Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)
2006-01-14 / 10. szám
• HÍDLAP • 2006. január 14., szombat Indiai magazin Az utolsó aranyág A „Kun”-nak nevezett László király halálát követően olyan állapotban volt az ország, amilyenre fennállása óta nem volt példa. Habsburg Rudolf és fia, Albert széles sávot foglalt el a nyugati határszélen kíméletlenül rabolva és fosztogatva az ott élő népeket. A nyugati típusú páncélos lovagokkal szemben sikerrel föllépő magyar könnyű- lovasság hasonlóan nem volt kíméletes. Egy győztes ütközet után a fogságba esettek javát kiválogatták és elhurcolták, mint hadifoglyot, a többit egyszerűen agyonütötték. Kölcsönös barbárság és kegyetlenség jellemezte tehát a harcoló feleket, valójában egyik sem vethetett semmit a másik szemére. A különbség talán csak abban mutatkozott, hogy a magyarok nem hódítottak meg maguknak osztrák területeket. László halálával úgy tűnt, hogy magva szakadt az Árpád-háznak. Ekkor jelent meg az országban II. András és Beatrix unokája, a Velencében nevelkedett András herceg. Hamarosan az országban híre ment, hogy felbukkant egy Árpád-házi herceg. Szerzetesi ruhába öltözve, titokban lépte át az ország határát. Vérszerinti származását senki nem vonta kétségbe, mégis ekkor hallunk először „Szent István koronájáról”, mint legitimáló királyi jelvényről. Andrást 1290. július 13-án meg is koronázták. Barátai, hívei azonban nem voltak, aminek a legnagyobb hátulütője abban mutatkozott meg, hogy a nagyurak kezdetben nem bántak vele olyan tisztelettel, mintha itthon nevelkedett volna. Tekintélyét magának kellett kivívnia. Erre hamarosan sor került, amikor sikerrel kiűzte az országból Habsburg Albertet visszaállítva ezzel az ország területi épségét. Igaz ugyan, hogy András nagy tekintélyre tett szert, de a korábbi királymítosznak ekkorra már nyoma sem volt. A Kun László alatt elvadult állapotok egészében nem szűntek meg. Figyelmet érdemel egy másik, merőben új jelenség is, mégpedig a köznemesség megjelenése ill. térnyerése a politikai életben. Egy alkalommal az András által összehívott országgyűlésről például kizárták a főurakat. Am e köznemesi réteg hiába ragaszkodott olyannyira a Turulnemzetség utolsó férfisarjához. Andrásnak nem született fia, csak egy leánygyermeke élte meg a felnőttkort, a később oly nagy tiszteletnek örvendő Árpád-házi Szent Erzsébet. Ráadásul súlyos csapásként érte a királyt anyja, Morosini Thomasina asszony halála, aki állítólag saját cselszövésének áldozata lett. Méreggel kevert gyümölcsöt küldött ajándékba az egyik ellenséges főúrnak, ám a tálat tévedésből neki szolgálták fel. Andrást mélyen megrendítette legfőbb támasza, anyja halála. Egyre bizalmatlanabb lett környezete iránt, maga is mérgezéstől tartott, gyógyszerekkel élt, amelyektől csak egyre betegebb lett. Külföldi, kósza hírek szerint végül mégis megmérgezték. A valóság mindazonáltal homályos. Annyi bizonyos, hogy anyja halála után megpróbált borban és asszonyban vigaszt találni, de csak néhány hónappal élte túl Thomasina asszonyt. Mint Ákos-nembéli Ernye bán fia, István mondta: „az utolsó aranyágacska letört”. Szent István nemzetségének utolsó férfisarja 1301. január 14-én éjfélkor halt meg Budán. A budai várban, a minoritáknál temették el, ott, ahol később a Várszínház épülete állott. • Históriás ✓ „ Virradat előtt legnagyobb a sötét ” - szokták mons dani. Es valóban. A 19. század pezsgő' polgári értékektől duzzadó, a kultúra és technika iránt oly fogékony évszázadát a 18. század iszonyú sötétsége előzte meg. Céltalanul, szellemi iránytű nélkül őgyelgett a világban az emberiség. A reformációs idők izgató, tanulásra, elmélkedésre sarkalló ferment urna kiveszett az emberek leikéből. Ha igaz Bodnár Zsigmond tört énelem-filozófiai meghatározása, hogy az emberiség haladása hullámvonalas görbével fejezhető ki, elmondhatjuk, hogy a tizennyolcadik század első felében e hullámvonalnak a legmélyebb pontján senyvedt az emberek lelki kultúrája. Tehát irodalom, könyvnyomtatás, művészetek és minden, ami elsődleges tényezője az emberi kultúrának. Még a technika is megkövesedett mozdulatlanságban várta eljövendő messiásait: jelentősebb találmányt, mesterségbeli újítást nem jegyezhetett fel ebből az időből semmiféle krónikás. Mi lehetett ennek a borzalmas letargiának az okozója? Talán az elfáradás, a korábbi idők zivataraiban való halálos kimerültség? Aligha. Hiszen azóta új nemzedék kelt a viharverte régi emberiség nyomába. Az intézményekben kellett lennie a hibának. A demokrácia hiányában, a megcsontosodott dogmatizmusban, az abszurditásig túlzott tekintélytiszteletben, meg az ezt szolgáló lelki terrorban, amely még palántakorában irtott ki minden merészebb vágyakozást, frissebb gondolatot. „Az állam én vagyok” - mondotta a korszakot szimbolizáló francia abszolutizmus híreshírhedt uralkodója, XIV Lajos. Valóban ő volt az állam, és minden, ami az államiságot megtestesíti. Majdhogynem kiveszett a könyv, az iskola és a nyomda, pedig ahol e három hiányzik, ott nincs szellemiség. Talán csak a jezsuiták igyekeztek ébrentartani valamit a régmúlt „könyves” hagyományaiból, ám ők is folyamatos üldöztetések közepette, mígnem rendjüket végképp feloszlatták, szélnek eresztve a szellem utolsó lovasait. Apró, világló mécsesek azonban mindig is akadtak, hogy utat mutassanak a kor sötét útvesztőiben. Ilyen mécses volt az elődei nyomdokain haladó és a korábbi hagyományokat folytató erdélyi nyomdász, Hochmeister Márton is. O fogalmazta meg elsőként a magyar nyelvű könyv- nyomtatás megújításának szükségét Erdélyben és a nevéhez fűződik az Erdélyi Magyar Hírvivő, a térség első magyar nyelvű folyóiratának a megindítása is. Lapja 1790-ben hetente két alkalommal jelent meg. A török háború hírein kívül a lap főleg az anyanyelv használatával és népszerűsítésével foglalkozott sokat, sőt közreadta az első magyar közigazgatási tiszti névlajstromot. Amikor az erdélyi kormányzati szervek Kolozsvárra kerültek át, Hochmeister is oda vitte át lapját, alapítva ott is egy nyomdát. Az ottani nyomdák azonban össztüzet indítottak ellene, az országgyűlési rendeket is megnyerték támadásuknak, s így sikerült elérniük, hogy az egyetlen erdélyi magyar lapot 1791 elején betiltsák, noha a jeles nyomdász egy időben szülővárosa polgármestere is volt. Hochmesiter élete és életműve már átível a 19. századba. A könyvnyomtatáson és lapkiadáson túl kalendáriumok szerkesztésével is foglalkozott. Az Erdélyi Magyar Hírvivő jelentősége tartalmi értékein túl elsősorban a magyar nyelv népszerűsítésének szándékában fogalmazható meg ott, ahol akkor már „három nemzet” élt egymás mellett. Hochmeister Márton 1837 január 9-én halt meg szülővárosában. • Dénes Ida kellett, hogy rettégjen az jakobinus mozgalom leverését köve dereje korántsem volt akkora, hogy indokolta voln. zését és a számtalan letartóztatást, bebörtönzést. Valójában egy maroknyi radikális demokrata próbálkozásáról volt szó, akik a 18. század abszolutizmusa idején felismerték az ország végtelen elmaradottságát, Bécs hihetetlen elnyomását és felbuzdulva a francia forradalom eszméin harcot indítottak a polgári átalakulás megvalósításáért. A Martinovics Ignác irányította szervezkedés egyik igazgatója Laczkovics János volt. 1754. január 13-án született Szentlőrinckátán. Katonának állt, hamarosan a Graeven huszárezred tisztje lett. Politikai közszereplése 1790-ben kezdődött, amikor Festetics Györggyel közösen folyamodványt intézett az udvarhoz. Ebben azt kérték, hogy az országgyűlés eszközölje ki a királynál, hogy a magyar ezredek béke idején mindig az országban legyenek elhelyezve, a német tisztek helyett magyarokat alkalmazzanak a hadseregben, valamint a szolgálati és a vezénylő nyelv a magyar legyen. Laczkövicsot hadbíróság elé állították és büntetésből Mantovába helyezték át. Ekkor leköszönt rangjáról és elhagyta a katonai pályát. Hamarosan a francia forradalom lelkes híve lett. Franciául tanult, mint annyi kortársa és titokban ő is a marsiliai éneket énekelte, mint olyan sokan a haladó gondolkodású nemesi értelmiségiek közül. Martinovics ismerte Laczkovics sértődöttségét és a haladás iránti elkötelezettségét, ezért is kereste fel és állította a maga oldalára. Két társaságot hoztak létre, a Reformátorok Társaságát és a Szabadság Egyenlőség Társaságot. Tanaikat kérdés-felelet formájában szerkesztett, úgynevezett „kátékban” fogalmazták meg és terjesztették, de elkészítettek egy új alkotmánytervezetet is. A tagok felvétele titkosan folyt, az egyes beszervezetteket csak az igazgatók ismerték. Sikerült megnyerniük Batsányi Jánost, Kazinczy Ferencet és még sokakat a haladó gondolkodású értelmiségiek köréből. Az egyre idegesebbé váló közhangulatra Bécsben hamar fölfigyeltek. A titkosrendőrség végezte nyomozás szálai rövidesen elvezettek Martinovicshoz, aki épp egy bécsi szervezkedésen munkálkodott. Martinovics kérdezés nélkül megnevezte az igazgatókat - köztük Laczkovicsot - és a tagokat. 1794. augusztus 16- án József nádor elrendelte a letartóztatásokat. A felségsértési pert Ürményi József személynök vezette, bár perjogi alap nem volt, hiszen a jakobinusok nem az uralkodó személye ellen szervezkedtek. A pernek összesen 53 vádlottja volt. Tizennyolc halálos ítélet született, tizenhat résztvevőt börtönnel sújtottak, négyet fölmentettek. Végül csak Martinovicsot és a négy igazgatót végezték ki 1795. június 20-án a Vérmezőn, a többit „bizonytalan időre felmentették”. Maga a szervezkedés nem csupán Martinovics Ignác jellemtelenségén bukott meg. Nem érett meg rá az idő. • Rainer
