Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-03 / 237. szám
, • HÍDLAP 2005. december 3., szombat hídig? magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata A Felvidéken ma választják a megyei önkormányzatok képviselőit A szlovák politika legjellemzőbb vonása, hogy önkormányzat-ellenes. Ez több megközelítésből is bizonyítható, például a törvényhozói tevékenység alapján. Míg 1991-ben, a rendszerváltoztató lendület első hullámában a körzeti államigazgatási szervek vezetőit is a polgármesterek javaslatára nevezték ki, 2005-ben az egész önkormányzati rendszerre az állami ellenőrzés kezd rátelepedni. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt tizenöt évben, a közgondolkodásban visszafejlődés történt volna, hanem arról tanúskodik, hogy a szlovákok eddig nem a saját fejük szerint döntöttek, hanem kívülről jövő sugallat, példa vagy kényszer alapján. A kommunista hatalmi rendszer bukásától eltelt tizenöt évben ismét kezd kialakulni Szlovákiában a prefektúra-rendszer, ami az állami beavatkozást teszi lehetővé a szabadon választott ön- kormányzatok fölött. Ezzel kapcsolatban az a legnagyobb baj, hogy 1998-tól - a Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szerepe révén - a felvidéki magyar politika is ezt támogatja. Szlovákiában, a szlovák közéletben, tömegesen nem alakult ki az önkormányzatiság óhaja. A rendszerváltozás után is a közgondolkodásban csak fokozatosan vert gyökeret az önkormányzatiság eszméje. Csehszlovákia keretei között is Csehországban és Szlovákiában évtizedekig eltérően fejlődött az önkormányzatiság. A rendszerváltozás után, a szövetségi állam megszűnése előtti időben, a cseh országrészekben már olyannyira decentralizálták a központi államhatalmat, hogy az iskolaügy is átkerült a helyi hatalom jogkörébe. A szlovákiai országrészben ezt azzal utasította el a szlovák államigazgatás, hogy ily módon az iskolák működtetési joga a magyarok kezébe is kerülne, ami ellentétes a szlovák nemzetállami érdekkel. A kommunista hatalom bukása után 1990-ben a községek igazgatásáról elfogadott első törvény volt az eddigi legjobb törvény Ezt kellett volna követnie a központi hatalom lebontásáról szóló törvényeknek, de 1996-ban a nagy közigazgatási reform mégsem erről szólt, hanem a területi közigazgatás átszervezéséről, és - az akkori belügyminiszter szavait idézve - a „hatalom dekoncentrációjáról”, azaz a központi hatalom széthelyezéséről, több államigazgatási alközpontba. Az önkormányzatiságról szó sem esett. Tizenegy évvel a rendszerváltozás után került sor ismét a közigazgatás olyan átalakítására, amelyben szerepet kapott az önkormányzatiság is, mégpedig két összefüggésben. Az 1996-ban létrehozott középszintű államigazgatási szerkezethez mellérendelték a megyei önkormányzati rendszert és újraosztották a jogköröket a központi, a megyei és a járási államigazgatás valamint a központi kormányzat és a megyei, illetve a helyi önkormányzatok között. Mindezt anélkül, hogy ezzel párhuzamosan megtörtént volna a közigazgatás fiskális decentralizálása. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az önkormányzati rendszer csak az állam jóvoltából működhetett. Az átruházott jogkörökhöz törvényesen biztosított anyagi ellátottságról csak két évvel később gondoskodott a törvényhozás. Nem kell csodálkozni azon, hogy a szlovák közgondolkodásban nincsen hagyománya az önkormányzatiságnak, hiszen a szlovák nemzetnek 1920-ig nem volt saját közigazgatása, nem voltak saját közigazgatási szakértői és ezután is, két évtizeden át a cseh szakemberek módosítgat- ták a korábbi magyar közigazgatás maradványait, hogy megfeleljen a csehszlovák központosított állameszmének. A saját szlovákiai közigazgatás csak a II. világháború után indult fejlődésnek, főleg a szovjet példa szerint, ami viszont nem állt ellentétben a szlovák fundamentalista hagyományokkal, aminek a gyökere a katolikus egyház hierarchikus felépítésében és a keleti szlávok fensőbbség tiszteletében leledzik. Mondanom sem kell, hogy ezekben a hagyományokban az önkormányzatiságnak még csak a halovány árnya is nehezen fedezhető fel. A rendszerváltozás után tehát szellemi és hagyományi alapok nélkül indult útjára Szlovákiában a valódi önkormányzatok rendszerének kiépítése. Emiatt sem lehet csodálkozni azon a politikusi véleményen, hogy azért nem lehet nagyobb jogkört biztosítani az önkormányzatoknak, mert még fejledenek a jogokkal való élésre. A szlovák közgondolkodás ezért is autonómiaellenes. Nemcsak azért, mert számára a saját soraiban szerzett tapasztalatai alapján az autonómia az adott államkeret szétveréséhez vezet, hanem azért is, mert nem tudja az autonómiát az önkormányzattal azonosítani. Nekünk, magyaroknak könnyű a dolgunk, hiszen Európa első autonómia törvénye a Magyar Királyságban született 1224-ben, Endre királyunk által a szászoknak biztosított jogokról kiadott pátense révén. És nem ez verte szét a történelmi Magyar Államot, hanem egy összpontosított nemzetközi erőszak, ezután 696 évvel. A jelen és a jövő szempontjából azonban nem az a legnagyobb gondja a felvidéki magyarságnak, hogy a szlovák közgondolkodás más hagyományokból táplálkozik, hanem már önmaga a saját terhe. A felvidéki magyar közgondolkodás deklasszálódása a legnagyobb veszély Ennek a jele már a rendszerváltozás első évében mutatkozott, amikor a szlovák rendszerváltoztató párthoz felzárkózott kis magyar csoport a felvidéki magyar főiskolások és egyetemisták körében tiltakozást szervezett a magyar egyetem létrehozására benyújtott törvényjavaslat ellen. Ugyanezek 1994-ben távolmaradtak a magyar és az általános önkormányzatiságról szervezett komáromi nagygyűlésről, de a szervezésben résztvevők egy része is a gyűlés megakadályozására törekedett, majd mikor kiderült, hogy ez nem sikerülhet, akkor beérte a magyar önkormányzatiság kinyilvánításának a megakadályozásával. Ebben az időben a felvidéki magyarságnak mintegy 80-85 %-a még autonómiapárti volt. Azóta erről egyre kevesebbet beszeltünk, sőt 1998- ban a kormányalakításkor köteleztük magunkat, hogy a kormányzási időszakban meg sem említjük az autonómiát. A következő ciklusban, 2002-től pedig már szóba sem került. A közben létrejött önkormányzati rendszerben pedig nem tudtuk érvényesíteni érdekeinket, hagytuk magunkat becsapni ezen a téren is - kérdés: butaságból, számításból vagy árulóként. Kellemes meglepetés ért mindnyájunkat 2001 ádventjén, amikor az első megyei önkormányzati választáson a Magyar Koalíció Pártjának jelöltjei csaknem mind egy szálig képviselővé választattak. Túlgyőztük magunkat - tudunk-e élni ezzel a nagy lehetőséggel! ? Most zajlik a számadás erről a négy évről, éppen ma, 2005. november 26-án, szombaton. Csütörtökön reggel kint jártam a pozsonyi piacon, ahol a csallóközi és mátyusföldi őstermelők árulják portékáikat. Sokan meglepődnének politikus társaim közül, akik nem járnak ilyen helyekre, hogy mennyire tájékozottak magyarjaink politikusaik viselt dolgairól. Hangos véleményt nem mindig mondanak, de a fejüket igencsak rosszallólag csóválták akkor is, amikor kiderült, hogy a mezőgazdasági miniszterünknek sokmilliónyi koronával a markában önmaga felé hajlott a keze, de tudnak olyan milliós nagyságrendű csúszópénzekről is, amelyekről én soha sem hallottam, de nem tetszik nekik, hogy a magyar politikusok is mohón működnek közre a kórházak magánosításában, mert ebben méltán látják veszélyeztetve saját életüket, és az sem tetszik nekik, hogy a szociális otthonokat a magyar megyei képviselők saját hasznukra szerezték meg sokhelyütt. Ez utóbbi még akkor sem tetszik, ha el is hiszik, hogy ha nem ők, akkor más szerezte volna meg. „Ha megszedte magát, ne legyen tovább a képviselőnk!” - mondják. „A földhivatal vezetője is a maguké, akkor miért kerülnek idegen kézbe a földjeink? Kit képviselnek, minket vagy azokat?” Amikor motyogva somfor- dáltam kifelé a piacról, az egyik szélső pult mögött álló középkorú férfi rámszólt „Szombaton megszólal a népharag, nem megyünk választani. Én sem, pedig eddig mindig magukra szavaztam. Elárultak minket. / . y Éassan már nem a szlovákoktól kell félnünk, hanem a magyar / ÍAc-t politikusoktól.” Hát ennyi! Éássuk az eredményt! - és azt: hogyan tovább? Es zt ergom felfedezése Ki az esztergomi? A született esztergomiak melldöngető érvelése a jöttmentekkel (velem) szemben megfellebbezhetetlennek látszik. „Az az esztergomi, aki itt született, a többi csak bebíró, beköltöző, lakjon bár itt fél évszázada.” Nem úgy van az, hátrább az agarakkal, szoktam felvenni a kesztyűt Te ked- ves/tisztelt, született esztergomi barátom, azért vagy esztergomi, mert ide születtél, azaz nem is tehetsz róla. Én azért vagyok esztergomi, mert az egyetem végeztével ide pályáztam, huszonhárom éves koromban felnőtt fejjel esztergomi akartam lenni! Akkor most ki is az esztergomibb? Évek óta pukkasztgatom a fenti okfejtéssel ismerőseimet Annyi biztos, hogy ez a vita feleselésnek jó, a túlzott fölényeskedés visszautasítására is alkalmas, igazi választ mégsem ad. Jószándékkal kérdezem: Ki az esztergomi? Mi erre a felelet? Kezdjük az elején, ami esetünkben az 1700-as éveket jelenti. Ekkor Esztergom romokban áll, hiszen a török uralom alatt nem fejlődött, magyar lakossága nem volt és így a városi polgárság nyomairól sem beszélhetünk. Maga a visszafoglaló ostrom még a város falait is megszüntette, sem a síkvidéki királyváros, sem a fellegvár nem élte túl a tüzérségi párbajokat. A vár végső visszafoglalásáért támadó pápai seregek legalább 7000 ágyúlövést zúdítottak a városra, majd a Szent Tamás hegyi török erődre, onnan pedig a valaha háromszáz házból álló fellegvárt várbeli városra. A keresztények távoltartására a török ágyúütegek is lőttek mindenre, ami fedezékül szolgálhatott az ostromló csapatoknak. És egyáltalán, és alapvetően: Esztergom az ország legtöbbet támadott, legtöbb ostromot megért városa, vára volt, hiszen bárki, aki Bécset vagy Budát akarta meghódítani, Esztergom elfoglalásával kezdte. Bővebbet Csorba Csaba Esztergom hadikrónikája című igen jól megírt olvasókönyve tartalmaz, tanítani is kéne a pedagógusaink számára! Körülbelül harminc ostrom pusztította az évszázadok alatt a palotákat, bástyákat, katedrái isokat, polgárházakat. A város visszafoglalása (1683) utáni években érdekes útijegyzet maradt fenn az esztergomi épületekről. Istambulba, állomáshelyére utazott az új angol nagykövet és felesége. Hajón érkeztek, itt éjszakáztak, szállást kerestek maguknak. A diplomata naplójában tényként rögzíti: Esztergomban két épen maradt épületet találni, a patikárius házát és a ferences szerzetesek rendházát (cca 1700). A többi rom. (Végül a gyógyszerésznél háltak.) Mindezt azért írom, hogy érthető legyen, a felszabadult városban tíz adófizető családot tartanak nyílván. A várban katonaság ül, ott nem maradt lakosság. Szentgyörgymező annyira elnéptelenedett, hogy már arra se nagyon emlékeztek, hol is volt a maróti-esztergomi községhatár. A nagy bizonytalanságnak vita, erőszak és emberhalál lett a vége, a marótiak lelőtték a tilosban legeltető esztergomi pásztorembert. Muzsláról, Karvárói és Ebedről, ottani jobbágyokból telepítették újra Esztergomot. A „Ki az esztergomi vitában tehát” meg kellene hallgatni e három túlféli község büszke véleményét is. Az meg csak hab a tortán, hogy a mai értelemben vett Esztergom alig száz éve született meg, Királyváros. Szent Tamás és „Szentgyörgy zöld mező város” egyesülésével. A közigazgatási egyesülés megtörtént, a közösség kialakulása pedig el sem kezdődött. Több oka volt annak, hogy nem kezdett egységes közösséggé válni az összetoldott település. Összekapcsolódásuk előtt már mind a három városka szépen kialakult, önálló iskola, ispotály, elkülönült mezőgazdálkodási területek adták mindegyikük külön-külön életterét. A száz évvel ezelőtti társadalomnak a fő szervező, éltető és ítélkező fóruma a plébániák köré szerveződött egyházközségi képviselő-testület volt. Ezek az erkölcsi tekintélybíróságok is mindhárom helységben tökéletesen kormányozták a közösséget, nem volt indok átjárni a másik városrészbe. Legfeljebb búcsúkor, egy két pofonért. Sem a lakosság felduzzadása sem a városegyesítés nem egységes, csak nagyobb települést hozott létre. Az idő múltával a helyzet javulhatott volna, polgárosodott a város, kialakultak az ipartestületek, olvasókörök, középiskolai és szemináriumi tanári karok, szerzetesi, rendházi közösségek, jelentős tisztikar is megtelepedett a városban. Az orvosok, jogászok száma is gyarapodott, csak az összefogás nem bokrosodon:. A korabeli városi(as) életet a nagyon erős gyökerű kisközössségek jellemezték, vagyis szakmai egyesületek, városrészi egyházközségi egyesületek, az iskolák köré csoportosuló önképzőkört, tanári közösségek és a századfordulón megszámlálható több mint száz kiskocsma, italmérés. Nem jelent meg semmiféle helyi kohéziós erő, amely városi közösséggé formálta volna az ittlakókat. A világháború kezdetén általános hazafias felbuzdulás közös élményekhez juttatta ugyan a népességet, de tudjuk, hogy az elhúzódó kegyetlen, drága és sikertelen csaták híre ezt a nemzeti lelkesedést kioltotta. A trianoni veszteség idején jelent meg a városban az elcsatolt országrészből menekülő magyarság első nagy betelepülő hulláma. A városi közösség, a zsenge esztergomiság inkább hígult, mint erősödött. A két világháború közötti patrióta mozgalmak, a regenerálódás ereje nagy ígérete volt a hiányzó közösségi erőtér kialakulásának, megszületésének. Megjelentek közösségformáló mozgalmak, a Legényegylet, a cserkészmogalom megerősödött, az Esztergomi Széchenyi Casino botladozva, sértődésektől, intrikáktól gyengítve mégiscsak létezett, igen jelentős egyházi-világi mozgalmak erősödtek, melyek mind-mind a nagyobb közösség megszületéséhez vezethettek volna. A bécsi döntések némileg helyreállították az észak-erdélyi közigazgatást, a Felvidékből is visszakapott a nemzet egy Duna menti sávot. Ezek a politikai változások azért rontották az esztergomi közösség kialakulásának esélyét, mert munkahelyet, ottani egzisztenciát kínáltak az Esztergomban már megtelepült intelligenciának, hivatalnoki polgári középrétegnek, akik visszaköltöztek Erdélybe és a Felvidékre. A második világháború frontja - minden hadijóslat ellenére - betört a Kárpátok gerince mögé, a tűzvonal és a Vörös Hadsereg híre egyre közelebb került az Alföldhöz. Aki tehette menekült az abszolút biztonságosnak tekintett Dunántúlra, a Duna vonala mögé, így Esztergomba is. Ez a lakossági hullám ismét a város létszámát duzzasztotta, de csak az ideiglenesség szándékával. A hadimenekültek maguk sem akartak esztergomiakká válni, csak a békét akarták itt kivárni. Esztergom polgársága - mert hiszen nem az agrárlakosság érkezett - a front elől menekültek létszáma által akkor még nem erősödött. A háború tragikus befejeződése, a lakosságcserének hazudott magyar kitelepítés által 1945-47 években ismét erdélyi, és főleg felvidéki földönfutók érkeztek Esztergomba. A létszám most is változott, de a polgárosodás nem nyert vele. Mindenki - értsd a háború kárvalottai - akként vélekedett, hogy csupán igazságtalan ideiglenességbe kényszerítette őket a történelem, csak ki kell várni az európai jobbrafordulást és szülőföldükre térhetnek a menekültek. Ez a várakozás sem a beilleszkedésre ösztönözte az ideérkezetteket. A Rákosi-Rajk politika, az iparosítás ismét nagy változást hozott a város életében, megjelentek a munkahelyek (bányafejlesztés, SZ1M-MIM-LEGY). Ezzel együtt azonban megjelent a büntető törvénykönyvben a közveszélyes munkakerülés kategóriája. Aki nem rendelkezik ipari vagy mezőgazdasági (!) munkahellyel, az bebörtönözhető. Hol maradt ettől Werbőczyi rövid életű röghözkötő regulája? Szóval a törvényi fenyegetés és az erőszakos téeszesítés újabb lakossági hullámot generált, az ország városaira, ipartelepeire majd lakótelepeire megérkezett az országon belüli népvándorlás újabb hulláma, az úgynevezett TSZ menekültek népe. Úgy lehetett elkerülni az agrárproletár létet, hogy beálltál ipari proletárnak. Családostól vagy család nélkül, Szabolcsból, Viharsarokból érkezve, ingázva újabb lakosságcsoport jutott lakáshoz, albérlethez Esztergomban. A munkahelyek bővülésével és az otthonmaradt szülők elhunytával a gyökerek megszakadtak, a családi juss esetleg egy lakás megvásárlásra is elegendő lett, így következtek be a magyar városokba a hazulról kiszakadó betanított segédmunkás pereginus csapatai. Ötven-hatvan év alatt Esztergom városát öt-hat betelepülő hullám duzzasztotta, mind felhígítva a kisváros alakulgató közösségét. Ma a városunk lakossága halmazokra sze- parálódott. A polgárság látszatát az az alig kétszáz zarándokló középkorú esztergomi kelti, aki kiállításokon, megemlékezéseken, jubileumokon és laudá- ciós alkalmakon, diszmiséken, megnyitókon, fogadásokon és felvonulásokon szinte változatlan létszámmal és összetételben megjelenik. Többen, fia- talabban, derűsebben kell vinnünk a zászlónkat. Közösségrombolónak tartom a „Ki az igazi, valódi, wirtiglich, tősgyökeres , hiteles esztergomi?” kérdést. Azt kell kérdenünk, hogy kiből, miként lesz esztergomi! Az én válaszom: Aki áldozatosan szereti. A kérdés ennél nem bonyolultabb. • Kolumbán György
