Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-10 / 242. szám
hídlaj magazin 2005. december 10., szombat • HÍDLAP V // Összellemiségünk szent madara: A Turulmadár A nonymus a Gesta hungarorum című munkában a következőképp írta le Almos nagyfejedelem születésének történetét: „Az Úr megtestesülésének nyolc- száztizenkilencedik esztendejében Ügyek, ...Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Oned- belia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Almos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Almosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ...” Nos, ez kísértetiesen hasonlít Jézus Urunk születése történetéhez, melyet megtalálunk Máté apostol evangéliumában (1:18-21): ,Jézus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentiélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt : József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét a bűneitől. ” Tehát úgy az egyik, mind a másik születéstörténetben az Úr, az Isten küldötte adja tudtára Emesének, mind Máriának, hogy gyermekük, fiuk születik, aki népe nagy, elhivatott királya - Jézus esetében - megváltója lesz. A turulmadár tehát az Isten hírnöke, küldötte, mint ahogy az angyal is az. Az angyal szerepét a keresztény tanítás fényében mindnyájan értjük és ismerjük, de a turulmadár mibenléte már sokkal rejtelmesebb. A turulmadarat illetően nem kaptunk, és fiataljaink ma sem kapnak lényegi tudnivalót az iskolai oktatásban. A régmúlt idők embere jelképekben gondolkodott, és beszélt. Napjainkban, leginkább a székely- ség gondolkodásmódjában ismerhető fel. E jelképes gondolkodást és életfelfogást talán a legérthetőbben a Romulus és Rémus testvérpár történetével lehet megvilágítani. A monda szerint Romulust és Rémust egy anyafarkas nevelte fel. Mai ismereteink birtokában tudjuk, ha egy csecsemő, egy gyermek nem kapja meg a szülői, a társadalmi nevelést életének első három-négy évében, akkor egy életre szellemi fogyatékosként éli le életét. Hogyan lehetséges mégis, hogy az anyafarkas nevelte Romulus és Rémus, nemhogy daliás legényekké nőttek, hanem Róma alapítói lettek? Ügy, hogy a testvérpár egy olyan nép gyermeke volt, amelynél az anyafarkas isteni jelkép volt. Az ősi időkben a láthatatlan isteneknek, szellemeknek, tündéreknek volt egy égi és egy földi jelképük. A főisten égi jelképe a Nap, míg annak földi jelképe egyik vagy másik állat volt, aszerint, hogy egy adott vidéken melyik állatot tartották a legalkalmasabbnak. A kiválasztott állatban egy kivételes tulajdonságot kerestek, melyet azonosítottak egy isteni tulajdonsággal. Az oroszlánt - az állatok királya - például hatalmas ereje miatt választották a Nap, azon keresztül főistenség földi jelképének. A szkítáknál, azaz a szittyáknál pedig a szarvast a gyorsasága emelte e szerepkörbe. A hunoknál, s mert Álmos-Árpád népe hunivadéknak vallotta magát, valamelyik ragadozó madár, többek szerint a kerecsensólyom, vagyis a turulmadár töltötte be e szerepet. Mi a ragadozó madarak legfőbb jellemzője, tulajdonsága? Az éles látás. Az Isten mindent lát! A mádéfalvi TURUL-emlék- mű: 1899-ben állították az 1764-es vérengzés székely áldozatai emlékére. Az olasz nyelvész, Mario Alinei Ősi kapocs: A magyar-etruszk nyelvrokonság című könyvében a következőt olvashatjuk: „A Turan nevet az etruszkológusok kezdettőlfogva Vénuszhoz és Aphroditéhez hasonlítható szerelemistennőnek tulajdonították. A nyelvészeti és ikonografikus dokumentáció igen gazdag, főleg tükrökön, a túrán ati atun képaláírástól kezdve, amely „ Turan anyára ” és „Adoniszra ” utal, egészen a herele menrva túrán apui feliratig, mely „Herkulest, Minervát, 'Turáni és Apollót" sorolja. Nem lehetetlen tehát, hogy a Turul, mint istenjelkép, a termékenységi vallás istennőjéhez, nagyasszonyához, Turan-hoz vezethető vissza. Ennek történeti eshetőségét alátámasztja Alineinek ama véleménye, miszerint egy keleti, lovasműveltségű, „halomsíros” nép - a magyar régészet zoki műveltség néven ismeri őket - Kr. e. 2000 táján meghódította, majd megszervezte a Kárpát-medence urnasíros népét, alaplakosságát. Nos, ezen halomsírosok, mint etruszkok jelentek meg Itáliában, és lerakták Róma alapjait. Lehetséges tehát, hogy eme halomsírosok az Arai-tótól keletre fekvő síkságról indultak el, melyet Turáni-alföld néven ismerünk, s melyet a turáni népek szülőföldjének tartanak. A turulmadár tehát őshitünk, ősszellemiségünk szent madara, isteni jelképe volt, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott szent fejedelme lesz, aki megszervezte a vérszerződéssel foganatosított nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalták a Kárpát-medencét, és lerakták a magyar nagy-hatalmiság alapjait az elkövetkező hatszáz évre. Nem csoda tehát, hogy a turulmadarat megtalálhatjuk a Kárpát-medencében számos emlékmű csúcsán, hirdetve a hajdani dicsőségünket. • Radios Géza Kazinczy, a nagy nyelvújító felesége, a másik Babits Mihály hitvese, a december S-én 110 esztendeje született Tanner Ilona, művésznevén szintén Török Sophie. Magányos volt és búskomor. Közismert, hogy költőként nehezen élte meg a költőfeleség-szerepet. Fiatalon irodalmi ambíciókat dédelgetve kitartóan ostromolta a nőkerülő Babitsot, hogy a várat végül a macsóként elhíre- sült Szabó Lőrincen keresztül vegye be. Mégis, mindvégig „csak” Babits Mihályné maradt. A költőóriás mellett íróként nemigen tudott kibontakozni, feleségként állandó szerepzavarral küzdött. „A Babitsosai való kapcsolat egyszerre felemelte és frusztrálta, felszabadította és korlátozta, megerősítette és elbizonytalanította” - írja Borgos Anna pszichológus. Amint a Nyugat egy 1934-es méltatásában Lesznai Anna tollából olvashatjuk: „Asszonyköltőnek dicséretére válik, ha egy versét sem írhatta volna meg férfiember. Mert mire való lenne tompább hangon elismételni, vagy akár elsőnek eldadogni azt, amit tegnap elmondott vagy holnap tökéletesebben elmond egy férfitársunk. Közös mondanivalónkat mindig a férfi fogja higgadtabb teljességgel, precízebb dinamikával kifejezni. Török Sophie nem esik a férfiasság hibájába. Asszonylelkét nem köti a férfiméltóság lovagrendje, nem feszélyezi a logika sisakja, nem fedezi a bátorság vértje. Áradó szenvedéllyel, halálos merészséggel vállalja a gyávaságot, asszonyok és anyák életet kímélő, részvétre hajlító jogát. A halálfélelem leg- igazabb pecsétlevelünk a halhatatlanságra s egyúttal termékenységre késztető parancsunk. Legbölcsebb, sőt legelszántabb cselekedeteink szülőanyja. Elég hiba, hogy nincs becsülete a finy- nyás férfiak előtt - s csak asszonyok szeretettel terhes ölébe menekszik. Török Sophie tárt karokkal vállalja a félelmet. Versei úgy sorakoznak az eltéphetetlen félelem fonalára, mint a gyöngyszemek. Költészete egységes fűzér, sőt mondhatni egyazon vers állandó megismétlése. Nem változik, csak kialakul; egyre tüzesebbek, kerekebbek, nagyobbak a fájdalmas félelem gyöngyei. Versei megcáfolnak minden elméletet, mely a költői gazdagságot a témakör bővítésétől várja. Aki elég mélyről merít a lélek kútjából, nem fenyegeti azt az egyhangúság. Mint dús- sugárú gejzír, úgy szökik szerte Török Sophie verseiben az egy-félelem költészete - a vízcseppek ezer sugarával tükrözve a szivárvány minden színét. Rémületében megfürdik az egész világ. Asszony létemre, lírikus létemre, mindig izgatottan lesem Török Sophie verseit; fájó örömmel tudom, hogy ismét megformázott valamit, amit én szerettem volna elmondani, ismét kifejezett valamit, ami sejtelmeimből szóbeli tudatosításra tört.” Pedig verse nem behízelgő, nem is a formai tökély szuggeráló erejével hat. Nála a forma és tartalom egységes varázsa az őszinteségből ered. Nem a felszínes vallomás olcsóbb értelmében: őszintesége oly mély, hogy a kinyilatkoztatással határos. Mint ősi vallások és metafizikák mondásai, melyeket versnek érzünk, mert varázsigék voltak. S azért voltak varázsigék, mert mindenikünk számára érvényeset mondanak, s így tartalmuk mindenikünk lírája is egyben. A félelem közös emberi örökünk, de egyéni vagy legalább is nemek, idők és típusok szerint változik: ki hogy bánik el a közös rémület ráeső részével. Voltak, akik mazochista gyönyörrel áldozattá magasztosították, voltak, akik alázattal fogadták, voltak, akik legyűrték - legtöbben letagadták és elkendőzték. Török Sophiet félelme úgy veszi körül, mint a láng, nem tud áthatolni rajta, elválasztja mindentől. Ez az elkülönítő félelem jellegzetes a polgári világ magánzárkáiban vergődő asszonyok sorsára, akiknek rendeltetése a család, és akik számára a család nem összekötő kapocs a társadalommal, de elzárt kagyló, melybe minden behatoló porszem betegséget, kínt jelent. A költői tehetség egyetemes ereje azonban túlemeli Török Sophiet a társadalmi adottságok szűkös határain. Fájdalmas magánya - melyet még az anyaság utáni vágy is súlyosít - oly intenzív, oly mélyre fúrja be magát leikébe, hogy áttör az egyén korlátain. Valóságos szerelmese ő a félelemnek: s harcias lelki szüzesség készteti rá, hogy örökké vergődjék a megadás és a lázadás között. Ennek a kettősségnek felel meg pontosan versalakító munkája is. Számára Esztergom, az előhegyi villa is csupán a Babitscsal töltött esztendők aziluma. Menedék, amelyet költészetében és magányában is mindvégig keresett. Idegrendszere férje betegsége, majd 1941-ben bekövetkezett halála után végképp megrendült. Elszigetelődött, a mellőzöttség miatt súlyosbodott depressziója. Babits összes műveit öt kötetben akarta kiadni, de csak az elsővel készült el, tervezte Majtényi Flóra költőnő életrajzának megírását, de ez sem valósult meg. Anyaként kudarcot vallott: gyermeke nem lehetett, fogadott lányukkal, Ildikóval élete végén elmérgesedett a kapcsolata. Élete egyre jobban beszűkült, amire a kommunista kultúrpropaganda Babits-ellenes hadjárata még rátett egy lapáttal. 1955-ben, szinte teljes magányban halt meg. • PEtROV Varga Péter jegyzete Egy év után... Vannak dolgok, amiket nem felejt el az ember. Emlékszünk Muhira, Mohácsra, emlékszünk Trianonra. Természetesen nem akarunk szélsőséges indulatokat gerjeszteni, már nem haragszunk sem a tatárokra, sem a törökökre, mindannyiuknak megvan a maga baja. Persze Franciaországban jártamkor nem esett jól a Clemenceau-ról elnevezett utcán végigautózni. Talán mert közelebbi a történet és fájóbb az emlékezés. Amint fájó visszagondolni az egy esztendővel ezelőtt volt szégyenletes december 5-i népszavazásra is. Szégyenletes volt maga az eredménytelenség), amint hasonlóan szégyenletes volt a (választott??) miniszterelnök kettős állampolgárságot ellenző kampánya is. „Gyurcsány Ferenc a népszavazási kampányban, pártérdekek miatt szociális demagógiával próbálta szembeállítani a határon túli magyarságot az anyaországgal” - olvasható a Fidesz elnökségének közleményében. Mára már leginkább csak az a kérdés, volt-e győztese és ha igen, ki volt a győztese az érvénytelen voksolásnak? A miniszterelnök szerint sorsszerű volt, hogy a 2004. december 5-i népszavazás elbukott. Hogy is van ez? Nekünk magyaroknak mindig bele kell nyugodnunk abba, hogy históriánk gyászkeretbe foglalható napjai sorssze- rűek? Én úgy tanultam, hogy az ember maga irányítja a sorsát. De még olyasmit is hallhattunk tőle, hogy „Ma, december 5. nélkül egységesebb lenne a nemzet, mint december 5-ével. Ha innen nézem a dolgot, akkor december 5. hiba volt” Hiba volt tehát a javaslat? Orbán Viktor szerint a voksolással, illetve a nem voksolással az emberek valójában a kormány álláspontját utasították el, hiszen a kormány „két nemet” javasolt, amiből végtére is „két igen” kerekedett ki. És valóban egységesebb volna a nemzet? Az a nemzet, amelynek a trianoni határokon kívül rekedt tagjai idegenül, idegen állam polgáraiként csupán ezer esztendő erőt adó gyökerein át őrizték, őrizhették meg a nyelvüket, hitüket, énekelhették templomaikban a Boldogasszony anyánkat vagy itt-ott Kölcsey Himnuszát? Mégis úgy érzem ezen a szégyenletes évfordulón, hogy van még remény. Orbán Viktor a parlamentben egyperces néma emlékezést kért, ahogy mondta azért, hogy így tisztelegjenek a határon túli magyarok kitartása és hűsége előtt, egy évvel a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után. A szocialisták előbb ülve maradtak, de azután, hogy Szili Katalin felállt, felálltak ők is. Vonakodásuk mindenesetre elgondolkodtató, amint oly sok minden az elmúlt közel négy esztendőben. Csak időben gondolkodjunk el rajta!
