Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-10 / 242. szám
• HÍD LAP • 2005. december 10., szombat hídlapmagazin B izony, jó dolog kátynak lenni errefelé, olykor magam is sajnálom, hogy nem annak születtem, de most már késő. Viszont most látom, hogy milyen óriás ő, Fletó, a Durcás, aki ráadásul még első is (az egyenlők között). Szőke haja csak úgy lebben az égben, kékítőt old az élet vízében, noha (sajnos) a mosónők korán halnak. Ezért nem lett mosónő, és az édesanyja is csak fonónő, aki viszont már leánykorában merész álmokat szőtt, miután megjelent neki egy téeszagitátor, aki megsúgta, hogy ne féljen, mert gyermeket fog szülni, s ő lesz majd pártjának Világossága. (Vagy Segesvár.) Fletó vezér és kancellár (valamint Bruxelles nagyherceg jóváhagyásával alkirály) aztán - ha hinni lehet a fóliánsoknak - így is tett. Megszületett. Mindenki csodálatára és nagy-nagy megelégedettségére. (Állítólag csak megszületnie volt nehéz, a többi ment, mint a karika- vagy sorscsapás.) Különben már kisded korában édesen bírt nevetni, de ha kicsit megcsipkedték, akkor a savanyúcukron is. Neki mindegy volt, hogy édes-savanyú vagy édes-csípős, arcáról sose hervadt le. Nem volt nehéz megjósolni, hogy e gyermek nagy lesz, akárki meglássa. Nagy és erős, valamint szemüveges, de nem azért, mert rövidlátó (sőt nagyon is messzire lát!), hanem mert erős intellektust kölcsönöz arcának. Úgy néz ki abból, egyenesen bele népének közepébe, hogy nincs az az ellenzéki pártvezér, aki bele ne remegne, különösen, mikor esküvésre emeli kecses ujjait: „Én, Első Fletó esküszöm a bosszús egekre, hogy arabod tovább nem leszek, pitát, piláfot többé nem eszek, s hiába állít meg bármely elhagyott gyárépület, képviselői klub vagy villanyaraló azzal, hogy szép szőke herceg, nem akarnál egy cseppet privatizálni engemet, de ha nem, kísérj el ide az Erdősbe, nézd, mennyi szép, sudár Szilvásy van benne, ákos-bogas...” De ilyenkor aztán villámokat is bír szórni az a két szép szeme (Fletónak), mert a vádaskodást azt egyáltalán nem szíveli. Mindenki tudja róla (ha nem, majd megtanulja), hogy az utolsó szögig becsületes ember, nem tapad idegen pénz a kezéhez, ha mégis, akkor az viszont csakis és kifejezetten az akarata ellenére történhetett. De most nem erről van szó, noha - bevallom -, napestig tudnék elidőzni kedvenc témámnál, Fletó nagyhencegnél. (Már üzentek is hazulról, a Királyi Földrajzi Társaságtól, hogy időnként evezzek más tájakra, de nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőatyám - szinte - jó Fletó, szívesen lennék fogadott fia; mikor elterjedt a nép között, hogy esteien te befogja a Ceglédről elkóborolt kis gyermeklányokat, magam is sokat bolyongtam palotája környékén, de csak egy kutya kergetett meg, az sem biztos, hogy az övé volt. Mindegy Még reménykedem.) De most nem erről van szó. Mindezt csak azért említettem, hogy érthető legyen, miért ért az a megtiszteltetés, hogy egyedüli külföldi tudósítóként elkísérhettem Fletó (al)királyt történelminek nevezhető útjára a szkipetárok földjére, amelyet más néven Rummániának is ismerünk. Erről már hetekkel előtte hallottam rebesgetni (nagy repesések közben), hogy tudniillik akkora áttörés következik a két szomszédnép viszonyában, hogy ahhoz képest Branyiszkó legfeljebb Mohácsnak számít. (Több is veszett. De időben beoltották.) A közös kormányülés gondolata már az előző felállásban felvetődött, amikor az akkori káty miniszterelnök, Petru Medgyeszku elcserélte a kétesipszilonját Nastasja Kinskyvel, akiből Nas- tassy Elemér lett, igaz, hogy utána alulmaradt a választásokon, pedig még a helyi kátyok demokratikus szövőszéke is támogatta. Akkor rövid időre úgy tűnt, ez megint befagyasztja a kapcsolatokat, de szerencsére Szkipetáriában (Rummánia, röviden Cujka) akkor kitört a madárvész, és Fletó (népének kedves uralkodója) akkorra már kipróbálta az ellenszérumot, amitől átmenetileg ugyan kinőtt a tolla, de aztán megtanult élni vele (idegen toliakkal). Ez tehát egyben kiváló alkalom volt arra is, hogy igazolják a káty tudomány kiválóságát, és hogy nagyobb tétel vágott baromfival kedveskedjék népének (amelyet ráadásul már perzselni sem kell - ami külön haszon). Ilyen előzmények után került sor a közös kormányülésre. Illetve került volna. És tulajdonképpen erről akartam tudósítani olvasóimat, akik nyilván visszafojtott lélegzettel várták a híreket a távoli Bucu Restiből. Ahova azonban a káty kormány, sajnos, nem jutott el. Noha Sinaiára fektették, mintha motorvonat tender lett volna. (Vigyázz, ha jön a hajóvonta! Vagy - hinta. Bele ne ültessenek!) Durcás Fletó Snagovban A szorosabbra fűzés átmeneti nehézségei (Első rész) Azt rövid idő alatt megérzi az idegen Kátyúföldön, hogy alapvetően jól mennek a dolgok. (Mindenen túlmenően persze nem annyira, de ez nem tartozik szorosan vett témánkhoz.) Különösen egy idegen érez rá erre, akit rövid idő alatt elvarázsol ennek a kedves kis országnak uralkodója a maga megnyerő modorával. Már önmagában véve a mosolya! Ez a szerény, nyílt, ugyanakkor önmagába forduló mosoly, amelyet annyi szép népdalban megénekeltek már. Például mindjárt itt van a „Mosolyodat el kellene ültetni... ” kezdetű madrigál, amelyet elsősorban kisóvodások és önkéntes kampánymenedzserek szoktak énekelni, hajnaltájon, halk muzsikaszájon, mikor derű önti el egész Kátyúfóldet, valamint nagy népi hurrá. De megemlíthetem az „Édes Fletó, itt vagyunk, / Mosolyodért meghalunk, / Nagy szívedbe olvadunk, / Kacagástól, kedves Urunk, / Megszakad az oldalunk" ütőhangszerekre és celesztára írt ébresztő, amit újabban napnyugtakor szoktak énekelgetni hazafelé tartó fejőnők és átmenetileg a tévéképernyőről letiltott - ámde mindenkinek hiányzó - bemondónők, miközben mögöttük a munka hadának lépése dobog (illetve dübörög). Ennek pedig az az előzménye, hogy Fletó vezér (és kancellár) mindenáron el akart jutni a káty történelem egy szomorú fejezetének színhelyére, egy Snagov nevű üdülőhelyre, ahol valamikor egyik elődjét, I. (Nagy) Imrét őrizték, illetve vigyáztak rá a testvérpártok gondoskodó szeretete révén. Őszintén el kell ismernem, hogy mindmáig nehezen igazodom el a káty történelem zegzugaiban, ez az ügy is több ponton homályos előttem, lehetséges, hogy lesznek részletek, amit pontatlanul adok majd elő. (Mintha csak egy spontán privatizációs akció utólagos tisztázásáról volna szó.) Ugyanis I. Imrét igen sajnálatosan kivégezték abban az időben, amikor a jelenlegi kormányzó párt (egyik; - a másik egy híján húsz) elődpártja volt hatalmon, de aztán rehabilicsiribirizálták, s ma ő a legnagyobb nemzeti hős, Fletó egyszerűen csak Imre bácsinak szólítja, amikor virágot visz a szobrához, tanácsadói ilyenkor picit mindig leizzadnak, mert nem biztosak benne, hogy a hős néma marad-e vagy esetleg visszaszól, mindenesetre a sírjától azért távol tartják, biztos, ami biztos. Ez a döntése azonban, hogy ellátogat - mintegy tisztelete jeléül - „Imre bácsi” (illetve miile baci) fogságának helyére, váratlanul érte a vendéglátókat, állítólag még valami olyasmit is mondott a protokollfőnökük, hogy azért ezt talán nem kellene, éppen most, amikor a káty forradalom és szabadságharc leverését ünnepük spontán állami vezénylettel, önként, a baráti szomszédos Kátyúföldön. Na igen, mert a rummán protokollfőnök jóérzésű ember volt, igaz, nagyapja még havasi kecskepásztorként tevékenykedett, volt hol tanulnia az illemet. (Kátyúföldön biztos nem vitte volna ilyen magasra. Havasra.) De Fletót ekkor már nem lehetett megállítani. (Különben sem.) Ha ő eltökél valamit, akkor az el van tökélve, vagy csaknem. Megvalósítja lépésről lépésre, akkor is, ha mindjárt száz lépésébe kerül (amibe kerül). Ezen magam tehát már meg sem lepődtem. Annál inkább azon, hogy engem intett maga mellé egyedüli kíséreteként (s én mentem, mint lenge lányka a halál oldalán - mors bona, nihil aliud). Mit volt mit tenni. (Csak egyet.) Pedig akkor még nem tudtam, hogy mi vár ránk. Talán ha tudtam volna... Mindegy. Fletó útjai kifürkészhetetlenek. (Ezt a Cégbíróságon tudják a legjobban. Pech. A!) Mert persze a fentiek miatt a házigazdák nem tudták a szükséges gondossággal előkészteni Fletó snagovi látogatását. Csak egy gyors telefont engedtek meg a helyszínre. Mint később megtudtuk, a kommunikáció kissé hiányos volt, sőt talán a telefon sem működött, az egyetlen kapcsolat a Kotrócsányi Palota és Snagov között még az a szikratávíró volt, amelyen Lenin üzent Kun Bélának, a nagy káty tanácsosnak, hogy először a lámpát kell leverni és csak azután a vesét. „Káty miniszterelnököt visszük. Stop. Megfelelő fogadtatásról gondoskodni. Stop. Később jelentkezünk érte. Stipistop.” Dumitrescu (röviden Dumitru) elvtárs (akinek az ősei között kátyok is voltak, éppen ezért egy szót sem tudott kátyúi) még a régi időkből maradt meg gondnoki állásában, az utóbbi negyven-ötben évben már kezdte is elunni magát, annyira nem történt semmi, egyszer ugyanúgy volt, hogy jön majd egy Dubcek nevű ember, később egy Walesát várt, de hiába (talán egy német lechelt rá). Nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, amikor még Snagov is nagy volt (illetve egy Nagy volt Snagovban), és most jött ez a hír. Hát persze hogy megélénkült. (Akkorát csapott az asztalra, hogy csak úgy szikrázott minden. Csakugyan.) De Fletó (szintén nagy - de ezt csak mellékesen említem) is meg volt élénkülve. Ami egyébként nem szokatlan, az élénkség mintegy alaptulajdonsága (egyik). „ígyi szuda!” - rikkantott nekem, és kedvesen a csizmájára csapott a lovaglópálcájával. Ezt a káty nyelvi fordulatot már jól ismertem, valami olyasmit jelent a mi nyelvünkön, hogy: „Gyere ülj, kedves, mellém, mielőtt még elmennél, még egyszer a szemembe nézz!” (Gukker.) Az utazást most nem részletezném. (Pedig hej!) Onnan folytatom, hogy megérkeztünk a híres, habár mára már kissé elhagyatott üdülőhelyre, ahol egykor. Imre bácsi. (És kísértete.) Megfigyeltem, hogy közeledvén e szent helyhez, egyre meghatottabb lett Fletó (alkirály) - akit bizonyos konspirációs okok miatt itt végig miniszterelnöknek szólítottak; ez is szerénységét mutatja - nemes vonású arca, még mintha az orra is megnyúlt volna kissé, ami nem kis teljesítmény. „Market, barátom -mondta párás szemmel, akár könnynek is nézhettem volna -, most majd nem mindennapi pillanatoknak lehetsz tanúja, mintegy történelmiek. Kérlek, pontosan örökítsd meg késő századoknak. Első Fletóm őfelségém tiszteleg most nagy elődje emléke előtt. És ha lehet, ne feledkezz meg semmiképpen arról, mint törölöm ki lopva, a szemem sarkából, mégis férfiasán, ahogy a vörös csillag megy az égen...” Én persze semmit sem bíztam a véletlenre, a romló emlékezetre. Minden szavát jegyeztem. (Anonim musz.) És ekkor feltűnt egy öregember, s ránk mordult. „Petru Ungurescu? Miniszterel- nököszku? Gaz ellenforradalmiszku? Lesz nemulaszku!” Életén látszott, hogy kicsit meghökken, de aztán feltalálta magát. (Ez is nagyon megy neki!) Kedvesen válaszolt: „Petru minutucsku nagyköveteszku utazuszku, vilaguszku, szerte. Ja vám dalazsu, pripavadatyel Fletó, eminescu.” De ezt már az öregembernek sem lehetett beadni. „Jó hogy nem mindjárt Petőfi!” (Mert egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy nem tud kátyúk) „Satáp! Miszter Elnök.” És példásan mi orcánkra ütött. Meg voltunk ütődve. Mi van? Egy pillanatra még Fletó is elbizonytalanodott. (Ezt is feljegyeztem.) Nem mertem szólni, pedig én már tudtam, hogy mi van (illetve lesz - Lesz Walesa?). Le voltunk tartóztatva, ahogy ez káty miniszterelnökökkel errefelé történni szokott. (Innen folytatom majd, ha tudom. Olvasóim ne lepődjenek meg, ha a továbbiakban „Kedves Nénémnek” fogom Önöket szólítani. Végül is Snagov is egy tó. Habár nem Rodos. Mindegy - hic salta!) (folytatás a jövő heti magazinban) • Kocsis L. Mihály
