Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-11-12 / 222. szám
• HIDLAP • 2005. november 12., szombat Indiai magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Kodály Zoltán és a szlovák államnyelvtörvény Az egyik szlovák kereskedelmi televíziós társaság 2005 őszén szlovák változatban vitte képernyőre az 1968-ban Felvidékről emigrált szülők gyermekének, Árpa Attilának ötletét, a Való Világot. Ez az alacsony szellemi színvonalon szórakoztató, esetenként gusztustalan és a közerkölcsöt is sértő, cinema verite módszerrel készült - nagy nézettségnek örvendő - műsor azonban elénk tárt néhány olyan tanulságos helyzetet is, amelyekből okulhattunk. A titkosszolgálatok és a hadsereg pszichológusai yalószínűleg nagy figyelmet szentelnek az ilyen műsoroknak. Számomra a figyelemre méltó ebben a pozsonyi változatban az volt, hogy már az adás legelején fellángolt az idegengyűlölet. A kiválasztottak között - akik közül szavazással hetente egy-egy kiesik a játékból - volt egy cigány és egy Szlovákiában élő spanyol. Mindketten fiatal férfiak voltak. A tizennégy kiválasztott szereplő (kísérleti nyúl) közül elsőként a Deszperádó névre hallgató cigány fiút jelölték kiesésre, aki ellenfélként lévai játékostársát - kiejtése és néhány nyelvtani hibája alapján talán magyar származású - középkorú férfit választotta, remélve, hogy vele szemben lehet némi esélye a bennmaradásra. Rendje s módja szerint azonban a cigányt szavazták ki. Majdnem úgy történt ez, mint a viccnek nehezen nevezhető kérdésben: „hallottad, hogy szombaton a borbélyokat és a zsidókat gázkamrába viszik?” A válaszkérdés: „a borbélyokat miért?” A következő héten a spanyol került sorra. A játékban továbbra is résztvevő tizenhárom személynek több mint a fele ezt az „idegen” fiút javasolta kiesőnek. A TV-társaság közvélemény-kutatást is végzett. De a házban élő tizenkét kiválasztott többsége és a megszólaltatott kintiek is a spanyol fölött törtek pálcát, idegen volta miatt sértő szavakkal illették és becsmérelték őt. A fajgyűlölet annyira fellángolt, hogy a TV-társaság nyilvánosan intette mérsékletre a résztvevőket a faj- és nemzetgyalázás büntető törvénykönyvi meghatározása értelmében. Ennek lett is hatása, mint az ugató kutyát bottal verő gazda esetében: a spanyol fiú győzött és folytathatta a „játékot”. Ekkor jutott eszembe egy harmincnyolc évvel ezelőtti esemény, ami az akkori szlovák ifjúsági pártlap, a Smena egyik rajzolt viccével kapcsolatos. Ennek a lapnak a rendszerváltozás utáni utódja a „liberális” Sme, amelynek laptulajdonosa és ideológiai szamárvezetőjének meghatározója azonos a rendszerváltozás előtti magyar nyelvű kommunista pártlapnak, az Új Szónak mostani tulajdonosával. Az egykori kommunista ifjúsági napilapnak a viccrovatában megjelent egy rajzolt karikatúra, arra utalva, hogy az 1960-as évek közepe táján az üzletek ajtaján fel kell tüntetni, milyen nyelven tudnak beszélni a boltos kisasszonyok a vásárlókkal. Például „tökmagyar” helyen is ki le- hetett/kellett írni: „beszélünk magyarul”. A karikírozás azonban sértőre sikerült, - lehet, hogy szándékosan. Kutya nyakába akasztott táblán szerepelt a felirat: ugatok németül és magyarul. A felvidéki magyarok élő lelkiismerete, Fábry Zoltán, a német és a magyar nyelv és kultúra védelmében ezen éle miatt „Emberi hang” c. írásában emelte fel a szavát, - nem kutyák nyelve az anyanyelvűnk, nem kutyanyelven írt Goethe és Petőfi! Fábry szavait e karikatúra miatt, mi, akkori fiatalok, túlzónak tekintettük. Vonatkozásilag valószínűleg igazunk volt. De a lényeget tekintve Fábrynak volt igaza, hiszen egy évvel később, 1968-ban, a „prágai tavasz” idején Csehszlovákiának szlovákiai részében úgy lobbant fel a ma- gyarellenesség, mint a Benes-dekrétumok idején. A szlovák neofasiszták menetei Csallóközön és Mátyusföldön át olyan félelmet keltettek a magyarokban, hogy még a több száz kilométerre lévő Gömörben is bereteszelték emiatt az ajtókat. Az ember emlékezete korlátolt. Egyre kevesebben emlékeznek a múltra, akár a negyven, akár a nyolcvan évvel ezelőttire. Kevesen tudják, hogy 1919-ben Pozsonyban magyarokat, gyári munkásokat lőttek halomra, mert tüntettek az előkészületben lévő trianoni „imperialista” békediktátum ellen. A sortűz áldozatainak sírjait az 1960-as évek derekán — a „szóéiban” - a megszüntetésre ítélt virágvölgyi temetőben a szemem láttára ásták ki markológéppel. Persze, nem tudtam, hogy minek vagyok a szemtanúja, mert akkor már csak az idősebb korosztály emlékezett az áldozatokra és ismerte nyughelyüket. A temető helyén a szovjet partizánok emlékművét akarták felállítani, - noha ezeket a vértanú munkásokat kellett volna az akkori ideológia szerint is, és kellene most is, nekünk magyaroknak, a nemzet hőseiként tisztelni. De végül is parkosították a volt temető területét, majd az 1970-es évek elején a „kofe- morozsnoje” szovjet cég kocsmát épített a helyén és a közelében azoknak a szlovák partizánoknak emeltek emléket, akik közül néhányan a hegyekben bujkáló zsidókat vagy az őket mentő szlovák parasztokat adták fel a német SS-egységeknek, és sokan a második világháború legvégén védtelen magyarokat, leventéket, sőt partizánnak jelentkezett magyar katonákat lőttek halomra. A háborús állapotokra borítsunk fátylat, és közösen gyászoljuk az áldozatokat! De hogyan feledjük az ún. békeidőt, a múltat másoló jelent? Hogyan feledjük az időnként ismétlődő civil erőszakot és az állam terrorját, ami a második világháború óta 1995-ben másodszor torkollott egy olyan nyelvi imperializmusba, amelyet ezúttal méltán nevezhetünk kulturális fasizmusnak? Amikor 1992-ben a szlovákiai parlamentben előterjesztették a rövidesen megalakuló önálló Szlovákia alkotmányának tervezetét, a padsorokban ülő magyar képviselőknek sok okuk volt arra, hogy a zárószavazáskor ellene szavazzanak. Az egyik okot az adta, hogy az alkotmány egyedüli államnyelvként határozta meg a szlovák nyelvet, ami azt jelentette és jelenti, hogy akinek nem anyanyelve a szlovák, másodrendű állampolgár. Az ebből származó feszültség azonban 1995-ben csúcsosodott, mert ekkor került napirendre az államnyelvről szóló törvénytervezet. Az igaz, hogy azóta sem érvényesítették minden területen ezt a törvényt, ennek ellenére a hivatalos nyelvhasználatban az európai nyelvi chartával ellentétes helyzeteket teremtett, ami az Európa Tanácsot — sem a Magyar Koalíció Pártját - végképp nem izgatja. És valljuk be őszintén: hozzászoktunk nyelvünk korlátozásához. Legújabban egy szűk körű, de miniszteri és nagyköveti részvétellel megtisztelt, bensőséges esemény után döbbenhettünk rá, hogy a nyelvtörvény egy létező valóság. Ko- dály-emléktáblát avattak 2005. augusztus 28-án a zoboralji Csitáron. A táblára azonban csak magyarul írták rá a szöveget, ami nem tűnt fel Szlovákia művelődésügyi miniszterének sem. Arról lehet vitatkozni, hogy ez udvariatlanság-e vagy sem a helybéli szlovákokkal szemben, de a márványtábla Kodály Zoltánnak állított emléket és ezt így értelmezhette a miniszter is - akihez többek között a szlovák államnyelvről szóló törvény betartásának a felügyelete is tartozik -, egyébként a helyszínen kellett volna tiltakoznia a törvénysértés miatt. Helyette ezt egy Viliam Jablonicky nevű ember tette meg, aki a tábla felirata miatt panaszlevelet küldött a táblaavatáson is jelenlévő miniszternek. A hivatal szokatlan gyorsasággal intézkedett. Megállapították, hogy Csitáron - két miniszter és egy nagykövet jelenlétében - törvényt sértettek, amit csak olymódon lehet jóvátenni, ha a magyar nyelvűvel azonos szlovák nyelvű emléktáblát is elhelyeznek az épület falán. A minisztérium utasításának az a logikája, hogy ha ennek nem tesznek eleget, akkor el kell távolítani a magyar feliratú táblát. A minap a csallóközi Nyárasdon jártam. A falu határában a mai napig áll egy emlékmű, felirata német nyelvű és egy 1849 január 13-án, ezen a helyen elesett császárhű alezredes emlékére állította annak idején a családja. Nem érdekes? Tisztán magyar vidéken, a magyar szabadságharcnak és Kossuthnak elkötelezett, környezetben immár százötven éve senkit sem zavar ez a halott ellenség emlékére készített öntöttvas obeliszk. De amikor írom ezeket a sorokat, érkezett a hír, hogy 2005. november 5-én egy neonáci banda Pozsonyban fiatalok egy csoportját támadta meg és az egyiküket halálra késelte, ketten pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. Az oka - mint kiderült - a megtámadottak mássága volt. Mindezek után egyetlen kérdésem van: ki lesz a győztes? A türelmetlenség vagy a türelem? Kard vagy rózsa? Én azért vagyok türelmetlen, mert még mindig nincs türelem! Esztergom felfedezése István királlyal ünnepelt és gyászolt Esztergom Valamennyien tudjuk a történelemből és ha onnan nem, akkor az „István a Királyból”, vagy a veszprémi király(női) vár szoborpárosáról, hogy Szent István királyunk felesége, a bajor Civakodó Henrik leánya, Gizella, királylány volt. Szeptember elején városi képviselői küldöttség utazott házasságkötésük színhelyére, a hétszáz kilométerre található bajorországi Scheyern városába. A lelkes depu- táció nem üres kézzel érkezett, hiszen maga előtt küldte már az ajándékot, a házasságkötés emlékét megörökítő faliszobornak és feliratos táblakompozíciót. Most nem ennek, a már ismertetett művészi alkotásnak méltatásáról írnék, hanem egy véletlen egybeesésről és természetesen Esztergom szeretetéről. A nyugati delegáció utazásával egyidőben egy másik képviselői küldöttség is útra kelt, pont ellenkező irányba: Napkeletre. Erdély külső peremén, a Partiumban, Nagyváradtól 25 kilométerre fekszik Hegy- közszentimre, egy alig ezer fős, színmagyar, honfoglaláskori település. A község tragédia révén jutott mai nevéhez, mivel 1031. szeptember 3-án vadkanvadászaton itt vesztette életét Szent István fia, Imre herceg, a trónörökös. István (4-1038) halála után az ország királyává koronázták volna, a trónöröklés rendje szerint. Halálával bekövetkezett az ország első dinasztikus csődje, mikor is közvetlen leszármazó fiúgyermek híján más, oldalági, azaz bizonytalan, vitatható, főúri lobbiérdekekbe ütköző unokaöccsök, (például, akkor Orseolo Péter) ülhetett a trónra. Testvérháború, értelmetlen hadakozás, német behatolás lett az utódlási vita következménye. Az Árpád ház alig 200 év múlva fiúutód nélkül kihalt, ami azért érthetetlen, mert szinte Európa minden királyi családjába beházasodtak már, tucatjával szaladgáltak az innen felmagzott kis hercegek. Érthetetlen, hogy nem az Árpádok véréből származó királyoknak kellett következni. A vadásztragédia emlékére István király monostort alapított, a késői lakosok pedig gyönyörű szobrot öntettek, avattak. Az ünnepség keretében, a református isten- tisztelet alatt adhatta át a városi küldöttség azt a 120 darab, Tiszteletbeli Esztergomi Polgár igazolványt, amelyet a község lakói korábban és közösen igényeltek. Hétszáz kilométerre Nyugatra, háromszáz- valahány kilométerre pedig Keletre, ugyanazon szeptember eleji napon. Mindez majd ezer évvel ezelőtti családi eseményekre emlékeztetve. Nem szervezte senki ezt az ünnepélyes egybeesést mégis megérlelte az idő. Úgy is mondhatnánk Esztergom történetéből bőven futja, hogy ilyen ezer kilométeres ölelésre tárja karját. Vajon melyik más magyar város mondhatja magáról: képviselői Európa-szerte járnak, ezer évvel ezelőtti Árpád-házi királyi emlékeket ápolnak Nyugaton és Keleten? Magamat - és remélem a kételkedőket - bizonyossággal tölti el ez az esemény, a Város igazi feladatát, kötelességét illetően. Évek óta vallom, hirdetem, hogy Esztergomnak egyedülálló hivatása van a Nemzet életén belül, szolgálnia kell a magyar történelem emlékezetét, összetartozásunkat Scheyerntől Hegyközszentimréig de még azon is túl, Vargyasig, a csángókig. Körülbelül ezzel egyidőben döntött úgy egy oszággyűlési bizottság, hogy ismét elutasítja Esztergom jelentkezését a megyei jogú városi címre, szemben Érddel (!) amely csak a nyolcvanas években lett város, most pedig sikerrel előzi meg a királyvárost, - bölcs politikusaink akaratából. Itt tartunk ma. Ilyenkor hol késik a vadkan? • Kolumbán György Ne félj, csak higgy! Bemutatták Duray Miklós legújabb kötetét Szerda este a Csemadok pozsonyi székházéban, teltház mellett mutatták be Duray Miklós „Ne félj, csak higgy!” című könyvét. A vendégeket Takács András, a Posonium Társaság elnöke köszöntötte, kiemelve, hogy a Pozsonyi Kulturális Napok és a megjelent könyv is bizonyíték arra „összefogva többek, erősebbek vagyunk.” A könyvbemutató a városi napok részeként került megrendezésre. A könyvet és a szerzőt Maleczki József szerkesztő mutatta be, Duray Miklóst nemzetes úrnak szólítva kérte a résztvevőket, adományozzunk címet és rangot azoknak, akik megérdemlik, akik tevékenységükkel és tenni akarásukkal olyan sokat tesznek a magyarságért, mint Duray Miklós. „Fel kell dolgozni a múltat, és el kell fogadni, hogy a jövővel megbéküljünk” - mondta Koltay Gábor filmrendező, a könyv kiadója, aki örömét fejezte ki, hogy szerepet vállalhatott az író elmúlt egy évben született szellemi munkájának publikálásában. „Duray Miklós magyar gondolkodó, nem politikus” - fogalmazott a rendező. „Nem fogom elmondani, hogy milyen jó a könyv, azt majd mondják el maguk” - mondta Duray Miklós a könyvről. Sajnálatosnak tartja, hogy a december 5-ével kapcsolatos magyarországi kormánypolitika negatív, amit ma Magyarországon a kormány csinál, nem nemzetpolitika, hanem megtervezett lépések összessége, és nemzetrombolás. Viszont Duray pozitívan értékelte, hogy néhány lépéssel a mai kormány megpróbálja véghezvinni azt, amit a státusztörvénynek kellett volna, mint például a szülőföld program. A kötetben az elmúlt nem egész egy évben - többek között a Hídlapban - megjelent írások, elemzések, különböző rendezvényeken elhangzott beszédek szerepelnek. Az írások középpontjában a felvidéki magyarság jelene, Magyarországgal és az Európai Unióval való kapcsolata és - a legnagyobb terjedelemben - az egy évvel ezelőtti, december 5-i népszavazás előzményei és utózengéi állnak. • Neszméri Csilla
