Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-11-12 / 222. szám
• HÍDLAP • 2005. november 12., szombat hüilapmagazin A posztszocialista országokban a köznép ma is azt hiszi, hogy a gazdák tejben-vajban fürödnek, és a milliós támogatások által egyfajta új földesúri réteg alakul ki. Pedig nem rongyrázó urak ők, hanem szinte modernkori jobbágyok, akik a föld fogságában élnek. Se éjjelük, se nappaluk. A szövetkezetek széthullása után a Felvidéken főleg az egykori szövetkezeti vezetők szerezték meg a jogutódlást, amit sokan irigyelnek tőlük. Azt már kevesen firtatják, mit vettek a nyakukba ezek az emberek. Lerobbant istállókat, düledező gépparkot, évekig parlagon heverő földeket, több helyen adósságot, a kifizetendő vagyonrész nyomasztó terhét. Ezekkel a hátrányokkal kellene állniuk a versenyt nyugati kollégáikkal, akik évtizedekig építgették gazdaságukat, jó körülmények között, lényegesen nagyobb támogatással. Igaz, mondhatja bárki, most már a mieink is kapnak támogatást. A miniszter feje Pozsonyban heteken keresztül folyt a kampány Simon Zsolt mező- gazdasági miniszter ellen. Az ellenzék által indított hadjárat célja Simon lemondatása volt, mert cége, a Rimaszombathoz közeli, pádári székhelyű Agrotrade többmilliós állami támogatásban részesült. A miniszter azzal védekezett, hogy nem történt kivétel, és a támogatásról döntő bizottság (bár tagjait a miniszter nevezi ki) munkájába a minisztériumnak nincs beleszólása. Egyébként is, így Simon, a támogatás mindenkinek alanyi jogon jár, feltéve, hogy megfelel a pályázati feltételeknek. Az Európai Unió Bizottságában is ül néhány képviselő, aki hasonlóképpen gazdálkodik, mégsem bántja őket senki. A miniszternek abban igaza van, hogy az uniós földalapú támogatás minden gazdának egyformán jár, csak éppen Szlovákiában nincsenek tisztázva a játékszabályok, hogy kormánytagok és állami tisztviselők vállalkozhatnak-e, illetve, hogy mi legyen a cégükkel, amíg állami posztot töltenek be. A kampány tehát erősen politikai színezetű volt, és az MKP ellen irányult. Bugár Béla pártelnök azt az aggályát sem rejtette véka alá, hogy Simont a titkos- szolgálat megfigyeli. Hogy mi a véleményük a gazdáknak, irreleváns, őket senki nem kérdezi. Pedig zúgolódnak ők is, főleg Kelet- és Közép- Szlovákiában, ahol összehasonlíthatatlanul nehezebbek a mezőgazdasági viszonyok. A kis és közepes gazdaságok tulajdonosait nem az izgatja, hogy eladta-e cégét a miniszter, egyáltalán, kit tisztelhetnek a miniszter személyében, hanem, hogy késik a támogatás, el vannak adósodva, a felvásárlási árak alacsonyak, a költségek egyre nőnek, a bürokrácia és az állandó zaklatás miatt aludni sem tudnak. Semmi közük a belpolitikai harcokhoz, ők a túlélésért folytatnak sziszifuszi küzdelmet. ,.Mindent rajtunk kérnek számon ” Zs. I. gömöri termelő meséli: „A mezőgazdaság nagy dilemmában van nálunk. Egyrészt sokat és hatékonyan kellene termelni, másrészt kímélni kellene a környezetet, vagyis kevesebbet kellene termelni. Ez a két dolog ellentmod egymásnak. Azonkívül mi még a pápánál is pápábbak vagyunk. A mi hivatalnokaink keményebben veszik az előírásokat, mint kellene. Az én földjeim például a megyehatár miatt két megyében, a kassaiban és a besztercebányaiban terülnek el, és azt tapasztalom, hogy az egyik megyei hivatalban lazábban, a másikban szigorúbban veszik az előírásokat. Talán még ők is tanulják a dolgukat. A közvéleményben azonban kialakult az a hiedelem, hogy mi óriási támogatásokat kapunk az uniótól és a hazai költségvetésből. A támogatás valójában úgy működik, hogy a termelő kapja, de máris ki kell adnia az üzleti partnereinek. Mondok egy példát: még Baco minisztersége idején célzott, negyven százalékos támogatást hagytak jóvá a vetőmagra. Abban a pillanatban negyven százalékkal felemelték a vetőmag árát. Az uniós támogatásra várva a szlovák földalap megemelte a bérletet, de a termékeink ára ugyanazon a szinten maradt. Ha megtámogatják a búzatermelést, esik a búza ára. A paraszt pedig állandó zaklatásnak van kitéve, és minden hibát rajta kérnek számon. Nem elég, hogy ki vagyunk szolgáltatva az időjárás kényének-kedvének, tucatnyi ellenőrző szerv lesi minden mozdulatunkat. Itt van például az új vízügyi törvény. Az egyik volt szövetkezeti udvart úgy vettem meg, hogy kiépült infrastruktúra volt ott. Kiderült, hogy nem megfelelő. Jön az ellenőrzés, először figyelmeztet, másodszor megvonják a támogatás egy részét, harmadszorra semmit sem kapok. A korszerűsítés sokba kerül, és aki nagy hitelt vesz fel, borotvaélen táncol. Ha beruházok, korszerűsítek, elő kell teremteni a teljes összeget, aminek majd kifizetik a hatvan százalékát. Tavaly karácsonykor vettem például két gépet, de a mai napig nem kaptam meg rájuk a támogatást.” A szegény régiók még jobban leszakadnak A legtöbb gömöri termelő udvarában ott díszeleg az uniós tábla, de valahogy nem érzik a nagy rokonság előnyeit; legtöbben többmilliós hiteleket görgetnek maguk előtt. A gömöri termelők ráadásul hátrányban vannak a fejlettebb régiókkal szemben. „Ha hitelt akarok felvenni, a banknak garancia kell. Ha például egy épületet terhelek meg, a felértékelésnél nagyságrendekkel rosszabbul járok, mint mondjuk egy nyugat-szlovákiai termelő, mert piaci áron szabják meg az épület értékét. A vidék- fejlesztés pedig ugye arról kellene, hogy szóljon, hogy a leszakadt vidékeket felzárkóztassák a fejlettebbekhez. A valóságban az történik, hogy a gazdagabb régiók még gazdagabbak, a szegényebb régiók még szegényebbek lesznek.” - panaszolja egy gazdálkodó, aki a rendszerváltás előtt nem a mezőgazdaságból élt, de idejében tudott váltani. Gazdaságában több, mint másfélmillió liter tejet termel évente. Kérdem tőle, milyen a magánélete, jut-e ideje mondjuk nyaralásra, kikapcsolódásra. Mosolyog. A földművesnek nincs munkaideje, nincs szabadideje, mondja. Ha a barátaival összejön, akkor is dolgozik. Állandóan nyomasztja a tudat, hogy kis nyereség mellett nagyon nagy értéket kell forgatnia. Befektetésre szükség van, de garancia nincs semmire. „Amikor azt tapasztaltam, hogy a tejüzem nem fizet, egyszerűen elköszöntem tőle. Tornaijáról át kellett nyergelnem Rozsnyóra, Rozsnyóról Nagy- mihályra. És egyáltalán nem biztos, hogy az utolsó helyen vagyok. Ráadásul az új hírek szerint az unió a jövőben csak a kisebb gazdaságokat akarja támogatni. Lehet, hogy át kell szerveznem mindent.” Ellenőrzések futószalagon A mai paraszt jószerivel alig látja a földjét; egész nap könyvel, papírozik, előírásokat olvas, interneten bogarássza a pályázatokat, a kamarához utazik, a minisztériumban kilincsel, a bankkal hadakozik, gépek után kajtat, és várja az ellenőröket. Nem elég az időjárástól rettegnie, mindenért felelősségre vonják. Magával a termeléssel alig van ideje foglalkozni. Sok a gondja-baja, beszélni mégsem szeret, mert panasza visszahull a fejére. „Legalább tízféle ellenőrző szerv zaklat bennünket. Alig tette ki a lábát az udvarból a tisztiorvos, máris érkeznek a tűzoltók. A tűzoltók után jönnek a munkavédelmisek, akik azt kérik számon, miért nincs napszemüvege a kombájnosnak. Másnap a Legfelsőbb Ellenőrzési Hivatal teszi tiszteletét, amely a parcellák nagyságát ellenőrzi. Természetesen az erdők melletti földeket tippeli ki, ahol ugye, terjed a gaz, nő a fű, és ezzel arányosan csökken a parcella. De még féltucatnyi hivatal jár a nyakunkra, s ha találnak valamit, jön a büntetés. Csak úgy dobálóznak a milliókkal. Az ember azt sem tudja, mire figyeljen, annyi előírás, rendelet szorongatja. A bőrünket visszük a vásárra naponta. Néha felteszem a kérdést, normális vagyok-e, miért csinálom, nem lenne-e jobb eladni az egész hóbelevancot a dánoknak, akik itt kajtatnak a környéken?” „Volt olyan parcellám, amelybe csak műtrágyából kétszázezer koronát fektettem, s amikor eljött az aratás ideje, sárga helyett fehér színű termés fogadott. Kidobott pénz volt.” - mondja, és legyint. „Hasonló a helyzet a pályázatokkal. Tavaly vettem két gépet, december közepén, mostanáig egy centet se kaptam vissza, pedig hatvan százalékát megtérítik. De mikor? Az egész támogatási rendszer úgy működik, hogy mindenki arra utazik. Mi kapjuk, de abban a pillanatban már adjuk is tovább másoknak. Amikor beléptünk az unióba, mindenki a markát köpte, és készült, hogyan szedi el tőlünk a támogatást. Üzemanyag, vetőmag, műtrágya, minden egyre drágább, a felvásárlási ár pedig nem változik. A gabona ára idén olyan, mint tíz éve volt. Nem normális, aki a földdel kínlódik.” A bürokrácia útvesztőjében „Ilyet még az Isten se látott. - mondja egy másik termelő. - Ha a cégem székhelyén a romák aránya nem éri el a kívánt százalékot, pontokat vonnak le a pályázatomból. Ha szerencsém van, és sok a roma, pluszpontokat kapok. Az egészben az a legszebb, hogy mindennek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy foglalkozta- tok-e romákat. Mert például hiába dolgozna nálam a környék összes cigánya, ha a falumban nem laknak elegen. Ezt a logikát fejtse meg valaki! Egy másik előírás szerint víztől (patak, ér, folyó, állóvíz) tizennégy méternyire nem műtrágyázhatok. Pedig ha lapos területen műtrágyázok, a lé nem jut el a vízig, de ha mondjuk húszszázalékos lejtőn teszem ugyanezt, akár száz méterről is belefolyik. Csak pihent agyú ember találhat ki ilyet. A műtrágya tárolására olyan szigorúak az előírások, hogy a gatyám rámegy, ha be akarom tartani. Jártam Olaszországban, és láttam, hogy az is- v tálló végében vígan terpeszkedik a trágyadomb. Nálunk ez elképzelhetetlen. Egy olasz gazdának nem kell az üzemanyagtartály alá még egy másik tartályt is elhelyeznie (arra az esetre, ha a felső kilyukadna). Ezt is csak nálunk találhatták ki, hogy megnyu- vasszák az embert. Még szerencse, hogy a vizet eddig nem ellenőrizték, amivel az állatokat itatom, mert azonnal bezárhatnék mindent. Hogy az ember mit iszik, az mellékes. Minap egy nyomorult 27 ezer koronás pályázatot vittem be a kamarához, és 54 darab papírt kellett leadnom hozzá. Amikor a hivatalnok elé tettem őket, még mindig talált kifogást.” Versenyfutás, hátránnyal A multinacionális cégek az éghajlat, az olcsó közművek és az olcsó munkaerő kihasználásával a farmokat olyan éghajlatra, olyan vidékekre tudják telepíteni, ahol a végletekig csökkenthetik az előállítási költségeket. Ennek köszönhetően még a szállítással együtt is olcsóbb számukra a hús előállítása, mint itt, a Kárpát-medencében. Az Európai Unióba való belépésünk előtt nagy volt az eufória, és mindenki örült, milyen jó lesz majd, ha sebes patakokként csordogál ide is az agrártámogatás. A figyelmeztető hangokra és előrejelzésekre szinte alig figyelt oda valaki, pedig akik „képben voltak”, figyelmeztettek, mi várható. Aztán jöttek az első pofonok: az unió régebbi tagjai úgy döntöttek, hogy az újonnan csatlakozó országok mezőgazdászai csak töredékét kapják annak, amit a belga, holland, dán vagy francia termelő. Igaz, megengedték, hogy az új tagok a saját költségvetésből tegyék hozzá az önrészt, ami az uniós támogatással is sokkal kevesebb, mint a nyugati „rokonoké”. Magyarán: megengedték, hogy arra költsük a pénzünket, amire akarjuk. Csakhát az alultőkésített posztkommunista gazdaságokban mindenütt lyukak tömködése folyik. Miért éppen a mezőgazdaság lenne ez alól kivétel? A riasztó előrejelzések beigazolódtak. Ha sikerül is a kiegészítő támogatást biztosítani, egy francia gazda még akkor is kétszer akkora támogatásban részesül az uniótól, mint egy magyar vagy szlovák gazda az uniós és a hazai költségvetésből együttesen. Győzelem? A Magyar Koalíció Pártjának sikerült elérje, hogy a gazdák jövő évi támogatása, a pénzügyminiszter által javasolt 42 százalékkal ellentétben, eléri az 54 százalékot. A gazdák mégsem perdültek táncra a hír hallatán. A fentiek alapján érthető. Most azon meditálnak, vajon év végéig hozzájutnak-e a rég elköltött pénzükhöz? • Kövesdi Károly Részlet Rufus H. Yerx, a Kereskedelmi Világszervezet főtitkárhelyettesének nyilatkozatából: „Szemmel látható, hogy mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unióban több érdekcsoport azt szeretné, hogy ne változzon a mezőgazdasági támogatás rendszere. Legyünk őszinték: az európai és amerikai farmerek igen sok pénzt kapnak, ami mondjuk Brazíliában vagy Afrikában nem létezik. Ezért, ha nyitott nemzetközi rendszert akarunk, az USA- nak és az Európai Uniónak meg kell egyeznie a támogatás csökkentésében.” Hogy aztán mit szólnak ehhez a közép-európai gazdák, akik lehet, hogy Afrikához képest krőzusok, ám a nyugat-európai farmerekhez képest boldogtalanok, nem tudni. Az uniónak még a 2007/2014-es költség- vetést sem sikerült elfogadnia.
