Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-18 / 35. szám
IV • HÍDLAP • 2006. február 18., szombat Nehéz megfogalmazni, mi az ember Beszélgetés a jubiláló Kovács Magdával Kovács Magda nemzedékének egyik legtehetségesebb tagjaként robbant be a szlovákiai magyar irodalomba, az 1972-ben megjelent, s máig legjobb, Fekete szél című antológiában, amely mellesleg éppen az ő novellájáról kapta a címét. Elbeszéléseinek varázsa azóta sem kopott meg. Egy aprócska fenntartás lehet velük szemben: talán több születhetett volna belőlük. Ehelyett Kovács Magda meséskönyveket ír, amelyek párjukat ritkítják a magyar irodalomban. A Tornaiján élő írónőféltucatnyi kötetével irodalmunk meghatározó alkotója.- Hogy érzed magad hatvan esztendősen? Bár ahogy a környezeted ismer, valószínűleg nem veszed komolyan az évek múlását.- Nem nagyon érzem, hogy hatvanéves vagyok. Talán annyi változás állt be az életemben, hogy végre nyugdíjas lettem, és több időm marad az alkotómunkára. Amúgy minden a régi, fizikailag rendben vagyok. Igaz, lelkileg kevésbé: a közelmúltban halt meg az édesapám, és ezt még nagyon érzem, kicsit át kell rendezni magamban a világot. Az idő múlása egyébként nem nagyon érdekel, se kedvem, se időm ilyen hiábavalóságokon őrlődni.- írói pályádat meghatározta a gyermekkor. Szerencsésnek mondhatod magad, hiszen romlatlan környezetben, kis falucskában, a gömöri Lőkösön, egy kis közösségben teltek a gyermekéveid. Hogyan tekintesz vissza erre? tyogtak a gyerekek is a lábuk alatt, akik hallhatták a csodálatos meséket, és megmártózhattak abban a varázslatos nyelvben, amely a székelyhez hasonlóan, az egyik legősibb magyar nyelv. Csodálatos közösségi élet volt az, mostanában legfeljebb távoli, egzotikus tájakon forgatott útifilmekben látni hasonlót.- Lőkös a gömöri dombok közt fekvő tipikus zsákfalu, ahová tersmészetesen nehezebben és később tört be a világ. Vívmányaival, de rossz hatásaival is. És ne felejtsük: akkor még nem volt televízió, amely paralizálta volna az emberi közösséget.- Az emberek akkoriban többet beszéltek egymással. Amikor például eljött a sötét, esős, havas őszi, téli esték ideje, és még nem volt villany, sötétségbe borult a falu. Csak a csillagok ragyogtak az égen. Emlékszem, viharlámpával jöttek-mentek egymáshoz vendégségbe az emberek. sen akkor is az élő emberekről írok. Minden mesefigurám élő emberek tulajdonságait hordozza, csak mesevilágba helyeztem őket, ahol nagyobb a szabadság és a tolerancia. A mesében megvalósítható mindaz, amit a racionális világban nem lehet. Hogyne izgatnának az emberek! Igaz, mindössze egy kötetnyi úgynevezett „felnőtt irodalmat” írtam eddig, de sosem éreztem úgy, hogy a meséim alacsonyabb szintű értéket képviseltek volna, vagy hogy irodalmi szempontból valami más kategóriába tartoztak volna, netán kisebb helyük lenne az irodalomban. Halálos komolysággal írtam őket. Egyébként nem osztom azt a nézetet, hogy van felnőtt és gyermekirodalom. Gondolj csak vissza Móricz, Móra, Gárdonyi írói világára. Vagy akár Jókaira, a nagy mesélőre. Ember legyen a talpán, aki választóvonalat tud- Egyre gyakrabban és egyre intenzívebben jön fel bennem a gyermekkor, és természetesen egyre szebbnek, egyre tündéribbnek tűnik az a világ, amelyben felnőttem. Lehet, azért van így, mert az emlékezet tudatosan kitörli magából a rosszat. Ahogy öregszem, egyre szebb és csodálatosabb lesz a gyerekkor. Sokat tűnődöm fölötte, mi lehetett annak a világnak a varázsa. Úgy gondolom, azon kívül, hogy keveset tudtam a világról, egy gyerek számára az a kis falu egyenlő volt a nagyvilággal. A háború után születtem, 1946-ban, amikor szegény volt a világ, és ez a szegénység egymás felé hajlította az emberek szívét. A nincstelenséget ugyanis, ellentétben a jóléttel, nagyon ritkán irigylik egymástól az emberek. Jobban össze tudtak fogni, egymás segítségére szorultak. Minden nagyobb munkát kalákában végeztek, beleértve az aratást, a nagymosást, a kukoricatörést, egy-egy esküvőt, de akár az őszi szilvalekvár-fő- zést, amikor összejöttek a rokonok, a szomszédok. És természetesen ott toÖsszeültünk az imbolygó lámpafénynél, és jöttek a mesék. A legtöbb novellám, a Fej írírem, A gonosz asz- szony hagyatéka, a Fekete szél, mind ebből a hátborzongatóan gyönyörű és félelmetes, boszorkányokkal, táltosokkal, különleges emberekkel teli világban gyökerezik. De messzebb is mehetünk: van egy válogatásom az eredeti, lektorálatlan Károli Gáspár féle bibliafordításból, azt olvasgattam mostanában. Hihetetlenül gyönyörű, titokzatos a nyelvezete. Eleinte nem is nagyon értettem, inkább a zenéjét ízlelgettem, a csodáját fogtam föl. Aztán eszembe jutott, hogy a nagyszüleim korosztálya még ezt a nyelvet használta. Az egész világmindenséget hordozta magában ez a nyelv. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkozhattam az akkori öregekkel. — Egyetlen elbeszéléskötetet leszámítva, csupa gyermekkönyvet publikáltál az elmúlt évtizedek alatt. Nem éredekelnek az élő emberek? Vagy kiírtad őket magadból a pályád elején?- Amikor mesét írok, természetehúzni az ún. kategóriák között. Amúgy bennem elválaszthatatlan a mese és a valóság. Gyári munkás koromtól kezdve, rövid újságírói pályámmal folytatva, egyetemistaként, feleségként, anyaként, nagymamaként mindig a mese világa vett körül. Egy író nem válhat le a személyiségéről, nem bújhat ki önmagából. Nem tudok elvonatkoztatni önmagámtól, ott vagyok az írásaimban, egy az egyben. Ebben élek, ebben is fogok meghalni.- A felvidéki írók olykor elég szokatlan pályát futottak be az ántivilágban. Ez alól te sem vagy kivétel. Mi mindennel foglalkoztál?- Voltam fonógyári, kábelgyári munkáslány, postás, szövetkezeti dolgozó. Hol főiskolás, hol munkás, hol író, hol nevelő. Voltam óvónő, tanítónő, egy időben a tornaijai gimnáziumban is helyettesítettem. Nagyon sokáig voltam nevelőnő az értelmi fogyatékosok tornaijai intézetében. Innen is mentem nyugdíjba.- Életednek melyik szakasza hagyta benned a legmélyebb nyomot? Kovács Magda művei: Fekete szél (1972, Madách Könyvkiadó, antológia) Én, a csillagbognár (1978, Madách Könyvkiadó, elbeszélések) A csodagombóc (1981, Madách Könyvkiadó, mesék) A kiskígyó (1993, Kalligram, mesék) Titokzatos tücsökzene (1999, Méry Ratio, mesék) Topolya út csodálatos átváltozása (2004, Méry Ratio, mesék)- Nehéz megmondani, mert mindegyiknek más volt a varázsa és az aurája, mindenütt más-más közeg vett körül. És minden foglalkozás más emberi világokat nyitott meg előttem. Postásként például életemben először beláttam a kerítésen túli családi életekbe, örömökbe, tragédiákba. Amikor például - mert akkoriban még volt távirat - halálhírt kellett kikézbesítenem. Gyári munkásként viszont (bár ezt manapság talán megmosolyogják, vagy egyszerűen legyintenek rá) megéreztem azt a hatalmas erőt, amit a munkásság testesített meg.- Ami manapság kissé megváltozott.- A mai munkásság kiszolgáltatott. Felháborodva nézem a televízióban, hogyan bánnak a munkással a mai munkáltatók, hogyan tudják semmibe venni az embert. Akinek ráadásul a munkájából élnek. A legmélyebb élmények mégis az utolsó munkahelyemen, a csökkent értelmű gyerekek közt értek. Itt olyan sorsokkal ismerkedtem meg, amelyek megrázzák az embert, s amelyeket sosem lehet megszokni. Itt döbbentem rá, mi az a periféria, kitaszítottság, elesettség. Hogy élnek körülöttünk soha fel nem emelhető emberek.- Cinikussá, arrogánssá vált a világ, vagy mindig is ilyen volt?- Mindig is ilyen volt, csak az eszközök és a módszerek változnak. Civilizáltabbak lettünk, de az ember ugyanaz a különös lény maradt. Hatvanévesen sem tudnám megfogalmazni, mi az, hogy ember. Egyrészt szent és csodálatos, hiszen hatalmas műveket hozott létre, de a rombolás módszertana is kiapadhatatlan. Hol a jó, hol a rossz kerekedik felülre. Hol a fény, hol az árnyék. Különös erők is működnek. De az utóbbi időben lehet, hogy valami nagyon elromlott. Olykor az embernek a művészetbe vétett hite is megrendül. Volt idő, amikor megkérdőjeleztem, van-e értelme az írásnak. Ugyanakkor mindig arra kell gondolnom, hogy a leglíraibb vers vagy prózaszöveg is egyszer valahol, talán ezer év múlva, megtalálja a helyét. Ha másra nem is jó, megmarad kordokumentumnak, és egyszer valakik, valahol megfejtik az üzenetét. Olvass el például egy háromezer éves, lefordított írásból öt sort, az is az emberről vall. Az örök emberről, aki nem változott. Vagy milyen csodálatosak a kétezer éve írt versek! Olvasva őket lehetetlen nem átérezni: lám, mióta él a földön ugyanaz az ember, és mennyit szenvedett, és milyen szép volt, és milyen csúnya. Azt hiszem, a művészet az egyetlen dolog, amelynek van értelme.- A családod is különleges. Férjed, Bárczi István költő, lányod, Bárczi Zsófia nemrég jelentette meg első novelláskö- tetét. Nem terhes ilyen családban élni?- Egyáltalán nem, mert egyforma gondolatvilágban élünk, és ösztönözzük egymást. Tökéletes harmóniának is mondhatnám. De ehhez a világhoz kell sorolnom a tágabb, mai és egykori környezetem is: a szüléimét, a rokonaimat, a nagynénéimet, mindenkit, aki valaha körülvett. Valahol az ő világukat teljesítettem ki. Lányomban, Zsókában pedig mindig is ott bujkált a kitörési vágy Koraérett gyermek volt, nehezen élte meg a kamaszkort. A legnagyobb ösztönzést talán az adta neki, hogy olvasó családban nőtt fel. Mégis megdöbbentett, mekkora tudást halmozott fel, és milyen készen, kiforrottan állt elő első novelláival.- Zsóka által spanyol rokonságba keveredtetek.- Igen, a férje spanyol, és Nyitrán tanít, akárcsak Zsóka. Érdekességként említem, hogy a nagyapám spanyolos volt, vöröskatona, és hamar kiderült, hogy a vejem, Ignacio nagyapja is harcolt a spanyol polgárháborúban, csak ő a barrikád másik oldalán. Időnként jókat szórakozunk ezen.- Szólnál a terveidről?- Most már, hogy nem kell munkába járnom, nekiültem, hogy törlesz- szek valamit az adósságaimból. Mert sok a törleszteni valóm, sok megírat - lan elbeszélés maradt bennem. Visz- szagondolva, nem is bánom, hogy egy-két novellámat nem írtam meg, de azért sok kikívánkozik belőlem, és remélem, lesz erőm megírni őket. Mellesleg egy író soha, egyetlen percig sem él alkotás nélkül, hiszen állandóan jár az agya. Legfeljebb nem veti papírra a gondolatait. Azt azért elárulom, hogy készül egy kötetem, amelyet a Lilium Aurum Kiadó fog megjelentetni, és ebben a kötetben lesz új elbeszélés is.- Mi az oka annak, hogy sem te, sem a nemzedéked - bár tudom, nem szereted a nemzedék kifejezést - más tagjai nem kényeztették el az olvasót, hogy keveset írtatok?- Ennek több oka lehet. A szubjektív okok mellett természetesen ott van a mindannyiunkat hátráltató ok: a megélhetés nyűge. Nálunk nem lehet irodalomból megélni, és a napi kenyérkereset sok erőnket elvette. Egyszer valaki számbavehetné, mi mindennel foglalkoznak a mai világban a mi tájainkon élő író emberek, és milyen a társadalmi, anyagi megbecsülése az irodalomnak.- Nem érzed hátrányát, hogy távol élsz az irodalmi műhelyektől? Nem hátrányos az ingerszegény környezet?- Nem tudom, milyen az. Hiszen az embert mindenütt közösség veszi körül, bárhol éljen is. Egyébként a világ közepe éppen ott van, ahol élsz, és ahol a könyveid körülvesznek.-Mi a véleményed a fiatalokról? A ma induló alkotók mintha profibb módon állnának hozzá a pályájuk építéséhez.- Talán az élet minden területére érvényes ez, még a politikára is. Azt tudnám mondani nekik, hogy maradjanak mindig tiszták, és soha, semmiért ne adják el magukat. Ha már másnak nem, az alkotó embernek semmiképp nem szabad árulást elkövetnie. Mert akkor mit várhatunk el a többiektől?- További jó alkotó kedvet, termékeny éveket kívánok, és köszönöm a beszélgetést. • Kövesdi KAroly
