Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-12-03 / 237. szám

• HÍDLAP • 2005. december 3., szombat bídlapmajfazin Varga Péter Le a műanyaggal! Bizony van már három-négy esz­tendeje is annak, hogy naponta többször lelkiismeretfurdalások közepette jut eszembe Balogh Já­nos professzor. Abban a szeren­csés helyzetben voltam, hogy ke­véssel a halála előtt egy esztergo­mi előadását követően riportot készíthettem vele a városi televí­zió számára a világot fenyegető és elkerülhetetlennek tűnő ökoló­giai katasztrófáról, ami többek között annak köszönhető, hogy eláraszt bennünket a saját szeme­tünk. Szinte nincs is olyan hét, hogy ne látnánk-hallanánk-olvas- nánk tudósításokat arról, hogy hol nyitottak megkérdőjelezhető- en törvényszerű, átgondolatlan újabb és újabb szemétlerakókat, vagy hol vált olyan tragikussá némelyik telep terjeszkedése, hogy már egészségében veszé­lyezteti a közelében lakókat. So­sem felejtem el Balogh profesz- szor szavait, amellyel az interjút zárta: a műanyagot iktassátok ki az életetekből. Pedig lassan min­dent nylonzacskókban, műanyag dobozokban, vagy műanyaggal bélelt papírdobozokban, flako­nokban árusítanak. Nincs mit tenni, a kályhába - főként ha nincsen - nem dobhatja az em­ber, megy a szemétbe, onnét pe­dig a szeméttelepre. Szinte meg­mosolyogni való, hogy a többsé­gében műanyagszemetet is mű­anyagzsákokban gyűjtjük, hogy azután a tartalmával együtt szennyezzük a környezetet szinte már megsemmisíthetetlen meny- nyiségben. Eddig talán az üvegek képeztek kivételt. Megfizettük az üvegbetétet, azután visszaváltot­ták. Igaz, hogy nem mindet és nem mindenütt, de ez már csak napi bosszúságaink egy apró kis részlete volt. Sokak és sajnos egyre többek számára a „megél­hetési kukázás” fő célpontjai is éppen az eldobált üvegek voltak. Na most ennek is lőttek! Egy áp­rilisban életbe lépett kormány- rendelet szinte teljesen megszün­tette a betétdíjas rendszert, va­gyis jövőre már csak a sörösüve­geket lehet majd visszaváltani. A gyártók ugyanis maguk dönthe­tik el, hogy betétdíjas flaskában vagy pedig visszaváltható palack­ban forgalmazzák termékeiket. Az ünnepek közeledtével külön figyelmet érdemelnek a pezsgős­üvegek. A pincékben, spájzokban eddig kerülgetett régi palackokat ugyanis a vásárlók csak decem­ber 31-ig válthatják vissza. A Törley azzal érvelt, hogy az egy­szer használatos üvegek higiéni- kusabbak, egyébként is kevesen voltak a visszaváltok. „Sok millió üveg kerül majd a kukákba szil­veszter után” - mondta Tömöri Balázs, a Hulladék Munkaszövet­ség munkatársa. Hiába a szelek­tív hulladékgyűjtés, - már ahol egyáltalán van ilyen - az eddigi adatok azt mutatják, hogy az el­dobott üvegeknek mindössze 10 százalékát hasznosítják újra. Va­gyis az újabb rengeteg hulladék­üveghez újabb hulladékgyűjtőket és -égetőket kell építeni, emiatt pedig jelentősen megnő a kör­nyezeti terhelés. Nesze neked anyaföld! Minden nemzet históriájának megvannak a maguk gyászkeretes napjai, ám 1918. de­cember 3-a számunkra egy olyan kivédhetetlen és korábban elképzelhetetlen, sőt napja­inkig is ható sokkos állapot kezdetét jelentette, amiről sokáig tilos volt őszintén beszél­ni, noha mindenki számára világos volt annak mérhetetlen igazságtalansága. Az antant hatalmak körében egy ideig korántsem volt egységes az álláspont az Osztrák-Magyar Mo­narchia jövőjét illetően. Am a háború előrehaladtá­val egyre inkább megpecsételődött Magyarország sorsa. Már november elején megérkeztek az első je­lentések, hogy a Felvidékre cseh katonaság nyomult be. November 11-én azonban Bartha Albert, az új hadügyminiszter parancsot adott a katonai fellépés­re. Időközben azonban a Károlyi-kormány delegáci­ója november 13-án aláírta a belgrádi konvenciót. Ekkor már a szerb csapatok elfoglalták Szabadkát, a csehek elkezdték az általuk követelt húsz vármegye megszállását, amikre a belgrádi fegyverszünet nem vonatkozott. Károlyiék szerették volna elérni az or­szág francia-angol-amerikai antant megszállását, de november végére csak antant-missziók érkeznek Ferdinand Vix parancsnoksága alatt. 1918. december 2-án Románia engedélyt kapott az antanttól, hogy a belgrádi konvencióban megszabott demarkációs vo­nalig előrenyomulhat. Bevonultak Marosvásárhely­re, Besztercébe, majd Brassóba. A viszonylag kis létszámú, gyenge harcértékű csehekkel szemben az ütőképesebb, de szintén szedett-vedett magyar ala­kulatok felvették a harcot. Pozsonyban mintegy 4500 fő állt rendelkezésre, kiket egy páncélvonat és egy repülőgép is támogatott, ezenkívül megkezdődött az egykori 13. honvéd gyalogezred újjászervezése is. Ezek a sebtében összeszedett csapatok a Felvidékről visszavonulásra kényszerítették az ellenséget. Mind­eközben megkezdte működését az antantmisszió, melyet Paul Prosper-Henrys tábornok, a francia hadsereg parancsnoka küldött Budapestre, s amely angol, olasz, amerikai és francia tisztekből állt. A misszió feladata a katonai konvenció végrehajtásá­nak ellenőrzése volt, bár a franciák eredetileg saját megszálló csapatokat ígértek az ország határainak szavatolására. A misszió vezetője Ferdinand Vix francia vezérkari alezredes lett. Azt, hogy a csehek­nek és a románoknak fenntartásai voltak a konven­cióval kapcsolatban, illetve, hogy a francia diplomá­ciai körök megítélése sem volt egységes, a további események igazolták. Kramarz csehszlovák minisz­terelnök még november 20-án jegyzékben közölte Károlyival, hogy az antant legfőbb tanácsa elismer­te a csehszlovák államot. Ezt megerősítendő nyúj­totta át december 3-án Vix alezredes Károlyinak hírhedt jegyzékét, közölvén a Párizsból kapott utasí­tást, amely szerint a csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket, és egyben felhív­ta a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait onnan. A november végétől újult erővel meginduló cseh csapatok jelentős tért nyer­tek. Ez nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy az elért katonai sikerek ellenére az újjászerve­ződő magyar haderő parancsot kapott a visszavonu­lásra. Hosszas tárgyalások és többszöri jegyzékvál­tás után jelölte ki az antant jegyzék a csehekre néz­ve kedvező demarkációs vonalat, amely Pozsonytól a Duna északi partja mentén, majd az Ipolyt követ­ve Losonc alatt Rimaszombaton át és Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a régi határig. Időközben Vix követelte a magyar kormánytól a Felvidék kiürítését és átadását Csehszlovákiának. A csehszlovák hadsereg december utolsó hetében be­vonult Eperjesre, Kassára, majd Pozsonyba. A ma­gyar közvélemény soha nem fogadta el az ország kétharmad részének megszállását. Egyelőre min­denki csak fegyverszünetként fogta fel a történte­ket. A tényleges igazságra csak a trianoni békedik­tátum aláírását követően döbbennek rá a kortársak. Ám ekkor is csak átmenetinek, ideiglenesnek tartot­ták mindazt az egekbe kiáltó, nagyhatalmi pozíció diktálta igazságtalanságot, amelyet a legambí- ciózusabbnak tekinthető Franciaország vezetésével a wilsoni pontokra hivatkozva Párizsban elkövettek Szent István országával szemben. Trianonban majd az Osztrák-Magyar Monarchia képviselte egyetlen soknemzetiségű birodalom helyett kialakítanak sok soknemzetiségű országot elvetve így nemzetek kö­zötti gyűlölködés magvait. • Petrov A sors kelepcéjében A felvilágosodott egyeduralkodók sorában megkülönböztetett figyelem illeti meg II. Jó­zsef császárt, Magyarország koronázatlan ki­rályát. Az osztrák és a cseh nép ebben a pol­gár-királyban mindmáig védelmezőjét tiszteli, míg a magyarság, uralkodásának tíz esztendejében azt a korszakot látja, amelyben a nemzeti függet­lenség végső veszedelembe került. M áig sem szűnt meg a vi­ta rendeletéi megítélé­séről. Annyi minden­esetre bizonyos, hogy sok szürke és jellegtelen Habsburg sorában különös egyéniségnek mondható. Mária Terézia és Lotharingigiai Ferenc fiaként 1780. november 29-én foglalta el a trónt. Igaz, hogy apja halála után 1765-től Mária Terézia névleg társuralkodó­ként emelte maga mellé, ám a biroda­lom kormányzásába nem engedte be­leszólni. Ennek ellenére épp ezek az esztendők tették őt nagy egyéniséggé, felkészült államférfivá. Flankenstein gróf álnéven bejárta Európa minden jelentős királyi udvarát. Látogatást tett II. Nagy Frigyes porosz királynál. Tőle tanulta meg a felvilágosult ab­szolutizmus gondolatait és általa fo­galmazta meg későbben híressé vált jelmondatát: „Mindent a népért, sem­mit a nép által”. De szívesen múlatta az időt Szentpétervárott, Nagy Kata­lin cámő udvarában is. Gondolkodá­sára igen jellemző későbbi egyik rendeletének né­hány sora: „Képtelenség volna, ha a fejedelem azt képzelné, hogy az or­szág az övé és nem ő az országé. Hogy millió ember csak őérte van és nem ő a milliókért, hogy nekik szolgáljon.” Hó­napokig tartó országjá­rások során igyekezett felderíteni az orvosolandó panaszokat, hibákat, visszaéléseket. Egyszerűen élt. Nyá­ron hajnalban, télen hat órakor kelt, és a kortársakhoz képest igencsak szeré­nyen étkezett, és kizárólag vizet ivott. Takarékosságra hivatkozva nem is ko­ronáztatta magát magyar királlyá, a koronát Pozsonyból a bécsi kincstár­ba vitette. Nagy álma volt, hogy meg­reformálja birodalmát, ám ezt kizáró­lag diktatórikus módszerekkel tudta elképzelni. Úgy vélte, hogy a tanulat­lan, tudatlan embereket „kényszeríte­ni kell, hogy boldogok legyenek”. Egyáltalán nem volt tekintettel biro­dalma népeire, nemzetiségeire. Ho­mogén egységgé kívánta kovácsolni országait, ezt a célt szolgálta hírhedt nyelvrendelete is, amelyben kötelező­vé tette a német nyelv használatát. Bezáratta a kontenplatív, vagyis szem­lélődő rendeket (mintegy 140 kolos­tort és zárdát) és csak azokat engedte működni, amelyek tényleges munkát végeztek. Állami papneveldéket szer­vezett, míg végül tolerancia rendeleté­vel, amely a vallási türelem jegyében született szabad vallásgyakorlást bizto­sított a protestánsoknak, az egyházat végérvényesen magára haragította. Csökkentette az ünnepek számát és a hívő emberek kegyeleti érzéseit sértve, szintén takarékosságra hivatkozva el­rendelte, hogy a halottakat koporsó he­lyett zsákba csavarva temessék el. Ma­gyarországon megszüntette a Szent István alapította vármegyerendszert és az országot tíz kerület­re osztotta, élükre ki­rályi biztosokat neve­zett ki. Vámrendelete nagymértékben visz- szavetette a hazai ipar fejlődését. Semmitmondó jobbágyrendelete mindösz- sze a „jobbágy” név haszná­latát törölte el. Végeláthatat- lanul sorolhatnánk intézkedé­seit, amelyekkel egyre több ellenséget szerzett magának. II. Nagy Katalin cámő szö­vetségeseként há­borút indított Tö­rökország ellen, itt súlyosan megbete­gedett. Betegágyán érte a hír: Francia- országban kitört a forradalom. A lel­kében royalista uralkodót mélyen megrendítették az események. Hirte­lenjében értelmetlennek találta mind­azt, amiért küzdött. Halálos ágyán majd! Minden rendelkezését vissza­vonta, Budára pedig a következőket üzente: „Szívemből kívánom, hogy Magyarország annyit nyerjen boldog­ságban és jó rendben, amennyit neki tárgyban rendeleteim által akartam megszerezni!” Halálhírének megér­keztekor Budán épp harangzúgással és ágyúdörgéssel ünnepelték a korona visszaküldését és Te Deumot, hálaadó istentiszteletet tartottak... • Dénes A Felvidék elvesztésének története

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents