Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-03 / 237. szám
hídlaj magazin 2005. december 3., szombat • HÍDLAP V Karácsony meséje Nem is tudom, mit láttam meg először a kerek kis vaskályhát vagy a vöröslőfaszéndarabokat, amelyek felizzva-elhalványulva ki-ki pislogtak a kályha ajtaján. Ez volt az első hideg este a városban, amikor a fázósan siető emberek maguk előtt tolták lélegzetük párafelhőit a szénszagú szürkületben. Hirtelen megcsapott a sült gesztenye illata. A forrós, semmihez sem hasonlítható illat vonzásában elindultam a gesztenyét áruló néni fele... Mintha minden lépésnél kisebb és kisebb lettem volna. Mire elértem a koromtól fekete izzó szemű vashordót, már szinte nem is láttam a tetején sülő gesztenyéket. Egyszerre ott álltam nagymamám kezét fogva, kipirult arccal, kis csizmámban, a kályha melegétől felolvadt hóban tocsogva és nagy szemekkel néztem a tél első csodájára a szálingózó hópelyhek fátyolán át. Levettem egyujjas kesztyűmet és ügyetlenkedve próbáltam feltörni a gesztenye, forró, ropogós héját... Visszazökkenve a mába rájöttem, hogy a szeretet és a sült gesztenye között valami titkos összefüggés lehet: melegük átjárja a kezed, a szíved és a lelked. Szeretet. Vajon erről szól ma is az ünnep, vagy csak rohangálunk üzletről üzletre, attól tartva, hogy a szeretetünket is kreditkártyánk limitjével fogják mérni? Vagy képesek vagyunk gyermeki vágyakozással átérezni a régvolt karácsonyok fenyőillatú varázsát? Az első adventi gyertya fényét? Lelkűnkben megérint-e minket a régmúlt behavazott kis házikóinak sült almától és diótól nehéz levegője? Legyen most e sorokat papírra vető toll most egy intő ujj, hogy az ünnepek meséjét legalább egy napig ne a plázákban keressük, hanem egymás szemében, szívében és a letűnt századok legendáiban. A régi-régi karácsonyok, főleg falun, még nagyon összemosódnak a múlt babonáival. Kevésbé az ajándékokon volt a hangsúly, mint inkább a gonosz elűzésén, ami már adventkor elkezdődött. A négy adventi vasárnap, amelyeket a koszorún meggyújtott gyertyák is jelképeznek, a Megváltó érkezését jövendölik. A hithű bajorok és frankok koszorúkat aggattak a házuk ajtajára, és asztalukon is megjelent a gyertyákkal díszített, fenyőágakból font adventi koszorú. Persze, a pogány germán szokások is még sokáig éltek. Rémisztő álarcokban, - mint Magyarországon a busók - járták a falvakat, tüzeket gyújtottak, ostort pattogtattak, hogy ezzel űzzék el a rossz, ártó szellemeket. Az állatok óljába kést és más veszélyes szerszámokat rejtettek el, hogy a jószágot megrontó démonok megsebezzék velük magukat. A negyedik századtól erre az időszakra esik a Mikulás-nap is. A legenda szerint Szent Miklós a Római Birodalom keleti tartományaiban (ma Törökország) élő püspök volt, aki az éj leple alatt kis élelemcsomagokat csempészett a szegények házikóinak ablakába. A Mikulás legenda, hála a jótevő püspöknek, elterjedt az egész világon, és évszázadok óta a várakozástól izgatott kis gyermekkezek pucolják csizmájukat, hogy a jó Mikulás bácsi belerejtse az édességeket. Mi felnőtté lett (?), felvilágosult emberek, csak mosolygunk ezen, ám titkon mi is attól tartunk, ha nem elég tiszta a csizmánk, akkor a Krampusz bizony telenyomja szénnel, sőt még a virgáccsal is kaphatunk egyet tőle. Tudtátok, hogy a Mikulásnak eredetileg lila püspöki kabátja volt? Bizony. Ám mióta a Coca Cola cég felfedezte magának a kedves, pocakos, szakállas figurát pirosba öltöztette, mivel ez jobban megy a márka tradicionális színéhez. És, talán éppen ezért, el is költözött. Ha valaki jó Mikulásunkat keresné, most az Északisark közelében lakik. Szóval a finn Lappföldig egyenesen előre, aztán kicsit balra. Na, de nehogy elmenjünk a Krampusz mellett, mivel akkor tényleg egy nagydarab szénnel fog összekenni minket is. O az ősi kelta és germán regék egyik mitikus figurája. Bőrökbe és szénába öltözött, sokszor szarvakat is viselő rémisztő alak, akik a tél mellett a nyár ellen harcol, jeges szelet és havat hoz Mikulás-nap környékén. A legcsodálatosabb ünnepi szimbólum azonban egyértelműen a karácsonyfa. Amely, bármily hihetetlen is, alig 400 éve jelent meg a keresztény világban. Ez persze nem zárja ki, hogy a karácsonyfa gyökerei is az elmúlt évezredekbe nyúljanak vissza. A régi rómaiak például babérkoszorút akasztottak újév előtt házuk falára, az életerő jelképeként. Európában, sőt, az észak-amerikai indiánoknál is sokáig szokás volt, hogy a tél derekán feldíszített örökzöld növényeket állítottak be a házakba, illetve wigwamokba. Ezzel akarván nyomást gyakorolni a jó szellemekre, hogy ugyan hozzák már végre el a tavaszt! Korai középkori templomi játékokban a feldíszített fa a „paradicsomfát” ábrázolta, amelyről Ádám leszakította a tudás almáját. Némely teológus erre a „bűnbeesésre” való visszaemlékezésnek tulajdonítja a karácsonyfa eredetét. Az első feljegyzések a karácsonyfáról 1494- böl származnak, amikor Strasbourg piacterén fenyőágakat kezdtek árulni, hogy a polgárok feldíszíthessék velük házaikat. Néhányan gyertyákat erősítettek az ágakra, így ünnepelvén a Megváltó születését. Az első „mindenki karácsonyfáját” 1601-ben állították fel ugyancsak Strasbourg piacterén. Almát, diót és gyertyákat aggattak rá. A strasbourgi karácsonyfáról maga Geothe is megemlékezik 1774-ben. Alig telt el 10 év és a „Christbaum” meghódította Európát. Az Egyesült Államokban még egy ideig várni kellett rá. Az első fenyőt 1891-ben állították fel Washingtonban a Fehér Ház előtt. A német üvegfúvók készítették a fákra az első színes üveggömböket. Azelőtt, arany és ezüstpapírba csomagolt almák szolgáltak díszül. Szaloncukrot viszont kizárólag Magyarországon aggatnak a karácsonyfára. Pedig nincs annál jobb, mint lecsenni őket. Az ajándékozás szokása a XVIII.század elején kezdett elterjedni Közép-Európában. Liselotte von der Pfalz, német hölgy 1708-ból fennmaradt leveléből tudjuk, hogy a polgári családok az ebédlőasztalokat Szenteste akár csak egy oltárt feldíszítették, és ide helyezték el a gyermeknek szánt ajándékokat. A legősibb karácsonyi édességek egyike a mézeskalács. A középkorban gyógyszerként is használták, a dióval, mandulával, borssal, mézzel és fahéjjal készült kis puszedliket. Ekkor még a dióhéjból is reszeltek bele egy keveset, mivel a kemény héj és az alatta lévő puha, illatos bél a születést is szimbolizálta. Az alpesi falvakban karácsony első napján nagy szerepe volt a jövendőmondásnak is. A fiatal lányok kora hajnalban kisöpörték a házat, majd a seprűt fordítva egy sarokba állították, hogy elijesszék a boszorkányokat. Az összesöpört morzsát hajnalhasadtával kivitték a kertbe, ráültek, így várták, hogy melyik irányból hallják az első kakaskukorékolást, mert abból az irányból fog érkezni a legény, aki majdan férjük lesz. Voltak, akik ezzel sem érték be, hanem hajnalban kezükkel vizet mertek a kútból, és ha szerencséjük volt, a vízben megláthatták majdani szerelmük arcképét. Hogyan ünnepük a karácsonyt más kontinenseken? Zene és tánc nélkül nincs karácsony Kelet-Afrikában. Tanzániában például igen vidám a Szenteste. Összejön az egész család, ami legalább 20-30 embert jelent; kecskét vágnak, hatalmas vacsorát tartanak. Előtte a gyerekeknek ki kell takarítani a házat, hogy tisztaságban várják a kis Jézus születését. Másnap mindenki útra kel, hogy apró ajándékokkal lepje meg barátait, szomszédjait. Az este pedig a táncmulatságé, amely lehet a főtéren vagy akár egy diszkóban is. Nem kevésbé vidám az ünnep Mexikóban, és itt is jórészt a gyerekekről szól. A karácsony legkedveltebb játéka, amikor a felnőttek egy ajándékokkal, édességekkel tele agyagkorsót akasztanak fel az udvaron, a kicsik pedig hatalmas nevetgélések közepette, bekötött szemmel, botokkal próbálják eltörni a himbálózó edényt, hogy a nassolnivalóhoz hozzáférjenek. Nálunk, Közép-Európában a falvakban még találni betlehemeseket, akik három királyoknak öltözve járják a házakat, és Jézus születését hirdetik. De a karácsony, sajnos, már nem az ami régen volt. A mai napig őrzöm nagyim levelét, amelyet 1912-ben írt a Jézuskának. Egy babát és egy pár fülbevalót kért benne, amelyeket a városka üzletének kirakatában látott. A ceruzával írt apró betűkből érzem, milyen varázsa lehetetett akkoriban a karácsonynak. De még bennem is él a régi fenyőillatú, titokzatos Jé- zuskavárás csodája, amikor kicsalogattak a szobából a sütemény illatú konyhába, hogy mire visszatérek, teljes pompájában ott álljon a karácsonyfa, angyalhajjal, csillagszórókkal, igazi gyertyákkal. Addig nem volt szabad kinyitni az ajándékokat, amíg el nem énekeltünk egy karácsonyi dalt. Tudom, olyan szentestéim többé nem lesznek. • Karsay Luca & Georg Spöttle Csing-ling-ling száncsengő... Amilyen kevés hitelesnek tekinthető történeti adat birtokában vagyunk, olyan sok mozgalmas történetet ismerünk Szent Miklós püspökről. A legenda szerint Szent Miklós már a születése napján felállt a fürdőkádjában, sőt böjti napokon csecsemőként csak egyszer szopott. A szentéletű' egyházi embert idővel Myra püspökévé választották. A róla és számtalan csodájáról fennmaradt egyik legrégibb történet elmeséli hogy amikor megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, mert nem volt pénze kiházasítani őket. A püspök a következőképpen segített rajtuk: éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló „égből jött” segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett. Szintén a nevéhez fűződik a három ártatlanul vádolt katona megmentése. Ezeket koholt vádak alapján bebörtönözték és halálra ítélték. Miklós azonban Nagy Konstantin császárnak megjelent álmában, és a katonákat megmentette a hóhértól. Mikor hosszú öregség után 343-ban vagy 350-ben meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba. Konstantinápolyban Miklós püspököt a 6. században már tisztelték. Myrából és konstantinápolyi sír-templomából terjedt el tisztelete az egész görög, szláv illetve orosz egyházban. Kappadókia tartományának falusi templomaiban általában más szentek társaságában mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. A régi Oroszországban különleges tiszteletet tanúsítottak iránta: az ország fő patrónusa lett. Az ortodox egyház ma is nagyon tiszteli, az ikonosztázokon mindig megjelenik. A latin egyházban - a dél-itáliai területtől eltekintve - lassan és később terjedt el tisztelete. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területére a normannok viszik a tiszteletet a 11. század végén. Hívják őt Mikulásnak, Santa Clausnak, Father Christmasnak, Pére Noelnek és még vagy féltucat egyéb néven. A piros köpenyes, hófehér szakállú öregúr régóta hordja az ajándékot a gyerekeknek - egyes országokban névnapján - december 6-án, másutt pedig karácsony este. Az amerikai és a kanadai gyerekek levélben kérnek tőle ajándékot. Áruházak bérelnek fel alkalmi Mikulásokat, akik „felveszik” a kicsiktől a megrendeléseket. Karácsony este aztán megérkezik Santa Claus rénszarvas vontatta szánon, és a gyerekek zoknijába vagy csizmájába édességet, gyümölcsöt, apróbb ajándékokat tesz. A briteknél ugyanezt a szakállas urat Father Christmasnek, azaz Karácsony Apónak hívják. Franciaországban a gyerekek a kandalló elé teszik a cipőjüket, és a Pére Nőéitől kapják az ajándékot. Németországban Szent Miklós december hatodikán érkezik. Édességeket hoz és egyúttal összegyűjti a gyerekek listáit, amelyekben megírják, mit szeretnének kapni karácsonyra. Jóllehet a Christkindl (Kis Jézus) a címzett, az ajándékot szenteste a Weihnachtsmann hozza. Hollandiában, Belgiumban és Luxemburgban szintén december hatodikán érkezik a Mikulás. Csak éppen nem szánon, hanem csónakon, és Spanyolországból. A parton fehér lóra száll, és úgy járja az utcákat. Szolgáját Swarte Pietnek hívják. A kéményen ereszkednek le, és a gyerekek cipőjébe teszik az ajándékot. Dániában, Norvégiában, Svédországban is ismert figura a fehér szakállas öregúr. De a legtöbb gyerek úgy tudja, hogy egy manó „kézbesíti” a Mikulás ajándékait karácsony este. A dánok és a norvégok ezt a manót Julenissennek, a svédek Jultomtennek nevezik. A gyerekek persze tudni szeretnék, mit csinál a Télapó, amikor nem ajándékot osztogat. így született a Mikulás-legenda, mely szerint a finn Lappföldön lakik. Egész pontosan Korvatunturin, azaz Fülhegyen. A nyúlfülre emlékeztető kopár hegy tulajdonképpen a Mikulás füle, aki azt hallgatja, jól viselkednek-e a gyerekek. Munkáját csapatnyi manó segíti. Vele mindenesetre nem úgy vagyunk, mint az utolsó ítélettel, hogy nem tudhatjuk sem az órát, sem a napot. A Mikulás bizony közeleg, már csak kettőt kell aludnunk, és itt is lesz.
