Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-11-12 / 222. szám
hídlapmatrazin 2005. november 12., szombat • HIDLAP III Varga Péter *4 Pedagógia a kórházban „Áldozatos élet a mi életünk” - szokta volt mondogatni egy kedves jó barátom. Pedagógus. És igaza is van, mindenki élete áldozatos, aki emberekkel foglalkozik. Am az igazi áldozattal a legutóbb akkor találkoztam, amikor rossz sorsom bekényszerített a kórházba egy hosszadalmasabb kivizsgálásra-ke- zelésre. A kórházi lét kellemetlenségein túl módomban volt megtapasztalni azt a csodát, ami ott folyik. A mérleg egyik serpenyőjében kiszolgáltatott, sokszor magatehetetlen, a betegségükből adódóan túlérzékeny, sokszor hisztériás betegek, a másikban mindezt mérhetetlen odafigyeléssel, türelemmel, szakmai felkészültséggel kezelő orvosok és nővérek. Úgy tettek, mint egy jó pedagógus, aki tudja, hogy a gyereket elsősorban szeretni kell és csak azután tanítani. Ok is pontosan tudták, hogy a beteget elsősorban szeretni és megérteni kell, no persze közben gyógyítani. Külön elismerés illeti a nővéreket. Nem találkoztam közöttük olyannal, akinek ne lett volna mindenkihez egy jó szava, ne tudott volna mindig mosolyogni vagy vigaszt nyújtani. Vigaszt annak, akinek csonkolták a lábát, vagy „mellesleg” egymaga maradt idős korára az életben, hogy egyedül vívja meg hátralévő esztendeinek élet diktálta kisebb-nagyobb csatáit, a kiszolgáltatott magányos lét reá váró borzalmait. Kilométereket róttak naponta az osztályon és egy-egy kritikus helyzetben bizony az éj leple alatt is beóvakodtak a beteg ágya mellé, hogy megnézzék, hatott-e a gyógyszer, rendben van-e a vérnyomása vagy tud-e aludni. Mindezt csöndesen, egy zseblámpa diszkréten imbolygó fényében úgy, hogy ne zavarják az alvókat. „Ebéd!” - hangzott el déltájban, de egészen magától értetődő volt, hogy akinek az állapota megkívánta, annak automatikusan az ágyába vitték az ételt kérés és kérdezés nélkül. Mindeközben ágyat húztak, vért vettek, vérnyomást mértek s mosolyogtak-mosolyogtak. Békés nyugalommal hallgatták meg a beteget, aki sokszor nem is a bajáról beszélt, egyszerűen csak a lelkét öntötte ki, mert nincs, nem volt másnak megtenni. Reményt adtak a gyógyuláshoz és szerették azokat, akiknek a sorsa Isten után most legfőképpen az ő kezükben volt. Mindezt felelősségük tudatában, nevetségesen alacsony fizetésért, pótlékok nélkül, miközben a napi munka után ott várta őket a saját életük minden nehézsége. És a takarító nénik, minden második hétvégét a munkahelyükön töltve szintén alapbérért, ha lehet ezt bérnek nevezni. Nem jó, ha beteg az ember, de kezdem azt hinni, hogy nem mindegy, hol vagyunk betegek. Másutt még nem jártam, hála Istennek, de meggyőződésem, hogy nem kell innen Pestre menni. Az Esztergomi Vaszary Kolos Kórházban mind szakmailag, mind erkölcsileg felkészült és áldozatkész emberek gondoskodnak arról, hogy a gyógyítható betegek egészségesen hagyják el a kórtermeket, sosem feledve, hogyan is bántak velük ott, akkor, azokban a hetekben. Isten áldja meg őket! Nekünk lelkünk van és kötelességünk... November 12-e a szociális munkások napja Ezt a szakmai ünnepnapot 5 éve tartják. Az esztergomi Egyesített Szociális Intézmény dolgozói eddig az úgynevezett Semmelweiss-napon ünnepeltek. Az idei év az ebbe a szakágazatba jutó állami normatíva összegét tekintve jobb, mint a következő'. Ünnepelni tehát nem az anyagiakat lehet. Arra viszont büszke lehet az esztergomi intézmény, hogy a megyében ez a kollektíva az egyik legelismertebb. Balázs Éva, az esztergomi Egyesített Szociális Intézmény vezetője nyilatkozott lapunknak az emléknap alkalmából.- Hogyan telik az Önök számára ez a szakmai ünnepnap?- A délelőtt folyamán, mivel emberek ellátása, ápolása a feladatunk, természetesen ugyanúgy dolgozunk tovább, ahogy mindig is. Délután 3 órától már csak ügyeleti rendszer fog működni, és az esztergomi Egyesített Szociális Intézmények 62 dolgozója a kertvárosi Féja Géza Közösségi Házban tartja meg az ünnepet. Tulajdonképpen ezt a napot mi rendezzük magunknak, szakmabelieknek. Az alkalomhoz az egészségügyi és szociális bizottság egy bizonyos keretösszeggel járul hozzá, amit mi saját erőből kipótolunk.- Milyen a jelenlegi idősellátás rendszere Esztergomban?- Dolgozóink az alapellátásban és a szakosított ellátásban tevékenykednek. Ez a házigondozói szolgálatot, a jelzőrendszeres házigondozást, az étkeztetést, az Idősek Klubja működtetését és egy 72 férőhelyes Idősek Otthon fenntartását jelenti.- Az ünnep kapcsán esetleg felvetődhetnek bizonyos szakmai létkérdések. Hogyan áll az idősek szociális ellátásának támogatása?- Már megjelent az Interneten a költségvetési tervezet. Ebből pedig látható, hogy a fejkvóta mindenütt csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy az intézményeink jövőre kevesebb pénzből kell, hogy ugyanazt a feladatot ellássák, mint idén. Az említett 72 idős emberre jutó jövő évi fejkvóta 710 ezer forintot jelent. Az állami normatíva a minket fenntartó önkormányzathoz kisebb mértékben érkezik meg. Az egyre növekvő árak mellett az idősellátásban az alap- és szakszolgálatot tekintve ez igencsak megnehezíti a helyzetünket.- Mit kell tudni az új jelzőrendszeres ellátási formáról?- Ez egy rádió adó-vevő rendszerhez vagy az autóriasztóhoz hasonlító eszköz, melynek gombját megnyomva egy központi diszpécserközpontba lehet riasztó jelzést küldeni. Az eszközt az idős ember a nyakában akasztva hordja magánál. A magányosan élő, beteg, idős embereknek kellő önbizalmat, nyugalmat ad, hogy tudja, a segítség a riasztás elküldését követően hamar érkezik. Elmondhatom, hogy a rendszer jól működik, a kezdeti „próbaidőszak” elmúltával a vakriasztások szinte a nullára csökkentek, és az idősek ellátásában kiváló eszköznek bizonyult a jelzőrendszer. A dunántúli intézmények között először itt, Esztergomban épült ki ez a rendszer. Jelenleg egy hónapban 15 hívás érkezik a központba idősektől ezen a jelzőrendszeren keresztül.- Van-e komoly lehetőségük arra, bogy mint itteni kollektíva változtassanak szakmájuk anyagi hátralépéséből fakadó helyzetén?- Helyzetünk, az egészségügy más területeihez hasonlóan, nem ad lehetőséget például a sztrájkra. Ezt talán nem is akarnánk. Mi embereket látunk el, szociális szakemberek vagyunk, nekünk lelkünk van és kötelességünk. Az idősek ellátását mindenkor el kell végeznünk. • Pöltl Zoltán Lárai Eszter Esztergomb S ose voltam Esztergomban, azaz voltam, de nagyon, nagyon régen, az idők végezete előtt, és csak egy gombkupolára emlékszem legfőképp. „Esztergomba megyünk!” - mondta anyám, aminek én bizonyára örültem, minthogy mindig örültem, ha mentünk valahová, de ez az Esztergomb elég furcsa szóösszetétel volt a szájából; Eszter, a nevem, plusz a gomb. No, nem mintha nehéz lett volna engem összehozni a gombbal, én a magányos gyermek-perceimet nagy örömest elütögettem gombfocizással. Én voltam a fél és az ellenfél, tehát mindig kiadtam az egészet. Nagy hiba volt, hogy nem elégedtem meg ezzel az egésszel, és férjhez mentem. Hiába, a teljesség nem teljesedhet tovább, a tökéletest pedig nem érdemes tökéletesíteni. Esztergomb egy templom, egy hatalmas templomkert: a gyerek kinéz a templomkertből, meglátja a túloldalt, a félbehagyott hidat, amit rögvest megbán, hogy látott. Visszaszívná a látottakat, félbehagyná a látást. A túloldal szürke, színehagyott. A gyerek szereti a színeket, és a színek szeretik a gyereket, viszont a szürke csak egy fokkal szebb az ördögnél. Egyszer voltam valahol a túloldalon, Komárnónak hívták a helyet, az emberek más nyelven beszéltek, a színek még színehagyottabbak voltak, mint itthon. A mi magyar csivitelésünk nem volt környezetbarát, kiríhatott az idegen nyelv döngicséléséből: nagyon furcsán néztek ránk, idegenekre, az idegen nyelvűek. Talán akkor szorongtam először, akkor tapasztaltam meg, mi az a szorongás. A szorongás számomra szürke (és tán nemcsak az alliteráció rántotta össze e három szót egy mondattá). Én nem szeretek szorongani. Nem szeretek attól szorongani, hogy magyar vagyok. Nem szeretek attól szorongani, hogy nem vagyok szlovák, szerb, német, horvát, oláh, zsidó, cigány. És attól se szeretek szorongani, hogy nem vagyok egészen magyar, hanem mindenből egy csipetnyi. De ez a szorongás rámtapadt, mint agyonrágott rágógumi az iskolapad alsó lapjára. Kiríni se szeretek. Szerettem volna mindig elvegyülni, bárhol, bármikor, bárkikkel! Úgy szerettem volna egy csapathoz tartozni, mint Rilke zászlóvivője! Sose sikerült. Vagy magyar voltam ott, ahol még véletlenül se beszéltek magyarul (és a világ legalább 99,99 százaléka ilyen áldatlan territórium), vagy egy szem lány a rengeteg fiú között cselezgetve. Mindig kivételes képességem volt megtalálni azon kivételes helyzeteket, amelyekben kivételt képezhetek. Kivételezett a csoportból: mínusz egy, aminek abszolút értéke mégis csak egy - ezt, ezt az egyet, de ezt azután megszereztem. Máskor meg Kassa volt a túloldali úti cél. Igen, így visszagondolva a gyerekkorom tele volt Szlovákiával: Komárno, Kassa, Pozsony, Pőstyén. Szlovákia meg tele volt „nembeszélnimagyarulokkal”. Nekem meg tele volt a hócipőm. Kassán egy hatalmas, szürke szállodában kaptunk végre szállást. A szitu egyszerű, mi: papa, mama, gyerekek (akár egy Mézga család) voltunk a turisták, a portás pedig a recepciós. NEM BESZÉLNI MAGYARUL! „Nem beszélni angolul se?! Nem beszélni németül, ugye?” - replikázott apám, aki kezdte elvesztegetni a türelmét a „nem- beszélnimagyarulokkal”. Büntetésből két szobát kaptunk a kongó szállodában: egyet a hatodik, egyet pedig a nyolcadik emeleten, gondolom, az „oszd meg, oszt uralkodj” elv alapján. Ráadásul apámék szobájában egy incifinci egérke rágcsálta az ágy sötét belsejét egész éjjel. Lódítottam; az túlzás, hogy turisták voltunk minden alkalommal. Anyám rángatott bele minket ezekbe a csehszlovák túrákba. Anyám valami fondorlatos okból kifolyólag sok évig nem kapott útlevelet. A bátyja mehetett, a húga mehetett, a férje mehetett, - szerintem még mi is mehettünk volna, ha picit ügyesebbek vagyunk, és már akkortájt megszületünk - csak egyedül ő nem mehetett se Csehszlovákiába, se máshová. Amikor a fondorlatos félelem igazgatása alábbhagyott, és kapott kiutazási engedélyt, nyári úti- és életcélja Csehszlovákia lett. Mindig volt valami ürügy: egyszer egy félig-meddig bőr félcipő, másszor egy fakanál, a harmadik évben egy fedő, ami olcsóbb, mint itthon (a szálloda- és útiköltséget persze nem számítva). Anyám az évek során olyan hatalmas külföld-éhséget növesztett, hogy minden évben legalább egyszer ki kellett elégíteni, ha mással nem, hát Cseszkóval. A nonstop egércincogás vetett véget a „Csehszlovákia nonstop” projektnek, a család többi tagjának nem kis örömére. Most már biztos minden másképp van. Ott is volt rendszerváltás, és úgy hírlik, sikeresebb, mint nálunk. Azóta a híd is átível a Dunán, és ha újra eljutok Esztergomba, s átnézek a túloldalra, tán nem szívom vissza a látottakat, ezen felbuzdulva talán átsétálok a hídon a túlpartra.
