Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)
2006-01-14 / 10. szám
hídig} magazin 2006. január 14., szombat • HÍDLAP III Az első elhivatott főpap A mohácsi csatavesztés következményeként összeomlott a középkorban meggyökerezett művelődési intézményrendszer, s megszűnt az egyik legfontosabb szervezőerő: a budai királyi udvar. Szerepét a létfontosságú művelődésszervezés terén az erdélyi fejedelmek és a királyi Magyarország főnemessége vállalta át. Ezzel párhuzamosan összeomlott a katolikus egyház hierarchiája is, amely egyenesen következett a klérus jelentős képviselőinek halálából, a reformáció térnyeréséből és az ország három részre szakadásából. áz ország középső harmada tö- f^L rök kézre került, Erdélyben pedig szekularizálták a j püspökség javait. A magyarországi városok néhány évtized alatt protestánsokká váltak, s az ott megtelepedett szerzetesrendeknek nemcsak innen, hanem a hódoltsági és erdélyi területekről is menekülniük kellett. A török előretörése miatt 1543-ban a katolikus egyház elhagyta Esztergomot és a viszonylag szűk királyi Magyarország nyugati részére mentette át és alakította újjá intézményrendszerét. A földrajzi szempontból is kedvező fekvésű szabad királyi városok ekkor kerültek az előtérbe: Pozsony és Nagyszombat fontossága növekedett meg, az esztergomi érsekség hosszú ideig épp Nagyszombatban működött. A zavaros és jóidéig átmeneti, szervezés alatt álló állapotok közepette a reformáció akadálytalanul hódított. Ez köszönhető volt annak, hogy Mohácsnál a katolikus püspöki kar színe-java odaveszett, az alsópapság elmenekült a török elől, így a „nyáj pásztorok nélkül maradt”. Az ellenreformáció megindítása valójában az első igazán elhivatott főpapnak, Oláh Miklós esztergomi érseknek köszönhető. Apai ágon Havasalföldről Erdélybe származott román nemesi család sarja. II. Ulászló udvarában nevelkedett, majd 1516-ban egyházi pályára lépett. Pécsi, majd esztergomi kanonok, komáromi főesperes, 1526-ban II. Lajos, majd a mohácsi csata után özvegye, Mária királyné titkára. 1527-ben a királynét Németalföldre kísérte, s 1542-ig ott tartózkodott. Hazatérve 1543-ban zágrábi, 1548-ben egri püspök. 1553 májusában lett esztergomi érsek. Mint I. Ferdinánd kedvelt embere, 1543-tól a kancellári tisztet is betöltötte. Oláh nem csupán szigorú és nagyhatalmú főpap, de tudós ember is. Még Brüsszelben került kapcsolatba Rotterdami Erasmusszal és körével, az európai humanistákkal. Gondolatvilágát a távoli, pusztuló haza képe töltötte ki, s mindvégig a hazatérésre készült. Ezért is merült föl benne a magyar történelem összeállításának a gondolata: meg akarta mutatni, honnan és miért süllyedt a magyarság a mélypontra, és hogy miképpen kerülhet vissza a csúcsra. A munkához 1563-ban fogott hozzá a Hungária című fejezettel, amelyet a kor humanista történetírói szabálya szerint földrajzi bevezetőnek szánt, lényegében és tartalmilag azonban azt az ideális Magyarországot rajzolta le benne, amely a mohácsi katasztrófa előtt létezett, és amelynek újjáépítésére törekedni kell. 1573-ban készült el az „őstörténetet” feldolgozó második fejezet, az Atőila, amely - az első fejezethez hasonlóan - a hajdani dicsőség emlékképét idézi az olvasó elé, de egyúttal felállítja a történelmi siker és bukás modelljét is. A vállalkozás ezzel megszakadt, de Oláh Miklós talán nem is gondolt többre, hiszen kitűzött célját is elérte. Az érsek tudta, hogy a protestantizmussal szemben csak azok jól bevált eszközeivel lehet hathatósan föllépni, történetesen képzett papsággal és az anyanyelvű igehirdetés bevezetésével. A főpap javítani akarta papjainak képzését. Behívta a kor nagyhatású és igen képzett szerzeteseit, a jezsuitákat az országba. Érseksége alatt zajlott le az európai katolikus egyházat megújító tridenti zsinat. A zsinat katolikus egyházat megújító döntéseit Oláh Miklós igyekezett saját országában is megvalósítani. Az egyházmegyében látogatásokat végez, négy egyházmegyei zsinatot tart, delegátusokat küld a tridenti zsinatra. Megalapítja 1566-ban az első magyar papnevelő intézetet, a mai érseki szeminárium ősét. Az intézményt a Boldogsá- gos Szűz Máriáról nevezték el. A szemináriumot két kanonoknak, Telegdy Miklósnak (későbbi pécsi püspök) és Novák Miklósnak a felügyeletére bízta, a kispapok nevelésével a tridenti zsinat reformjainak legfőbb végrehajtóit, a jezsuitákat kérte fel. Az oktatás 1567-ben indult el. Sajnos egy éven belül súlyos csapás érte az intézetet, tűzvész pusztította el Nagyszombat nagy részét, egyúttal a jezsuiták házát is. Ezután a jezsuiták elhagyták a várost, az érsek pedig a szeminárium vezetését egyházmegyés papokra bízta. Mindeközben Telegdi Miklós Nagyszombatban nyomdát alapít a katolikus hit terjesztésére. Igaz ugyan, hogy a rekatolizáció legendás alakja majd Pázmány Péter lesz a 17. században, nagy elődjének azonban Oláh Miklós érsek tekintendő. 1568. január 14-én halt meg Nagyszombatban. • P. Rein Látogatás a szálkái Táj házban Nyár környékén a szálkái Tájház ricsajtól hangos. Az udvaron gyermekek hada futkos, a felnőttek sürögnek körülöttük, és a jó illatok csak úgy szállnak a / E n magam már többször is jártam a Tájházban, de szóba elegyedni annak „szereplőivel” csak most, e cikk megírása előtt volt először alkalmam. Bevallom, sokat nevettem, és úgy belefeledkeztem a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem azt, hogy a kora délutánból este lett. Megérkezésemkor a 81 éves Józsa Joachim köszöntött, akit a környékbeliek Juhák bácsiként emlegetnek. Az idős mester a fűzkarikával (amelynek lényege az, hogy egy pálcával bele kell találni a hozzá kötött, fűzből készült karikába) tízévesen kezdett el játszani, most meg ő készíti ezt a régi „szórakoztató eszközt” a Tájház látogatóinak: „Nem kell hozzá semmi más, csak fűzkarika, kötél és egy pálca. Egy-két perc alatt kész van a játék, a gyerekek szeretnek versenyezni vele.” Juhák bácsi szívesen beszél életéről és a népi dolgokkal kapcsolatos tudásáról: „A környéken, Pozsonytól Pestig csak én tudom a kötélfonás csínját - bínját. Apám kötélverő volt, tőle loptam el a mesterséget. Több hónapos gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember elsajátítsa ezt a tevékenységet. A sodrásnál nagyon kell vigyázni.” Aki nem tudná, a kötél kenderből készül. Régen, a jó termés miatt tyúktrágyával trágyázták a földet, és két héten belül már látható volt a hajtás. „Kender és kender között nagy különbség van. - mondja Juhák bácsi-, a növény július végére beérik, kimagzik - kivirágzik, aztán a virágos termés meghal, mert a magvas beporozza őt. Amelyik tovább él, azt nem tépni vagy szaggatni kell, hanem nőni (gyökerestől kiszedni a földből), majd csomóba összekötözve, 12 napra betenni a vízbe. Mi az Ipoly- ban szoktuk áztatni, azután meg a kenderbakon megtörtük azt, majd következett a gerebenezés, vagyis a fésülés, amely héhővel történt. Egy régi „fenyegetés” szerint, ha rossz leszel, ráültetnek a héhőre, tudniillik, az hegyes fogakból áll. A gerebenezés után háromfajta fonalat kaptunk: Először is volt a paraszt számára fontos finom fonál, amit ing, gatya és más ruházat készítésére használtak fel. A vastagból azért készítettek lepedőt, hogy az embernek feltörje a fenekét, és így korán kiugorjon az ágyból. A legvastagabb az hitvány anyag, amelyből ponyva, zsák készült.” - mesélte lelkesen az öreg. Juhák bácsi 14 éves korában tanult meg kosarat fonni. Bevallása szerint a fent említett „vesszőcsodát” először meg kell álmodni, aztán másnap megvalósítani. Otthonában • legalább hetven darab található a vesszőből készült tárgyból. „Szolga gyerek voltam. Az öreggel kosarat javítottunk és csináltunk, de a gazda megbetegedett és utána egyedül folytattam. Amikor meggyógyult, azt mondta nekem, hogy hozzam a vesszőt, én meg a kosarat vittem oda neki.” Juhák bácsi szerint minden embernek megvan a maga küldetése: az övé az, hogy átadja a tudását, és amíg ezt be nem teljesíti, nem halhat meg. „Ha a múltat valaki nem tudja, nem lesz jövője. Azok a gyerekek, akik ellátogatnak a Tájházba, együtt csinálják velem a kosarat, a kötelet vagy éppen a fűzfakarikát. Olyan nagy öröm számukra az, hogy ők készíthetik el az adott tárgyakat: a technikát én adom, a munka az övék.” Szőcs Fruzsina és Soós Jutka húszéves lányok, akik fiatal koruk ellenére a Tájház törzstagjai. Arról, hogy hogyan kerültek be ebbe a jó kedélyű társaságba Fruzsi így mesélt: „Láttam, hogy valami folyik a házunkkal szemben lévő udvarban, így átjöttem ide, és azóta itt is ragadtam. Jutkával néhány éve a szálkái asz- szonykórus tagjai vagyunk, a Tájházon belül többek között gyöngyfűzéssel, makraméval (csomózás), gyöngyfa és szalvéta képek készítésével foglalkozunk. Ezeket a tevékenységeket pár perc alatt el lehet sajátítani.”. A lányok az asszonykórussal és a Tájház többi tagjával együtt járják a környező településeket: „Szeretjük csinálni ezeket a régi dolgokat, és szeretnénk átadni a tudásunkat a nálunk fiatalabbaknak is, hogy a régi szokások, a kézművesség ne merüljön feledésbe.” Fruzsi és Juci fiatal koruk ellenére könnyen beilleszkedett az idősebb emberekből álló társaságba: „Jól el lehet velük hülyéskedni. Az asszonykórussal való első fellépéseket mindig végigröhögtük, mert nevettek rajtunk az emberek, de most már megszokták azt, hogy mi is a tagjai vagyunk. Jó buli egyébként az egész, nem kellett kétszer mondani nekünk azt, hogy lépjünk be közéjük.” Juhák bácsi szerint, aki egyébként hasbeszélő tudásáról - amit nekem is bemutatott - is híres, a két lány nemcsak hogy fajin, hanem szép is (megj.: még mindkettő hajadon): „Ha nincsenek itt, hiányoznak nekünk.”. E mondat befejezése után, misére futta közben toppant be a szálkái templom harangozója, Rozi néni, aki kukoricacsuhéből készít ezt- azt (például lábtörlőt, ridikült, karácsonyfadíszt) és egyben a fent említett asszonykórus jeles tagja: „Lábtö- rölőket szeretek csinálni, mert ha letesszük a földre, rálépéskor lehull a homok, és nem visszük be a koszt a házba. Borcsa néném tanított meg az effajta tevékenységre. A Szalka és Letkés körüli területen nagy volt a háború, tönkrement minden. A Csallóközbe vittük el az elkészített dolgokat, és kicseréltük őket lisztre, zsírra, vagy arra, ami éppen kellett.” Rozi néni szeret a kézművességgel foglalkozni, mert így megmutathatja és átadhatja a tudását mindenkinek. Véleménye szerint sem anyagilag, sem pedig az elismerés szempontjából nem éri meg ezzel foglalkozni, de a gyerekek lelkessége mindennél többet ér. A kukoricahéj „mestere” pár fénykép erejéig népviseletbe vágta magát, aztán már futott is a templomba. Vinkler Júlia az asszonykórus tagja, ezenkívül a szalonnás lepény és a kuglóf készítésében is jártas, és a szövőgépet is kiválóan kezeli: „Kislány voltam még, úgy tízéves lehettem, amikor beültettek a szövőszékbe. A szövés nem nehéz művelet, viszont a fonal megvetése az. Szeretem ezt csinálni, ebbe nőttem bele. Fontosnak tartom azt, hogy ne merüljön feledésbe a múlt, és az idelátogató gyerekek elsajátítsák a kézművességet.” Dikácz Zsuzsannával, a Tájház vezetőjével más jellegű dolgokról beszélgettem: „2003. október 6-án adtuk át az épületet, féléves javítás után. Még előtte megalapítottuk az Ipolymenti Kulturális és Turisztikai Társaságot, amellyel nagyobb eséllyel tudunk pályázni. A társaság egyébként a Csema- dok helyi szervezete mellett működik. Az Alsó-Ipoly mentének nagyon gazdag néphagyománya van, ezért fontos az, hogy a mai fiataloknak ezek át legyenek adva.” Másik céljuk a falusi turizmus fellendítése volt. Zsuzsi néni elmondása szerint a jó példa ragadós: A környéken Szálkán volt az első tájház és kézművestábor, most pedig már több településen is találhatóak hasonló mozgolódások: „A gyerekeknek különböző kézműves foglalkozásokat szervezünk, ezenkívül főzünk, sütünk az udvaron. Május és július között 46 gyermek csoportot fogadtunk, nyári tábort is rendeztünk, és még a környéket is járjuk . A felnőttek is szívesen jönnek hozzánk: 1000 látogató van bejegyezve a vendégkönyvbe.” Zsuzsi néni elmondása szerint profitálni nem lehet az ilyesfajta tevékenységből, de ami miatt megéri ezt csinálni, az hadd legyen egyben az én záró mondatom is: „A lelkes arcok megfizethetetlenek!” • Szép Éva
