Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-10 / 242. szám
Indiai magazin 2005. december 10., szombat HÍDLAP • Televízióval és videóval, CD és DVD lemezekkel tarkított világunkban egyre gyakrabban jutnak eszembe gyermekkorom karácsonyai, és általában az ünnepek. \ Nem véletlenül találták ki őket egykor. A felnőttek álljt parancsoltak a hétköznapok munkálkodásának, Iá hogy átadják a helyet valami egészen másnak: az PB a ünneplésnek. Persze ez nem munkátlanságot je- " lentett, hanem a készülődés örömét. Még min/ idig őrzöm azt a kis rézből készült csengőt, amel- lyel egykor nagymamámnak is jelezték a Jét zuska eljövetelét és máig sem vagyok hajlandó bemenni abba a szobába, amelyben V ) édesanyám díszíti föl a karácsonyfát égési szén addig, amíg a csengő meg nem szó- ^|| lal. De a csengőn, a halászlén, vagy az első ünnepen felszolgált pulykán kí- | vül számtalan szokás kísérte a Megváltó születésének ünnepét, amelyek már bizony jobbára a fele- m dés homályába vesztek. Nézzünk közülük néhányat! A karácsonyt megelőző hétköznapokon, a hosszú téli estéken együtt volt a család. Beszélgettek, adventi, karácsonyi dalokat énekeltek, ezzel is készülve Jézus születésének ünnepére. Amikor az esthajnali csillag már feljött, akkor került sor a karácsonyi vacsora elfogyasztására. Ezt sok ház udvarában a gazda puskalövése előzte meg a gonosz lélek elriasztására. A gazdasszony mindent előre kikészített az asztalra, mert a vacsorát végig felállás nélkül kellett elfogyasztani. Imádkoztak, majd első fogásként mézbe mártott fokhagymát, dióbelet ettek. Ennek szintén gonoszűző célzata volt. A karácsonyi asztal elképzelhetetlen hal, beigli, valamint alma és dió nélkül. A kerek alma a család összetartásának szimbóluma. Vacsora után a gazdasszony kezébe vett egy szép, piros almát, és annyi szeletre vágta, ahá- nyan ültek az asztalnál, mondván: amilyen kerek az alma, olyan kerek, összetartó legyen a család a következő esztendőben. A karácsonyhoz kapcsolódó szokás volt az úgynevezett „mendikálás”. A kifejezés adománygyűjtést jelentett és általában ilyenkor a gyerekek jártak házról házra, ahol kisebb-nagyobb ajándékokat kaptak, cserébe pedig karácsonyi énekeket énekeltek. Hasonló szokás volt a betlehe- mezés is. Szereplői pásztoroknak öltözve, házilag készített jászollal jártak házról házra, szent énekekkel, tréfás történetekkel elevenítve fel Jézus születésének történetét. Karácsony előestéjén a pásztorok vesszőkkel jártak, amelyekből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat és megütögette velük az állatokat azért, hogy a következő évben egészségesek legyenek. A vesszőért a pásztornak bort, cipót, esetleg pénzt is adtak. A pásztorjárás szereplői karácsony este éjfélig járták a házakat. Kifordított bundát viseltek, tarisznyát tettek a vállukra, kezükben pásztorbotot tartottak. A kispásztor vitte a betlehemi jászolt. Énekeket adtak elő, majd a végén adományokat vártak a ház urától. István napjától, december 26-tól újévig jártak a regősök. A regölés lényegében természetvarázsló énekmondás, köszöntés - bőségvarázsló, párokat összeboronáló, adománygyűjtő szokás volt. Különféle énekeket adtak elő és jókívánságokat mondtak a ház lakóinak. December 27-én, Szent János napján szokás volt a bor megáldása. Ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert, állatot gyógyítottak vele, öntöttek belőle a boroshordókba, hogy ne romoljon el a bor. A Heródes parancsára tömegesen kivégzett betlehemi kisdedek emlékünnepe az Aprószentek. így nevezték azokat a fiúgyermekeket, akiket Heródes parancsára Krisztus keresésekor megöltek. Az Aprószentek-napi vesszőzés, az új esztendei szerencsekívánás különös fajtája. A gyanútlan gyermeket a szomszédba küldték, ahol „megvesszőzték”, hogy egészséges maradjon. Mindez és még számtalan népszokás tette emlékezetessé szent karácsony ünnepét egykor felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Talán érdemes volna némelyiket visszahozni a köztudatba. • P. Rein Télapó itt van Valóban itt van a Télapó, mégha lassan, bárkával is érkezett e tengernyi eső miatt, vagy éppen szánkón várakozva az első hóra borzolgatta bozontos szakállát. De mégis megérkezett, itt van, december S-én este és kinek a zoknijába, kinek a csizmájába, kinek az ablakába elrejtette az ő kincseit, Szent Miklós ajándékait. Milyen szép is volt e történet gyerekkormomban, és milyen szép is lenne, ha még igaz volna! Emlékszem, az egyik Mikulás-este nagybátyám volt az őszszakállú öregúr Elképzelhető, hogy korábban is O volt - ráadásul Miklósnak hívták — de én akkor, akkor először ismertem föl. Megfogtam anyám kezét és értetlen tekintettel néztem rá. Tudta, hogy mit szeretnék kérdezni, de azt is tudta, hogy nem fogom megkérdezni. Bízott benne, hogy jólnevelt fiú vagyok. Istenem, hol van ez már? A napokban beszélgettem egy pszichológussal. Épp arról szólt a disputa, hogy vajon mikor szabad elmondani a gyerekeknek, hogy nem is a Mikulás... Vagy nem is a Jézuska... Vagy elszabad-e mondani? Hiszem, hogy nem szabad elmondani, és hiszem, hogy el kell mondani! Igenis tudni kell nekünk, örök gyermekeknek, hogy a valóság nem feltétlenül az érték, és a hitünk nem feltétlenül a valóság. Vattafehér szakállú nagybátyám - az egykori Mikulás - sehol sincs már. És mi is, hárman gyerekek ott a nagy naplója előtt? Hol vagyunk? Nem szabad idő előtt elmondani az igazat! De az időn túl sem szabad! Amikor már végképpen nem hittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, Anyám (szándékosan nagy ,,A”-val) leültetett és elmesélte, hogy mindaz, ami majd papírba csomagolva oda kerül, annak köszönhető, hogy az Úr Jézus megadta a kegyelmét hozzá, hogy megvehesse. És a zongora! A Mennyből az angyal! Milyen csodálatos volt, amíg nagyanyám játszotta. Csak tehetné még! „Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.” De talán most még nem! Talán még idejekorán! Engedd Istenem, hogy gyermek maradjunk! Gyermek a szíved templomán! • RAINER Liptói lantosok Liptói Lantosok című gyűjteményben jelentek meg Milan Rufus és Pavol Strauss versei. A szlovák irodalom e két kiemelkedő alakjának műveit Tóth Sándor, József Attila- és Pro Űrbe Esztergom-díjas író, műfordító szólaltatja meg magyarul. Az 1994-ben elhunyt Pavol Strauss esszéíró, filozófus, költő, műfordító igazi keresztény-humanista gondolkodó volt, ezért a kommunista időkben nem közölték műveit, ő azonban mindig is fáradozott a szellemi élet ápolásán; lakása sokáig fiatal értelmiségek titkos találkahelye volt. Milan Rúfus 1928-ban született, ő is, akárcsak Strauss, Liptószentmiklóson. Nyugdíjba vonulásáig egyetemi tanárként dolgozott, de mindig is az írás volt számára az elsődleges. Mindkét költő műveit áthatja a vallásosság, illetve a XX. század emberét gyötrő magányosság és elbizonytalanodás empatikus képessége. „A nemzet elsősorban nem test, nem pedig az értelem nyomására létrejött szellemi érték, hogy önmagában nem biztosít semminemű szabványemberséget, hogy nem kész cél, hanem lehetőség, melyet valóra kell váltani.” - írja Milan Rúfus, felülemelkedve a szűklátókörű nacionalista eszméken, ahol szlovák és magyar külön létezik. Az egyetemes ember, mint entitás jelenik meg műveiben. „Élet és halál felett a szív a híd, mélységet/ átkötő. Fémes csend - a verskeret./ Istentől való, s ha nincs/ is szemközeiben O, csodálja alkotásait.” - írja A csend című versében Pavol Strauss kifejezve ezzel pályatársával együtt vallott ars poeticáját, miszerint céljuk szellemi hidat építeni költeményeik segítségével minden érző, értő emberi szív között. A történelmi események tükrében mindkettejük megemlékezik lírájában a háborúkról; a vietnámi, illetve a koreai eseményekről. Az ebben a kötetben összegyűjtött, elsősorban vallásos versek a kilencvenes évek elejétől kerültek napvilágra. Szinte simogatja a lelket ez a csendes, nyugodt, vallásos érzés, ami átlengi a kötetet. Különösen aktuális ez a gyűjtemény most karácsony előtt, de aktuális az év minden napján, ha egy kis nyugalomra vágyunk a rohanó hétköznapokban. • Koó Judit Mit vegyünk karácsonyra az apróságnak? Általában majd minden szülő arra törekszik, hogy azt a bizonyos játékot, amiért már annyit nyúzza a gyerek, legalább karácsonykor a fa alá tehesse. S ha jut még másra is, talán egy mesekönyv is ott lapul majd az ajándékok között. Bár manapság leginkább mese cd-én, mesekazettán nő fel egy gyerek. Pedig nagyon fontos, hogy a könyv szeretetére már egészen pici korban rávezessük a csemetéinket. Egy írott szövegből sokkal több információ megragad a fejecskéjükben. Meseolvasással játszva tanulják a helyesírást, a helyes magyar beszédet, gyarapodik a szókincsük, megmozgatja a fantáziájukat, és a mesék rajzos illusztrációit lemásolgatva fejleszti a rajzkészségüket is. Nem is oly rég, a könyvről, az olvasásról beszélgettem egy ismerős leánnyal. O, úgy általában a mai fiatalság egy bizonyos rétegét képviseli. Menő cuccok, szolárium, fitnesz, buli-szórakozás, és semmi hivatás. S mindezt az anyagiakban nem szűkölködő családi háttér biztosítja számára. Véleménye szerint, abszolút időpocsékolás az olvasás. Mert ahogy mondta, 'amire én kíváncsi vagyok, csak beteszem a filmet a dvd lejátszóba, és kényelmesen hátradőlve megnézem a fotelból. Aztán olyan csodálkozó tekintettel, rám nézett és megkérdezte.- Miért, te szoktál olvasni?- Igen én szoktam olvasni, válaszoltam.- Ja persze ez érthető, mert te már idős vagy. De gondolom a lányod,(néhány év van kettejük között) ő bizonyára nem olvas könyveket.- Ha hiszed, ha nem, ő is szokott olvasni, válaszoltam. Egy pillanatnyi csend után, frappánsan kivágta magát.- Ja persze ez érthető, mert gondolom nektek nincs dvd-tek. Elnéztem a strasszokkal díszített hosszú lakkozott körmeit. Már az is kín- szenvedés volt számára, hogy megnyomjon egy gombot a mobilján. Hogyan is tudna belelapozni egy könyvbe? Aztán úgy elgondolkodtam az egészen. Lehet, hogy tényleg túl idős vagyok már a technikai csodákkal teli világunkhoz? Hisz manapság, gyakran ami nekem fejtörést okoz, az egy kisgyerek számára gyerekjáték. Csak beül a képernyő elé, s akár három dimenzióban végighallgathatja a mesét. Bár gyorsabb és kényelmesebb, mint betűk silabizálásával elolvasni egy kis történetet, de azért az mégsem az igazi. Mert hol van a könyv illata, s az a személyes meghitt kapcsolat, ahogy a benyálazott ujjacskájával lapozgatva, belefeledkezik a színes ábrákkal teli mesevilágba. Bennem a mai napig mélyen élnek ezek az emlékek. Nagyon szerettem olvasni. Már kívülről tudtam az összes mesét, de azért, újra és újra elolvastam, és drukkoltam, hogy a gonosz elnyerje méltó jutalmát. És emlékszem mennyit fantáziáltam, egy sűrű rengetegben játszódó kis mesén. Mivel akkoriban még nem igazán láttam erdőt, csak nagyapám kertjében gyümölcsfákat, hát elképzeltem magamnak. És később az erdő állatait bemutató mesekönyvemből, felültettem a fára a bölcs baglyot, bokrok mögé bújtattam a ravaszdit, és a pettyes kis őzgidákat kitereltem az erdei tisztásra. A képzeletemben összeállt egy kép, ami valójában maga az erdő volt. Azóta már jó néhány évtized eltelt, de még ma is őrzöm néhány kedves mesekönyvemet. S az akkori játékaim? Már alig emlékszem rájuk. A napokban, egy áruházban belelapozgattam a mai csodaszép mesekönyvekbe. Ámulatból ámulatba estem, pláne amikor megláttam, mennyibe is kerülnek. Talán ha néhány kiadó az eladhatóságnál gondolna a nem éppen tehetős szülők gyerekeire is, az ő karácsonyfájuk alá is jutna ezekből a csodaszép könyvekből. Persze érthető a drágaság, hisz a legtöbb mesekönyv, költséges nyomdai technikával készült képanyaggal volt telizsúfolva. Pedig egy ízléses, szerényebb külső is lehet tetszetős, s persze ha az ára is szerényebb, talán sokkal több szülő vásárolna csemetéinek mesekönyveket. • Czédli Noémi Karácsonyi népszokások
