üde színfolt. Már csak azért is, mert világnézeti fellengzősségek helyett csupán egyszerű emberi dolgokról közli érzéseit.- Abban az időben, a hatvanas, hetvenes években Magyarország egységes volt. Azt hiszem, hogy pár ezer embert leszámítva mindenki utálta a kemény és a puha diktatúrát, s ugyanígy voltunk a Magyarországot megszálló szovjet csapatokkal. Abban a hitben éltünk, hogy mindez egyszer megszűnik, s hazánk is ahhoz a művelt európai kultúrkörhöz fog tartozni, amelyhez mindig is tartozott. Erősítette bennünk ezt a hitet, hogy 1956-os forradalmunk világszerte nagy elismerést váltott ki, világszerte tisztelték a magyar nemzetet. Magyarságunk gyakorlása érdekében nem kellett naponta küzdelmet folytatnunk. Tudtuk, hogy a hatalom hogyan viszonyul a nemzeti sorskérdésekhez, tudtuk, hogy retteg március 15-ikétől, mi meg undorodva figyeltük a Tanácsköztársaságot ránk erőltető törekvéseit, úgyhogy akár azt is mondhatnám: langymelegben folyt a hazai dagonyázás. Természetesen nagy várakozás előzte meg, ha hírül vettük, új kötetet jelentet meg Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, avagy valamelyik színház bemutatóra készül. Sokkal inkább érdekelte a nemzetet a művelődés ügye, mint most. A fiatal művészek klubjában kezdő előadók induló költők verseit mondták, szerepeltem ott Nagy Gáspárral, Döbrentei Kornéllal, Székely Dezsővel, Bárány Jánossal együtt.-Említette, hogy újságíró lett, s abbahagyta a versírást. Hogyan alakult e téren pályája, nem bánta meg a pályamódosítást?- Akkoriban nem volt könnyű az újságírói pályára kerülni, mint nem volt könnyű verses könyvet kiadni. Az én verseimet mindig polgárinak, porosnak tartották. Szóval az újságírói pályához ismeretségi kör, megfelelő családi háttér kellett. En valami csoda folytán kerültem be, Szabolcs bátyám egyik barátja révén. Pályafutásomat a Haditechnikai Szemlénél kezdtem, majd üzemi lapoknál dolgoztam, ahonnan, mint végzett kertész üzemmérnök, a Magyar Mezőgazdaság című hetilaphoz kerültem, majd dr. Romány Pál, akkori földművelésügyi miniszter a Magyar Hírlaphoz vitt át mezőgazdasági újságírónak. Aztán elérkezett 1990, s az első szabad választás után a Magyar Hírlapnál tarthatatlanná vált a helyzetem, sokáig munkanélküli voltam, majd az 1992-ben indult Új Magyarország gazdasági rovatát vezettem, később a belpolitikai rovatot is irányítottam, s hosszabb ideig főszerkesztő helyettesként dolgoztam úgy, hogy fő- szerkesztő csak névleg volt. Az Új Magyarországnál a népi-nemzeti vonalat képviseltem és erősítettem jobbnál jobb szerzőkkel, ám ezt az Antall József betegsége miatt nagyon megerősödő liberális vonulat nem nézte jó szemmel. Hosszas küzdelem után, áthelyeztek a Pest Megyei Hírlap főszerkesztői székébe. Két és fél évig jegyeztem ezt a napilapot, amelyet aztán a Horn-kormány idején kék szalagok lo- bogtatása nélkül megszüntettek. Emelt fővel állítom, a rendszerváltozás után megjelenő legjobb napilapot sikerült Pest megyében létrehoznunk, ami azért fontos, mert hajdan Pest megye követei szavazták meg a pénzt Kossuth Lajosnak, hogy a Pesti Hírlapot elindíthassa, azaz Pest megyének jelentős sajtótörténeti múltja van.- A Pest Megyei Hírlap 1995-ben megszűnt, s Ón azóta az Új Időket szerkeszti.- Beszélgetésünket azzal kezdte, verses kötetem mondhatni, különlegesség. .. Azt hiszem, az Új Idők sajtótörténeti kuriózum, hiszen tizenegyedik évfolyamát írja ez a minden hónap elsején és tizenötödikén megjelenő vékonyka lap, amelynek szerkesztőbizottságában található Tempfli József püspök, Tolcsvay Béla énekmondó, Kiss Dénes, a köztársaság babérkoszorús költője, Gedai István, a Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója, Andrásfalvi Bertalan egyetemi tanár vagy Jobbágyi Gábor professzor, hogy csak néhányukat említsem. Az Új Időknél még cikkekért honoráriumot senkinek nem fizettünk. Szegények vagyunk, de kötelez, hogy olyan emberekkel hoztuk létre - nyugodjanak békében - ezt az újságot, mint Benedek István, Sándor András és Pongrátz Gergely. No, ez a névsor is mutatja, egyáltalán nem bántam meg a pályamódosítást. Az Új Időkben az elmúlt évtizedben ezerötszáznál több magyar értelmiségi fejtette ki nézeteit, azaz kicsinysége ellenére a mai sajtópiac egyik, ha tán nem a legtartalmasabb kiadványa. A politikának nem vagyunk kegyeltjei, mert mi mindenkor népben, nemzetben, hazában és sosem pártokban gondolkodunk. • Németh Krisztián
