Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-11-05 / 217. szám
TT HID LAP • 2005. november 5., szombat magazin Amikor hírül vettem, hogy 2005-ben a Leővey Klára nevét viselő máramarosszigeti líceum kapja a Bethlen Gábor Alapítvány által odaítélt Márton Áron-emlékérmet, rögvest az ötlött az eszembe, hogy ezt megelőzően - ha lehetséges volna - először Leővey Klárának kellett volna adományozni az állhatatosságért és honleányi becsületért kijáró legnagyobb kitüntetést. Hiszen nem sokan voltak a hölgyek között, akik 1849 után „kiérdemelték” a büszkeségre okot adó császári bosszú ilyen gyümölcsét: a többéves, kufsteini várfogságot. Ennek a - hazánknak és nemzetünknek kitűnőségei között helyet foglaló - Máramarosszigeten született, az oktatás és a nevelés ügyében is ugyancsak élenjáró úrhölgynek a nevét viseli most az az iskola, amelynek elődjéről, elődjeiről évtizedeken keresztül azt hihettük, hogy végleg a múlt dicsőségének pora lepte be. A Bethlen-alapítvány döntése kapcsán és amiatt, hogy engem kértek fel a díjazott méltatására, egyszerre jelent meg a szemem előtt a Kárpát-medence politikai és hegy- és vízrajzi térképe, a Máramarosi-medence, Északkelet-Felvidék peremének e Felső-Tisza menti tája, amelynek valaha éppen ez az 1352 óta koronavárosi rangú Máramarossziget volt magyar szellemi központja. Amely majd a trianoni döntés nyomán egy határ menti, természetes környezetétől részlten elszakított, majd zsákutcává átminősített végállomássá vált. Ahol fokozatosan sorvadt el és vált szórvánnyá a magyarság, szűntek meg a magyar intézmények és zárták be magyar iskoláinak kapuit. És felrémlettek bennem a kommunista diktatúra rémképei is, amely önkényuralom nem csupán emberellenes volt, hanem sajátosan magyarellenes is, de nemcsak Romániában vagy az akkori Csehszlovákiában, hanem még Magyarországon is. Ez volt az igazi sajátossága ennek a több mint negyven évig regnáló politikai és hatalmi rendszernek. Ez volt a sajátos nemzetközisége. Uralkodó elvtársait a hatalombitorlás, és a gyűlölködés internacionalizmusán túl a magyarellenesség fogta egységbe. Ennek a közös érdeknek estek áldozatul a Nyugat- Felvidéken és Kelet-Felvidéken, Pártiumban, Székelyföldön, Dél-Erdélyben, a Temesben és a további elszakított területeken a még megmaradt magyar iskolák és magyar intézmények, ez mosta tudatos rendszerességgel üresre a maradék Magyarország magyarjainak agyát. Ki gondolná ma, hogy a mostanra szórvánnyá, sőt zárvánnyá vált Máramarossziget a késő középkortól kezdve a magyar művelődés táji központja volt. A reformációnak köszönhetően már a XVI. században az általános, gimnáziumi tantárgyakon kívül bölcsészetet is tanítottak itt. És ami a hely szellemének fennköltségére utal, az erdélyi fejedelmek alapítványokkal segítették az itteni oktatást, hogy a környék ruszin és román lakossága is pallérozottá váljék. A végzetes trianoni döntés előtt a városban jog- és államtudományi akadémia és tanítóképző is működött. Ebben a magasságban fordította visszájára a politika a természet geometriáját, hogy a létező váljék volttá, ahonnan nincs visszatérés. Mint a síró szél, temette be a politika vihara a magyar kultúra táját, pusztította el fokozatosan az évszázadokon át művelt növényzetét, apasztotta el életadó forrásait. Végül 1960-ban, a magyar nyelvű oktatást ebben a városban (is) a román iskola egy megtűrt tagozatává silányították. A sivatag homokja talán - gondolhattuk - végleg elnyelte a virágos rétet? Aligha maradhatott ily körülmények között működőképes a változásba vetett remény Az exotikus tájakat járó emberek azonban tanúsíthatják, hogy az életnek, - ha még maradt belőle egy parányi szikra - elég csak néhány csepp nedű az újjáéledés esélyére. És a szikes pusztaság is kivirágzik, színpompássá válik, az új élet meg-megújuló reményét sugározza ismét. A megbuktatott Ceausescu-diktatúra sivatagjának maradványain ilyen pompás virágként ragyogott fel az ösz- szefogásból született akarat Máramarossziget önálló magyar líceumának újrateremtésére. Van ilyesmiről személyes tapasztalatom, ne vegyék tőlem rossz néven ennek felidézését. Én, mint nyugat-felvidéki, losonci, hasonló helynek a szülöttje és hasonló helyzetbe került városnak tőzsgyökeres volt polgára, gyermekkoromban voltam részese és tapasztalója városom magyarsága hasonló összefogásának. Emlékszem, mily reménység és tettrekész akarat feszítette azt a mintegy hatszáz felnőtt sorstársaimat, akik évekig küzdöttek városom több mint háromszáz éves magyar gimnáziumának újraélesztéséért. Sikertelenül. A máramarosszigetiek állhatatossága és sikere ezért nagy boldogság számomra és számunkra. Mert ha egyszer végre valahol sikerült, akkor másutt is sikerülhet. A sikeres példa igazolja, hogy az igyekezet nem hiábavaló, még ha kimenetele esetleg kétséges is. Olvastam a két hónappal a líceum újranyitása után készült sajtóbeszélgetést Böndi Gyöngyike parlamenti képviselővel, aki egyik motorja volt az ügynek. Három megjegyzése ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az egész - a volt kommunista hatalom által uralt - térségre jellemző állapotról szólt. Annak a reménységnek a gyors szertefoszlásáról beszélt, amelyet a kommunista hatalmi rendszert megbuktató lendület tartósságához fűztek az elszakított területeken élő magyarok. Igen, a kezdeti lendület egy-kettő kifulladt, és mintha visszacsöppentünk volna a bukott múltba. Ehhez kapcsolódik az a keserű élménye is, amelyet az oktatási minisztériumban szerzett, amikor a miniszter asszony annyira nem tudta palástolni undorát a magyar iskola kérelme iránt, hogy még fintorgott is hozzá. Ez is térségünknek egyik gyakori jelenete, amikor egy magyar kérvényező és a hatalomnak egy nem magyar képviselője szemtől szemben találkozik. A harmadik esemény azért ragadta meg a figyelmemet, mert ritkaságszámba menő eset.. Ez az a 2000. évi helyhatósági választások előtt kötött szóbeli egyezség a szigeti polgármester jelölttel, ami sikerre vitte a líceum újraalapításának az ügyét. Ebben az a nem szokványos, hogy valaki, aki ha hatalomba kerül, betartja szóbeli ígéretét. Talán a hely szelleme teremtette ezt a csodát! Ennek a csodának a nyomán lett 2002 őszén a Kárpát-medencei magyarságnak egy újabb iskolája. Ami ugyan már volt, de most ismét van. Mennyit kellene még újra alapítanunk, hogy annyi legyen, amennyire szükségünk van? A máramarosszigetiek nem csak azért érdemelnek kitüntetést, mert évtizedekig hordozták magukban a reményt. Akkor is, amikor minden arról szólt, hogy ami van, soha sem változik meg, mert örök időkre van így És nem csak azért, mert a diktatúra bukásától eltelt tizenkét évben hittek erejükben és kitartottak. A kitüntetés azért is jár nekik, mert úgy cselekedtek, mint az a fiú, aki nagyapjától hallotta azt, amit az is az öregapjától tudott, hogy fent a szemközti hegyekben van egy szikla, ami tele van kinccsel, s ha azt meglelik, népük végre boldogulni fog. A fiú pedig kitartással és ősei szavának hitelében bizakodva járta a köves rengeteget, és kereste azt az egyetlen ormot, amelynek oldalában meglelheti gyermekei boldogulásához a gazdagságot. De egyszer, amikor már alig vonszolta testét a fáradtságtól, és elesett a lába alatt porló talajon, maradék erejével belevágta kis csákányát a homokkőbe, hogy le ne zuhanjon az alatta tátongó szakadékba. Az ütés nyomán pedig lehasadt a szikla egy darabja és alatta megnyílt egy kis üreg, ami tele volt apró, hatszögletű, talpazatukkal összenőtt, piramis alakú, csillogó hegyikristályokkal. íme, meglelte amit keresett, amit meg akart találni: a mára- marosi gyémántokat. Ezt hagyták rá örökül elődei, mint most Béres Ildikóra, a líceum igazgatójára. Mint ránk, mindnyájunkra azt a múltunkat, amiből akkor lesz jövő, ha mindazt újrateremtjük belőle, ami nélkül nem tervezhetjük ismét közös jövőnket Kelet- és Nyugat- Felvidéken, meg szerte a Kárpát-medencében. Félszáz év a hagyomány ápolásában Ötvenedik évfordulóját ünnepli a pozsonyi Ifjú Szivek Magyar Táncegyüttes Amikor a néptáncról, a hagyományok megőrzéséről beszélünk, sokan úgy gondolják: ez az idősebb generáció problémája, egy régi, kihalófélben levő dolog, amit esetleg csak a tankönyvek örökítenek meg. A valóság azonban Pozsonyban teljesen másképp fest. Az Ifjú Szivek néptáncegyüttes fiatal gárdája a bizonyíték arra, hogy a népzene és a néptánc valójában az ifjúság felkarolt ügye. Az Ifjú Szivek pozsonyi néptáncegyüttes idén ünnepli megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Az egyetlen magyar hivatalos táncegyüttes előadásaiban a Kárpát-medence táncait mutatja be nem éppen szokványos, ám annál inkább érdekes módon. Példa erre a legújabb koreográfia, a Felföldi levelek is, amelyet a táncegyüttes a jubileum alkalmával állított össze főként Bartók Béla gyűjteményei nyomán. „A cél az volt, hogy ahhoz az anyaghoz, amit a zeneszerző összegyűjtött, próbáljuk meg hozzátársítani a táncokat. Azért, hogy egységes képet kapjon a közönség a régmúltról, Hégli Dusán, az együttes művészeti vezetője nemcsak Bartók, vagy Kodály leveleivel, hanem például Petőfi úti leveleivel, úti jegyzeteivel is dúsította az előadást” - nyilatkozta a Hídlapnak a tánc- együttes vezetője, Grendel Ágota. Az Ifjú Szivek fennállása alatt komoly sikereket könyvelhetett el magának nemcsak hazai szinten, hanem külföldön is. Évente száz fellépést vállalnak, csak ebben az évben bejárták Ausztráliát, az Egyesült Államokat, Svájcot, Ausztriát, Svédországot, Csehországot és természetesen Magyarországot is. Évente két alkalommal, tavasszal és ősszel Szlovákia-szerte turnét szerveznek, amelynek köszönhetően még a legkisebb falvakba is eljut az üzenetük. Mit is kell tudni a kezdetekről? Ötven évvel ezelőtt pozsonyi főiskolások alapították a társulatot. Köztük olyan neves közéleti személyiségek, mint például Dobos László, Csikmák Imre, Düre Lajos, Tőzsér Árpád, vagy Roncsol László. Céljuk az volt, hogy a pozsonyi magyar főiskolásokat össze- gyűjtsék, és hasznos feladatokkal lássák el. „Akkoriban több részlege is működött az Ifjú Sziveknek, volt egy kóruszenekara, nagyzenekara, és egy tánckara. A régi zenei együttese a Galdium és a Ghymes volt” - számolt be a kezdetekről Grendel Ágota. Az Ifjú Szivek egy egész generációt nevelt ki, tagjaik közt olyan jeles személyiségek szerepeltek, mint Miklós László környezetvédelmi miniszter, Bíró Ágnes, a kulturális tárca államtitkára, Berényi József külügyi államtitkár, vagy Mészáros András filozófus. Az Ifjú Szívek Néptáncegyüttesről a jubileum alkalmával Csanaky Eleonóra könyvet is A Felföldi levelek címet viselő koreográfiát Magyarországon, Tatán is bemutatja az együttes november 12-én a helyi művelődési házban. November 28-án Pozsonyban tekinthető meg az 50 éves jubileumra készült műsor az Astorka Színházban. jelentett meg. A könyv beszélgetéseket tartalmaz a táncegyüttes volt vezetőivel, amelynek köszönhetően az olvasó teljes képet kaphat az együttes ötven évéről. A könyv nem krónika formájában íródott, találkozhatunk benne portréval, interjúval és elemző írásokkal is. A táncegyüttes ma Az Ifjú Szivek fennállása alatt mérföldkövet jelentett az a pillanat, amikor a tánckart hivatalosan is bejegyezték. Köszönhető ez a párkányi születésű, és a Párkányi Zeneiskola hegedű szakon végzett növendékének, Hégli Dusánnak, aki 1999-ben lett az együttes művészeti vezetője. „Hégli Dusán teljes erőbedobással az együttesnek szentelte idejét. Hosszú utánajárást követően megtudta, hogy korábban működött Szlovákiában egy magyar profi táncegyüttes, a Népes. Úgy gondolta, ha a szocializmusban ez működhetett (igaz csak két hónapig), akkor ismét alapítani kellene profi magyar néptánc- csoportot. A Kulturális Minisztérium erre a kérvényre 2000-ben bólintott rá” - mondta Grendel Ágota. Az egésznek csak egyetlen szépséghibája van, hogy bár a társulat profi táncegyüttesként van bejegyezve, jogilag mégsem ismerik el őket profi táncosoknak. „Ez azt jelenti, hogy a táncosaink bár ugyanolyan intervallumban gyakorolnak, mint például a balett-táncosok, de jelenleg nem mehetnek nyugdíjba például 45 éves korukban” - magyarázta Grendel Ágota. A jövőbeni tervekről Az együttes komoly terveket kovácsolt a jövőre nézve. Jövő nyár végére gyakorlótermüket szeretnék átalakítani táncszínházzá, ahol főleg kamara-előadásokat tarthatnának. A tervek megvalósításához a Kulturális Minisztérium is hozzájárult anyagilag. Két és fél év múlva az együttesnek végzett táncpedagógusai lesznek, tagjai ugyanis második éve látogatják a Magyar Táncművészeti Főiskolát. „Ennek köszönhetően az egész világon elismert képesítéssel fognak rendelkezni táncosaink, így jövő szeptembertől a pozsonyi Duna- utcai gimnáziumban remélhetőleg egy speciális osztályt nyithatunk, ahol néptánc, illetve néprajzoktatás is folyna. Az osztályba már most sok a jelentkező. A tervekre azonban még a hivatalos szerveknek, így például Pozsony- megyének és a Kulturális Minisztériumnak is rá kell bólintaniuk” - tájékoztatta lapunkat Grendel Ágota. • Czigler Mónika \A sivatag Ipompás virága Egyszuszra Duray Miklós rovata
